A hangzatos, alliteráló cím a hazugságnak, vagy hát pontosabban nem valós dolgok mondásának egy számomra különös formáját vizslatja

A hazudásnak, vagy pontosabban az igazat nem mondásnak van egy enyhébb formája, a füllentés, ami inkább a jelentőségének mértékében és a szándékban különbözik. Az átverést olyan személlyel szemben teszem meg, akinek az érdeke kevésbé érdekel a sajátomnál (ami akkor talán még bocsánatos bűn is lehet, ha az átvert személy rossz szándékú és pont az átveréssel gátlom vagy akadályozom meg rosszindulatának megnyilvánulásában vagy más rossz szándékához való tudatlan hozzájárulásában), a füllentést pedig olyan emberrel szemben engedem meg, aki fontos számomra bármilyen okból és nem akarok ártani neki az igazsággal, mert neki esetleg rosszul eshet az adott helyzetben, kívülről viszont nincs túl sok jelentősége. Aztán persze még lehetnek mindenféle egyéb variációk, de nem abajgatnám ezt tovább, mert van egy harmadik verzió is, azt szerettem volna kiemelni.

A harmadik verzió pedig a bizalommal megelőlegezés. Tehát valami olyasmit mondok vagy teszek, ami aktualitásában nem valós, de bízom a megvalósulásában és teszek is érte. Például, amikor elestem motorral, a mögöttem jövő autós megállt és odajött hozzám aggódva és én azt mondtam, hogy "jól vagyok", pedig épp olyan gyöngének éreztem magam, mint aki átivott 24 órát evés és alvás nélkül, felhasadt a jobb lábszáram (bár nem fájt) és el volt törve egy kézfej csontom (bár akkor még nem tudtam). Aztán összevarrtak és begipszeltek a kórházban és azt mondtam, jól vagyok, mert bár nem voltam a topomon, de egyrészt örültem, hogy nem történt valóban komolyabb bajom és tudtam, hogy meg fogok gyógyulni.

Tehát nem mondok valósat. Bár egy másik megközelítés szerint igaz még lehet:

“Tegyük fel, hogy a valóság és az igazság nem pont ugyanaz a dolog. Tegyük fel, hogy a valóság, az aktuálisan megnyilvánult tetten érhető dolgok összessége. Ekkor mondhatom azt, hogy a valóság az, hogy nem tudok hegedülni. Az igazság az, hogy meg tudok tanulni.”

Ugyanilyen tud lenni a mosolygás is, amikor csak azért kezdek el mosolyogni, mert lehet, hogy épp nincs különösebb indokom mosolyogni és éppen nem vagyok túl vidám, de próbálom magam kondicionálni, hogy jól érezzem magam – mondhatni időnként evés közben jön meg az étvágy. Időnként. Időnként meg persze nem sikerül, és akkor nem jó erőltetni. Mert úgy látom, hogy ezzel a megelőlegezett bizalommal sokan visszaélnek, mert rájönnek, hogy ezzel jobbnak, lazábbnak, kívánatosabbnak tudják feltüntetni magukat, vagyis saját magukat, mint portékát, jobban el tudják adni mások számára. Ilyen például a nevetés. Bár ugye vannak olyan emberek, akik azért nevetnek, hogy palástolni igyekezzenek belső fájdalmukat, mert úgy érzik, az nem tartozik másra (vagy legalábbis az épp ottlevőkre), de sajnos sokszor látok olyat is, aki csak azért hahotázik, hogy mások gondtalannak higgyék őtet, hogy őt semmiségek nem tudják kiakasztani, vagyis erősebbek azoknál, akik egy adott "csacskaságon" nem nevetnek. Ez egyrészt egy hamis (önáltató vagy mást áltató) erőfitogtatás, ami már önmagában sem túl őszinte, de kifejezetten bántó tud lenni, ha ezt másnak a lefikázására, megalázására használják, mert lehet úgy is.

