(Az eredeti címe szerint Szemüvegesek lenne. Naoko Ogigami filmje.)

Franz Kafkának van egy általam (is) felejthetetlen mondása:

“Aki keres, nem talál. De aki nem keres, azt megtalálják.”

Számomra e mondásnak kétféle "megoldása" van, az egyik iszonyológiai* (Kafkás), a másik pedig zen-szerű, mint egy kóan. Ha iszonyológiai látásához keresek filmet, valószínűleg Michel Haneke: Furcsa játék című alkotásához jutnék el, míg ha a zen látáshoz, akkor ehhez a filmhez. (Persze mindkét oldalhoz fel lehetne sorolni egyéb alkotásokat is, nem csak filmeket.)

Szakura néni szerintem egy "kami", a "twilightolás" pedig lényegileg ugyanaz, mint a "zónázás" a Sztalkerben, csak kedvesebb és japán módon. A szemüveg nem csak a csökkent képesség szimbóluma, hanem a valamin keresztül való látásé, ami megakadályozza a valóság közvetlen megtapasztalását. (Ez a szűrő sok minden lehet, például a racionalizált civilizáltság is.) A turista tanárnő kezdetben még a pihenést is racionalizálni akarja, pontosabban "hasznosan" akarja tölteni: megnézni a helyi látványosságokat, elolvasni az eddig elmaradt könyveket... pont ahogy azt illik egy jól nevelt embernek. A Sztalker zónájához (útvesztőjéhez) hasonlít abban is, hogy a tájékozódás (ahogy az emberi szívben is) nem műholdak és jól kiszámolt térképek segítségével történik, ahogy a film két útbaigazításánál is:

“Az első elbizonytalanodás után 80 méterrel jobbra fordulni...”

És kik a rövidlátók, szemüvegesek? A helyi szállodás, helyi tanárnő és Szakura néni ugyan szemüvegesek voltak, de nekik nem okoz gondot "twilightolni". A turista tanárnő csak kezdetben szemüveges, végül ő is elveszíti a szemét fedő szűrőt. De akkor miért a cím többes száma? Gyanítom, hogy miattunk, akik a filmet nézik...

(* lásd: Farkas Attila Márton: Az edény széttörése - avagy bevezetés az iszonyológiába)