Eredetileg egy hiperaktív gyerekekről szóló cikkhez akartam csak reagálni nem túl hosszan, dehát valahogy egy ilyen kirohanásszerűség lett belőle.

Szóval szeretem a pszichológiát, de nem irodalom és spiritualizmus nélkül. A másik kettőt se szeretem a másik kettő nélkül. Az a marhanagy elképzelésem, hogy a pszichológia az érem egyik oldala ("evilági"), a vallási tanok az érem másik oldala ("túlvilági"), az irodalom pedig képes megmutatni, hogy kapcsolódik össze a két dolog (a szürreális dolgok meg aztán végképp). A pszichológia önmagában túl száraz, túl hűvös és tudományos, mondhatnám materiális tud lenni. Akármi is, de biztos, hogy elég egyoldalú. Itt van például egy rövid részlet a hiperaktivitás témájával:

“A kiváltó okok tekintetében többféle elmélet látott napvilágot. A legelfogadottabb a funkcionális éretlenség elmélete. Eszerint az ilyen gyermek idegrendszere lassabban ill. egyenetlenebbül fejlődik, érik. Ebből adódóan bizonyos területeken elmarad, más területeken viszont megfelelően érett. Hiperaktivitás esetén pl. a szenzoros területek nagyon aktívak, de az ingerszelekcióért felelős területek elégtelenül működnek. Ez az elégtelen működés idővel jelentősen normalizálódhat spontán módon is, a nemi éréssel párhuzamosan. Az agyi struktúrák érése tehát nagy szerepet játszik a hiperaktivitás csökkenésében. Ez az érés elő is segíthető speciálisan erre kidolgozott mozgásos fejlesztő terápiákkal.”

