A Pink Floyd albumából Alan Parker és Gerald Scarffe által készített film

Mint minden nagyszerű alkotás, úgy ez a film se egyszerű, de nem is hülyére bonyolított, nem csak egyfajta módon lehet értelmezni, csak érzékenység kell hozzá. Sok minden van ebben a filmben, sok mindent bele lehet magyarázni, anélkül hogy az nyögvenyelős lenne. Vagy ötvenszer láttam a filmet, százszor olvastam a szövegét és vagy tízezerszer hallgattam végig az albumot. Mivel nagyon fiatalon sikerült már megismernem, mondhatom egy apró túlzással, hogy részben ezen az albumon nőttem fel, mai napig is rettentően szeretem, de ahogy újra megnézem, még mindig találok benne új felfedezni valót. Az érdekes mégis az benne, hogy ezen különálló értelmezési lehetőségek bár egymástól teljesen függetlenek is lehetnek, mégsem ütik egymást. A Floyd tagjai általában csak arról szoktak magyarázni, hogy egy sztár hogy távolodik el saját közönségétől. Aki ismeri egy kicsit a Floyd történetét, az nem tudja nem észrevenni, hogy itt megint az egykori zenekari tagra, az "őrült gyémántra", Syd Barrett-re céloznak, arra, amit ő már rég észrevett, amit a többi Floyd tag csak Syd kiválása után kezdett el kapisgálni. De ezen adat nélkül is megtalálhatjuk benne a mélységet.

Mi is maga a fal? A fal egy olyan valami, ami két dolgot radikálisan elválaszt egymástól, amennyire csak lehet. Ez lehet a fellépő zenekar és a közönsége között, de lehet egy ember belső világa és a külvilága között, lehet egy ember belvilágán keresztül annak érzései és értelme között stb., a lényeg az, hogy két (részben különálló, részben összetartozó) dolog között megszűnik a tényleges kapcsolat. Kierkegaard ezt nevezi vagy-vagy kapcsolatnak, de ha jobban belegondolunk a buddhizmus, a taoizmus is és minden misztikus hagyomány is. Szétválasztunk két dolgot, azt hívén, hogy azok különböznek egymástól, és amíg nem teremtünk egységet a két oldal között (minthogy nem azonosak, de egymástól nem is különbözőek abszolút módon), addig csak bomlott aggyal tipegünk jobbra és balra az életben igaznak tűnő, mégis hamis koncepciók és gondolatok által összehozva saját illúzióvilágunkat. A Kapujanincs átjáró (vagy: Nincs Kapu) tizenegyedik kung-anjában is megtalálható, amikor is egy kérdésre két remetének látszólag teljesen azonos reagálására Csao-csou (vagy Dzsósú) mester látszólag teljesen másként reagált, amire a hozzáfűzött kommentárjában ezt írja Mummon:

„Ha pedig úgy ítélnéd meg, hogy a két remete közt választani lehet, egyik több, a másik kevesebb, akkor a leckéből semmit sem értettél. És ha úgy ítélnéd meg, hogy a két remete közt nem lehet választani, egyformák, akkor sem értettél semmit a leckéből.”

A film főhőse Pink, egy érzékeny és nyitott ember, akinek apja második világháborúban elesett és az anyja nevelte féltő gonddal. A sok szigorú élethelyzeten keresztülment túlérzékeny Pinkből végül is rocksztár lett. Egyre jobban kiábrándul, közönségével egyre inkább elveszti a kapcsolatot, ami tulajdonképpen a közönségen túl az összes többi embert is jelenti, például a feleségét is, aki el is hagyja őt végül. Az ember nagyon sajnálja Pinket, de valahogy mégis ott van benne az a borzongató érzés, hogy tulajdonképpen megérdemli, mert életéről részben ő is tehet. Talán ezt ő is érzi, ami még inkább eltávolítja őt a külvilágtól és így tulajdonképpen önmagától is. Érzékenységét úgy látja, mint amivel kiszolgáltatja magát mindenkinek és minden másnak, ezért erőt akar venni, de eltéveszti az irányt és végül nem erős lett, hanem megkeményszik.

