Anyanyelvünk remekei sorozatom ehavi mellékletében egy olyan kifejezés kerül mélázásom témájává, mely tulajdonképpen önmagára mutat, vagyis egy olyan nyelvi kifejezés, ami a nyelvi kifejezések természetére irányul. Vagy mi.

Apai ágon keramikus családból származok (egykor dédapám hozta be Németországból Herendre a porcelánkészítés tudományát), és noha jómagam nem értek sem a korongozáshoz, sem más lényeges technikához, emlékszem, hogy a sorozatban készített ajándéktárgyak hogyan készültek. Volt az "öntőformának" hívott téglatest, ami két összeszorított oldalból állt, ami belül üreges volt, az üreg alakja a majdani szuvenír alakja volt persze. Ezt csurig kellett tölteni folyékony masszával, aztán ott kellett hagyni pihenni, hogy a folyékony massza lassan rászáradjon az öntőforma üreges falára, ennek végeztével a nyers, még épphogy csak szilárd halmazállapotú kerámiáról le kellett venni az öntőformát és később még mindenféle egyebet kellett tenni (szárítás, kiégetés, zománcozás, stb.), de ez a mostani tűnődésemhez kevésbé érdekes.

Szóval, amikor egyszer a fejembe ötlött nyelvünk "szavakba önteni" kifejezése, ez a fenti plasztikus kép jutott eszembe. Hogy van a valóság, ami mondjuk a folyékony masszához hasonlatos, amit ha megélünk és valahogy meg akarjuk azt fogni, hogy jobban megértsük és/vagy mással megosszuk, akkor ezt a valóság-masszát a szavak formájába öntjük. Szerintem szép.

(Ne feledjük, szinte minden nagyobb kultúrában a kezdeti/végső valóságot egyik oldalról szinte mindenhol a vízhez, vagyis folyadékhoz hasonlítják, vagy ahhoz nagyon hasonló princípiumhoz, ami éltet és szomjat olt, hömpölyög, kitölti a teret [vagy épp ő általa van a tér], örvénylik, cseppekből áll, aminek nincs minimális mérete és bármikor visszaolvadhat az egészbe, stb. Alapjáratú példák:

Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke (logosz) a vizek felett lebegett

vagy

A láthatatlan Tao és a látható természet tulajdonképpen egyetlen egy fenséges élettenger

de folyhat az idő is és áradhatnak az érzések, érzelmek, nem véletlen, hogy az érzéseket is a víz őselemhez szokás társítani.)

A formába öntésből rögtön az is érződik, hogy a szavak bizony valamennyire torzítják a valóságot, végső értelemben a valóság-masszának kiragadott és a forma belső üregére rászikkadt valami, valóságból készült, de a valóságból már kiszakadt valamik. Felmerül a kérdés, mennyire önkényes, hogy a valóság-masszát előzetes elképzelésekből [prekoncepciókból] készült öntőformákba öntjük, maga az öntőforma honnan származik (talán ez a Logosz, ami a vizek felett lebegett?), és hogyha a szó (és általában a nyelviség, kategorizálás és racionalizálás) a töltelék, akkor a valóság eredeti formája (a Dharma) pont a látható valóság inverze?

Megjegyzés: A buddhista ismeretelmélet apoha elképzelése szerint – kicsit leegyszerűsítve – a szó nem "pozitívan" jelzi, hogy mire vonatkozik, hanem "negatívan", vagyis nem azt mutatja meg, hogy milyen tulajdonságokkal bír a szó tárgya, hanem hogy milyenekkel nem. Például sokféle "asztal" van, ezért a szó nem azt mondja el, hogy milyen tulajdonságokkal kell bírnia egy asztalnak, hanem arra vonatkozik, hogy mit lehet kizárni az asztalok fogalmának köréből. Vagy mondjuk mint egy kőszobrász, aki nem felépít egy szobrot, hanem leszedi a későbbi alakról az oda nem tartozó dolgokat, mondhatni sallangokat. Ha így nézzük, akkor a szobrász egy végtelenül negatív valaki... :)

Mintha rímelnének erre még a színek is. Ködös, felületes emlékeim szerint a fotonok [vagy mik] megragadnak az adott dologban, és amit mi a színének látunk az az, amit továbberesztenek belőle. Vagyis valójában a dolgok színe nem az, amit mi érzékelünk, hanem pont az inverze. A fehér szín elméletileg a színek összességét takarja, egyben. Így egyáltalunk feketének látott pulcsi igazándiból fehér önmagában, azért látjuk feketének, mert a pulcsi elnyeli az összes fényt, emiatt feketének látjuk, mert az összes szín elnyelése miatt a feketét, vagyis az összes színek hiányát látjuk, vagyis a puszta semmit.

Nem tudom, ide tartozik-e, de van egy ilyen idézet, hogy

aki mindig a fényt keresi, abban egyre nő a sötétség, míg aki a sötétséget kutatja, abban egyre nő a világosság

Ezt valamennyire alátámasztani látszik, hogy a szobába berepülő bogarak, amikor rájönnek, hogy mégis inkább visszamennének a "szabadba", akkor "rövidlátásuk" miatt a legrövidebb utat követvén mindig az ablakon keresztül akarnak kirepülni és ha csak a véletlen segítségükre nem siet [vagy én], akkor ott döglenek meg az ablaküveg alján. Kicsit drámaian: ez a kizárólagosan fény felé törekvés tragédiája... a "pozitivizmus" fura negativitása... talán emiatt is tartja a mondás, hogy

Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni

Nem akarom tovább boncolni a témát, részben mert nincs rá időm, másrészt meghagyom, hogy mindenki úgy és annyit meditáljon ezen, amennyit és ahogyan ő szeretne. Ja, de azért itt is felidézném a buddhizmus egyik klasszikus idézetét:

Az üresség forma, a forma üresség.

(2011.10.01)