Ebből az tűnik ki, hogy a hiperaktív gyereket a pszichológia éretlennek tartja, amihez következetesen tartja magát az idézett szöveg írója is. Noha pár mondattal később azt is megjegyzi, hogy "a szenzoros területek nagyon aktívak", vagyis erősebben működnek az átlagosnál, akár azt is mondhatnánk, hogy fejlettebben. Mégis, összességében a hiperaktív gyerekre a szövegíró éretlenként hivatkozik. Persze, gyanítom, hogy az érettség alatt a társadalomba és közösségbe való beilleszkedést és az azzal való együttműködést érti alatta, vagyis a hiperaktív gyereknek (is) nehezebb a beilleszkedés a környezetébe. Bár szerintem nem lett volna rossz beírni, hogy mit is ért "érettség" alatt és mit "éretlenség" alatt, mert ez már önmagában is megbélyegző az ilyen kölkökkel szemben, de az igazi hiányossága szerintem mégsem ez.
     Az a nagyobb baki, hogy azzal kapcsolatban, hogy a "pl. a szenzoros területek nagyon aktívak, de az ingerszelekcióért felelős területek elégtelenül működnek" mit is jelent, arról nem mond egy kukkot sem.
     Az élőlények különböző érzékszerveken keresztül tapasztalni tudja a körülötte álló világot (erre vonatkozik a "szenzoros területek"). A beérkező ingerek, élmények nagy részét az elme kiszórja (erre vonatkozik az "ingerszelekcióért felelős területek"), nehogy túltöltődjön. Mi a baj a túltöltődéssel? Vegyünk mondjuk azt a példát, hogy van egy tízliteres demizson tele vízzel, amiből át szeretnénk tölteni egy literes pillepalackba egy tölcsér segítségével. E példában a demizson a külső világ, a víz az élmény, a tölcsér az érzékelési rendszer, a pillepalack pedig az emberi elme – felfogóképesség, memória, döntéshozatal, ilyesmik. Ha egyszerre nagyobb vízmennyiséget próbálunk tölteni, mint amennyit a tölcsér át tud adni a palackba, akkor a víz félremegy. Az idézet szerint a hiperaktív személy ingerszelekcióért felelős területei elégtelenül működnek. Ez megint egy kicsit megbélyegző hozzáállás, hisz előtte azt írta, hogy az érzékelés nagyon aktív, vagyis írhatta volna azt is, hogy az átlagosnál intenzívebb érzékeléshez képest nem működik elég jól az ingerszelekciója. Vagyis nem azért nehezebb megemésztenie az élményeket, mert butább lenne társainál, hanem épp ellenkezőleg, hanem azért nehezebb megemésztenie dolgokat, mert sokkal több inger és élmény éri őt, mint másokat. De az író csak azt mondja, hogy "elégtelen", azt már nem, hogy mihez képest. Aztán itt van az, hogy ez a helyzet "idővel normalizálódhat". Itt megint elsikkad az író egy olyan kifejezés fölött, hogy mit jelentenek a "norma" és a "normális" szavak. A közgondolkodás a normális szó alatt arra szokott asszociálni, hogy "ami helyes", pszichés témában pedig "épeszű". Így, ami nem normális, az szükségképpen "nem helyes", pszichés értelemben "nem épeszű", amiről aztán rögtön jön az, hogy "beteg", "defektes", "kóros", stb. Magának a hiperaktív embernek biztos sokszor rossz ez a fennálló állapot, de biztos az se tesz jót neki, ha degradálóan megbélyegezzük, még ha az őt megítélőt nem is vezeti rossz szándék. Pedig a normális tulajdonképpen átlagot, átlagost jelent, vagyis egy középértéket – azt pedig, hogy mi számít középértéknek bármilyen témában, csak a két szélső értékhez viszonyítva tudjuk meg (vagy némi bölcsességgel, de ahhoz megint szükséges némi tapasztalat is, de a bölcsességben van még egy olyan plusz is, hogy nem erőssége a degradálás). Fel sem merül az írásban, hogy a pszichológia által hiperaktivitásnak nevezett állapot (vagy tünet együttes) nem csak probléma, amit normalizálni kell mindenáron, hanem talán van egy másik oldala is, amiben kiemelkedő és talán nincs is ártalmára. Hogy talán nem az a megoldás, hogy lehetne őt az átlagosok (normálisok) szintjére hozni, hanem hogy van-e lehetőség megtanítani őt felnőnie saját plusz-képességéhez és hogyan tudja harmonizálni, egyensúlyba hozni önmagát, vagy ha jobban akarja használni képességét, hogyan teheti azt és hogyan teheti mindezt úgy, hogy a közösséggel, társadalommal se kerüljön konfliktusba (vagy ha mégis, hát akkor az az ő döntése legyen). Kicsit hülye példával, mintha a rút kiskacsának nem azt akarnánk megkeresni és megmutatni, hogy ki is ő valójában, hanem azt akarnánk neki megmutatni, hogy hogyan kell kacsaként viselkedni, és viselje el a kacsaságát, bár kacsának nem teljesértékű, hisz nem az.
