Szeretem az ilyen zsolozsmákat, üdvtani mondókákat. (Persze, biztos vannak gagyik is.) Hasonlók a versekhez és kungan-okhoz (vagy épp kóan-okhoz), de ezek közvetlenül igyekeznek szólni a transzcendenciához vagy mutatni rá. Bár általában kérések, (s)óhajok, mégis úgy érzem a szerepük inkáb egyfajta emlékeztetés, önkondicionálás is – szándék, hogy "jobb" szeretnék lenni.

Például amikor a talán legismertebb imában az van, hogy “és ne vígy minket kísértésbe”, az számomra azt jelenti: nehogy olyan önhittek legyünk, hogy azt higgyük, a dolgok a tudatos/szándékos döntéseink uralma alatt állnak, vannak mélyebb vagy épp magasabb régiók (személyes vagy kollektív "tudatalatti", makro- és mikrokozmosz), amiknek a működését még csak át sem vagyunk képesek látni, nemhogy irányítani.

Schoppenhauer (aki elég sokat érdeklődőtt keleti tanok iránt is) azt mondja még Freud és Jung előtt, hogy bár az ember azt csinál, amit akar, de azt már nem döntheti el teljesen szabadon, hogy mit is akar.

Szóval nekem ez az “és ne vigy’ minket a kísértésbe” egyrészt emlékeztet arra, hogy nem vagyunk önmagunk akkora urai, mint amennyire hisszük, másrészt arra is kondicionál, hogy igyekezzek is afelé, hogy ne essek túlzásokba önnön képességeimet illetően.

Az istent (mint önmagán, önképén kívülállót; nálánál nagyobbat és jelentősebbet; a csillagos égboltot) szólítja meg az ember, hogy bocsáttassék meg a vétke, de rögtön hozzáteszi azt is, miképpen mi (emberek, a mindenségen belüli egyedi létezők, mint apró csomók a tejfölben) is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, vagyis nem csak "kívülről" várjuk a kegyelmet, hanem fogadalmat teszünk minden egyes imával, hogy mi magunk (egyénenként) is törekszünk figyelemmel lenni mások iránt, hogy odafigyelünk, miképp is bánunk a másikkal... amihez az is szükséges, hogy odafigyeljünk önmagunkra, hogy bennünk mi zajlik (érdemesnak tartom hozzáolvasni a Kis herceg majomkenyérfákról szóló fejezetét).

Mert bár a világmindenséghez (istenhez) képest csak csepp vagyok a tengerben, saját környezetemben akkor is van hatása a tetteimnek, amibe többé-kevésbé igenis van beleszólásom (“Segíts magadon, isten is megsegít” – tartja egy másik tömör bölcselet).

A “bocsásd meg a vétkeinket” és “ne vígy minket a kísértésbe” egyaránt a gubancoktól való szabadulás külső/belső kívánságára vonatkozik, de az előbbi a már meglévőkre vonatkozik, az utóbbi pedig megelőzésükre. Itt megint a Kis herceget szeretném ideidézni:

“Gondosan kipucolta a működő vulkánjait. Két ilyen működő vulkánja volt szerencsére: kényelmesen megfőzhette rajtuk a reggelijét. Volt egy kialudt vulkánja is. De mert úgy gondolta: 'Sosem lehet tudni!', kipucolta ezt a kialudt vulkánt is. A vulkánok, ha jól kipucolják őket, szabályosan, enyhe lánggal égnek, kitörések nélkül. A vulkánkitörések olyanok, mint a mi kéménytüzeink. Mi itt a Földön nyilván túl kicsinyek vagyunk hozzá, hogy rendesen kipucoljuk a vulkánjainkat. Ezért okoznak annyi bajt.”

Szóval az ilyen versek, anekdóták, rövid misztikus történetek és esetek, imák, mantrák mind szavakba foglalt szimbólumok, s mint ilyenek: tömörek, ütősek, velősek, melyek kibontásával sokkal nagyobb teret kapunk, mint amekkorának elsőre megjelenik. Ettől tud lenni katartikus. Persze csak akkor, ha az ember veszi rá a fáradságot és időt.

Az ember fog egy véges megnyilvánulású valamit (szavak, képek, mozdulatok, gesztusok), amibe képes belerejteni valami sokkal nagyobb jelentőségűt. Aztán van az érem másik oldala, amikor egy szimbólum arra próbál rámutatni, hogy tudjuk a dolgokat annyinak látni amennyinek és ne keverjük bele állandóan a mindenséget, minden szenteket és az összes bódhiszattvát – egy százsorszépben, apróságában tudjuk meglátni az egész világmindenséget (akár egyetlen hajszál DNS-ében az egész ember genetikai mintáját), de lássuk magát a virágot is csak úgy szimpla virágként a rét közepén. Radnóti arról írt, hogy a pilótának csak térkép a táj (vagyis tőle távoli, elidegenített dolgok – kicsit még tágabban értelmezve: elvont fogalmi kategóriák, nem konkrét és egyedi élmények), neki viszont kisebb vagy nagyobb, de élő dolgok miriádjainak egésze, melynek nem csak a önálló életét, élni akarását látja esőben és napsütésben, de talán annyira közeli dolgok, hogy az résztvevő ember életének majdnem ugyanolyan résztvevői, mint saját karja vagy szívverése. Persze tudom, hogy ő ezt a háború és az elidegenedés szörnyűségei okán írta, mégis azt mondom, az érem túloldalán ott van az, hogy a tájat néha messziről is kell tudni látni, térképnek, hogy lássa az ember összefüggéseiben is a dolgot, hogy ha csak néhány fokkal is, de nagyobb részletet láthasson meg a képből, a szilánkokra tört tükörből.

Mert a szimbólumok olyanok, mint a hátizsákba elférő összecsukható térképek és – kicsit talán esetlenebb hasonlattal – a sokfunkciós svájci bicskák.

Na, de eredetileg csak a recitálós-zsolozsmázós imákról akartam írni (aztán persze, megint kénytelen voltam kitérni, kitekinteni mindenfelé, ami szembejött), szóval szerintem emlékeztetők, figyelemfelhívók, önkondicionáló dolgok, mint mondjuk kungfu irányzatokban a formagyakorlatok, amik egyrészt különböző mozdulatok gyűjteménye (melyek időnként szinte megmerevednek, de tulajdonképpen sosem állnak le... vannak állások, de igazából nem függetlenek az őket összekötő mozgásoktól – mint mondjuk matematikában a csúcsok és élek), melyet sokat és egyre mélyebb átéléssel ismételve hatással lesznek az edzésen kívüli mindennapi tetteinkre, gondolkodásunkra, lelki világunkra is.

Úgy érzem, valami ilyesmiről szólhat az a történet, melyben a Buddha felmutat egy virágot és Mahákásjapa megvilágosodott ettől (ehhez is persze megint érdemes elolvasni Mummon szokásos epésen bölcs kommentárjait is), vagy a másik, amikor csan buddhista apát felmutatja az ujját egy szerzetesnek, aki szintén felmutatja a sajátját, mire az apát azt mondja, látom, nem érted, és levágja hirtelen a tanítvány kisujját, majd az apát megint felmutatja (saját) kisujját a megrémült és szenvedő tanítványnak, aki másodjára már megérti és megvilágosodik...

A kicsiben az egészet, az egészben a kicsit.