A filmet másrészről érdemes időnként úgy is nézni, hogy a film minden szereplője és résztvevője, minden háza, kitörött ablaküvegei és élete során összegyűjtött és megmaradt szemete és mocska, egyszóval ez az egész történet és folyamat nem a nagyvilágban, hanem magában Pinkben (vagy kiterjesztve: bennünk) játszódik le. A háborúkat nem csak az emberek vívják a világban, mi magunk is tele vagyunk hullákkal, tetemekkel önmagunkban önmagunkkal való csatározás közben. Amikor Pinkből átalakul Napfénnyé, a diktátorrá, azt ne csak úgy nézzük, mint analógia megtörténtekre: Hitlerre, az egész fasizmusra és rasszizmusra. Nézzük úgy, hogy önmaga diktátorává válik, igyekezvén kiirtani magából minden érzékenységet és nyitottságot önmagából, ezáltal bekerül az önmaga által épített börtönbe, ahol maga a fal végül önmaga és önmaga közé épül fel: ő lett egy személyben önmaga foglya és annak smasszerja, diktátora, erőszaktevője is.

Nem lehet nem észrevennünk, hogy – bár kevésbé látványosan és erőteljesen – az emberek 99%-a (köztük mi) is pont ezt csinálja. Összekeverjük a nyitottságot a érzékenységgel, az érzékenységet a kiszolgáltatottsággal és gyengeséggel, az erőt a keménységgel, a rendet a harmóniával, a káoszt a szabadsággal, a szabadságot a magánnyal. És mindezt tesszük úgy, hogy közben magunknak hazudjuk, hogy nem velünk van a baj, vagy ha alapvetően őszinték vagyunk és nem bírnánk szembenézni ezekkel, akkor egyszerűen elfojtjuk, mert hátha mégis igaz, hogy amit nem látok, az nincs is. És sokszor még azt is elküldjük magunk mellől, aki észreveszi ezt (és így talán még segíthetne is), mert félünk tőle, legyen az barát vagy saját magunkkal szembeni őszinteségünk. Akkor is így van, ha látszólag csak hülyének és marhának nézzük őt, így próbálva elhitetni egyensúlyunkat másokkal, de legfőképp magunkkal.

Itt, ezen a főiskolán* talán még jobban oda kéne figyelnünk magunkra, mert elméletileg ezért is lennénk itt vagy miacsuda, másrészről pedig másra is csak így tudunk figyelni igazán, ha ezt a figyelmességet és segítőszándékot nem csak másokkal szemben próbáljuk érvényre juttatni, hanem magunkat is nagyító alá vesszük minduntalan. Akinek nem inge, nem veszi magára. De túlnyomó többségünk vegye csak fel nyugodtan. Énszintén őszintén. Csak az lehet igazán erős, aki cikiségen és félelmein keresztül is meri felvállalni gyengeségeit. Ez viszont csak akkor igazi erő - tegye mégoly radikális módon is -, ha azzal a szándékkal vállalja fel, hogy megszüntesse őket megismerve azokat és túllépve rajtuk. Mindannyiunk meg szeretné élni magát valami maradandó személyiségként, ezért megpróbáljuk valamely jellemzőnket alapul venni ehhez és ahhoz rendelni magunkat. Pedig újra és újra kilóg a lóláb, mert ezzel magunkat egy körülírható, meghatározható és így kiszámítható mátrix ketrecébe dugjuk, miközben emellett megszállottan hangoztatjuk, hogy mi aztán tényleg szabadon döntünk legtöbbször és teljes szabadságra törekszünk. Vegyük észre, hogy nem csak ilyenek vagy nem csak olyanok vagyunk, hanem ilyenek is vagyunk és olyanok is, még ha látszólag ellentétesnek is tűnik. Dobosy Antal egy órai beszédéből idéznék: „?vegyük úgy, hogy a valóság és az igazság fogalmak nem teljesen fedik egymást jelentésükben! (...) A valóság az, hogy nem tudok hegedülni. Az igazság az, hogy meg tudok tanulni.”

Találjuk meg a kettősség egységét önmagunkban is, mert csakis így lehetünk szabadok, mert csak így kerülhetjük el önmagunk másik (sokszor kevésbé kívánt) felének elkendőzését, félelmeink elfojtását, a színesbőrűek, a melegek, a szőke-kékszeműek, a dinnyét sóval evők, az ingüket rövid farmernadrágjukba tűrők, a whisky helyett vodkát ivók, az emígy helyett az amúgy gondolkodók, egyszóval bárminek és bárkinek a kirekesztését, mert a kirekesztés rasszizmus, a rasszizmus pedig fasizmus. Az pedig ki a fasznak hiányzik??

(* Ezt az írást eredetileg a főiskolánkon tartott filmklubomhoz írtam.)