     Persze tudom, hogy egy hiperaktív gyerkőcöt bazinehéz lehet egy így felépített társadalomban felnevelni és boldogulásra juttatni, nincs vele elég idő foglalkozni, megteremteni az ő eltérő igényeit és hasonló nehézségek, nem is azért írom mindezt. Nem akarok én a nagymegmondó, nagyonmegértő szájhős lenni. De zavar, hogy amikor lelki állapotokról, lelki sajátosságokról van szó, akkor az átlagtól eltérést hajlamosak vagyunk leértékelve nézni. A vallásos irodalmak nagyrésze különleges emberekről szól, akiknek kutyakemény életük volt, mégis őket állítják példaként (ha nem is mindig jó példaként), némelyiküket már csak az utókor vette észre nagyságukban. A "Názáreti Versenyzőt" kinyírták, Szókratészt szintúgy. A "Benáreszi Befutónak" el kellett szöknie hazulról, hogy majdnem éhenhaljon és végül naggyá váljon, szülei világi királynak akarták nevelni. Jónás menekülni igyekezett a különlegessége elől, hétköznapi emberként akart élni, de az istennek se ment neki, míg végül a cethal gyomrában csak rávette magát, hogy rálépjen arra az ösvényre, ami az övé. Ábrahámnak kilencven-valahány éves korában lett törvényes fiú utódja, akit egy isteni sugallatra kész lett volna megölni, lelkileg már felkészült rá, végül az utolsó pillanatban megkegyelmeztek Izsáknak (ezzel egyúttal Ábrahámnak is), ami megmentette Izsák életét is és Ábrahám hátralevő lelki békéjét is (legalábbis utódlásügyileg, más már úgysem nagyon érdekelte). A mahásziddhák egy raklap "hülyeséget" követtek el, hogy aztán teljesen egyénileg érjék el a megvilágosodást, amivel nem csak a világi emberek közül lógtak ki, de még az "átlagos" vallásos emberek és papok közül is. Eckhart mestert kétszer vádolták meg eretnekséggel, második megvádolása alól már csak halála után tisztázták – hála az égnek, nem abba halt bele, csak már öreg volt.
     Persze az meg a másik véglet, amikor vallásos-spirituális könyveket olvasva minden második ember rájön, hogy ő sámán, vagy táltos, vagy látó, indigó, tündér, boszorkány, changeling, mágus, vámpír, harmincadik szintű bódhiszattva vagy hupikék törpikék. Mindez szerintem csak azt jelzi, hogy a felvilágosodással átestünk a ló túloldalára és olyan mértékben szomjazunk az érem másik, "árnyékos" oldala iránt, annyira kiírtották a tudatunkból az irracionális oldal fontosságát (és hogy hogyan bánjunk vele), hogy minden apró rezdülés, ami ennek az oldalnak a létére hívja fel a figyelmünket, már azt hisszük, hogy nagyvalakik vagyunk. Nem utolsósorban arra is sokan felhívták már a figyelmet, hogy a kábító szerek elterjedése és használatának gyakorisága sosem öltött akkora mértéket, mint épp felvilágosult, ésszerűségen alapuló jóléti társadalmainkban. Ez alatt nem csak a heroint és az alkoholt értem, de a kávét, a dübörgő rock-n-rollt vagy épp technot, a motorozást, siklőernyőzést, bandzsa-jumpingolást, csokievést, extrém sportokat, egyebeket. Akik ismernek, tudják, hogy alapvetően nincs bajom ezekkel, csak olyan mértékben vagyunk kiéhezve az ésszerűséget meghaladó dolgok iránt, hogy nem ismerjük a mértéket, ezen kábszerek használatában. (Ráadásul, ha valaki balesetet szenved és okoz drogos állapotban, akkor kirohanás van a kábszerek ellen. Ha valaki balesetet szenved és okoz, mert olyan a munkája, hogy akkor is autóba kell ülnie, ha nem aludta ki magát és már hetek óta túl van hajszolva, akkor senki sem rohan ki, hogy nézzük már meg a munkáltatási-munkavállalói körülményeket a kamionosoknál vagy máshol. Hogy egy kicsit kiforgassam a Dűne című klasszikus szkifi egyik jelmondatát: “Pénzben nem lehet hiány.”) És az persze igaz, hogy egyediségében, megismételhetetlenségében minden élőlény igenis nagy-valaki, mert senki sincs, aki pótolhatná őt. De ettől még nem lesz mindenki nagymágus, és nem is kell hogy az legyen, az se kevés, ha "hétköznapi mágus", például a gyerekével vagy konyhatündér vagy autószerelő mágus :)
     Na de vissza az alaptémához. Szóval miközben döcögünk az életben, hogy megtudjuk kik is vagyunk (mert bevalljuk vagy sem: halvány lila gőzünk sincs), akkor jön egy gyerek, akinek az állapotára azt aggatjuk, hogy hiperaktív (akihez képest mi normálisnak érezhetjük magunkat), amire azt mondjuk, hogy "funkcionálisan éretlen", "idegrendszere lassabban fejlődik", "ingerszelekciós területei elégtelen működésűek" és közben ott van az, hogy "pl. a szenzoros területek nagyon aktívak" és fel se merül az a kérdés, hogy vajon mit láthat, mit érzékelhet az a kölök, amit én mérhetetlen normalitásomban, átlagosságomban meg se közelítek? Az már mindegy, csak ne rajzoljon többé óriáskígyót se nyitva, se csukva, hanem inkább foglalkozzon földrajzzal, történelemmel, számtannal és nyelvtannal... vagy ahogy legfőbb magyartanárom mondta:

“A halott költő a jó költő.”

Egy csomó nyafogást hallok, hogy a mai gyerekek/fiatalok közt egyre több a funkcionális analfabéta, meg a drogos, meg a koncentráció-zavaros, diszlexiás, diszkalkuliás, meg kitudjamilyen speciális nevelési igényű gyerek... mert bezzeg az ő idejükben! (Legutóbb ezt a bezzegelést Balogh Bélától hallottam, ami meglepett.) És baromira nem jut eszükbe a kérdés, hogy nem lehet, hogy hülye dolgokat várunk el tőlük, egy olyan hülye világban, amit mi és az elődeink teremtettek meg számukra?

(2013. március 4.)