Aztán ugyanilyen megelőlegezett "valótlanságok" lehetnek a fogadalmak is: pl. leszokok a körömrágásról, vagy letenni egy bódhiszattva fogadalmat. A viszonylag újnak számító ezoterikus szenzáció, a "vonzás törvénye" szerint a tudat nem tud létrehozni olyat, hogy "majd" (és én hajlok rá, hogy elfogadjam ezt a tételt). Ha arra kondicionálom magam, hogy majd “holnap elkezdem a leszokást”, akkor sanszos, hogy holnapra kelve is az fog önkéntelenül az eszembe járni, hogy “holnap elkezdem a leszokást” és így tovább a következő napokon. Éppen ezért úgy kell csinálni, mintha már megtörtént volna a dolog és aszerint kell cselekedni is. Különböző buddhista iratok szerint (de gyanítom, ugyanezt a hozzáállás megtalálható más vallásokban is) a bódhiszattvai fogadalom lerakása után a személynek úgy kell viselkednie (többé-kevésbé), mintha már megvalósított bódhiszattva lenne, vagyis projektálnia kell az ideát, ami aztán később megvalósulhat, sőt! csak így valósulhat meg, mintha egy ladikkal csak úgy tudnánk előre jutni, hogy kivetjük pecabotunk horgát előre, aztán az orsót csévélve odahúzzuk magunkat. De persze ezek csak ideák, általunk kitalált eszközök.

A Hogyhíják filozófus szerint az élőlény és az eszközök között az a fő különbség, hogy az eszköznek először az ideája születik meg, aztán maga az eszköz, míg az élőlény először megszületik és csak aztán lesz valami ideája nekije (ideális esetben). Számomra ez is jelzi, hogy bármiféle ideológia pusztán eszközül szolgálhat, nem maga a valóság. Vagyis ha a megfogadott dolog (legyen az mégoly szent célú is) az éppen aktuális valóságban ártalmat, fájdalmat, helyrehozhatatlan veszteséget okoz magam és/vagy más számára, akkor lehet, hogy az adott ideának éppen vagy egyáltalán nincs helye, de legalábbis nem a jelenlegi formában. Mert igaz, hogy az önfegyelem és a hit hegyeket mozgathat meg, de figyelmetlenséggel könnyen ostoba erőltetés válhat belőle. Talán istenkáromlásnak is lehet mondani, hiszen “isten nevét hiába szádra ne vedd”, az égre, az ideákra hivatkozni és mutogatni, miközben mi vagyunk vakok és tulkok, nem túl finom. (Tudom, a mondás eredetileg arra vonatkozik, hogy isten eredeti nevét a judaizmusban nem szabad kimondani, de szerintem az is idetartozik, ha olyan dolgok miatt próbáljuk "őt" kérdőre vonni, ami baromira nem az ő reszortja... vagyis tudati szempontból azt tartom például istenkáromlásnak, amikor egy "mélyen vallásos" anya azt mondta egykor kilyukadt fogú gyermekével kapcsolatban, hogy ő bizony nem viszi el fogorvoshoz, mert majd isten meggyógyítja.... hát a körösztanyádat, te őstulok... különben meg sosem hallottál még a “segíts magadon, isten is megsegít” című tanításról?)

Na aztán itt van még a névben a kungfu szó is, amit nem az alliteráció kedvéért raktam oda, számomra az is ezt a megelőgezett bizalmat és kitartást jelzi. Bár nyugaton ezzel a szóval hivatkozunk a kínai harci művészetek összességére (amguk a kínaiak a "vusu" vagy "wushu" szót használják erre), a "kung fu" kifejezés falójában jártasságot jelent, még jobban kibontva ez előre eltervezett munka éber és kitartó gyakorlását és megvalósítását (és ilyesmiket), ami nemesbé teszi az embert.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Kungfu_%28fogalom%29
http://hu.wikipedia.org/wiki/Saolin_kungfu

Egyfajta lábjegyzetként említeném csak meg az alábbit, aztán majd mindenki elmereng magában, hogy a témába illik-e vagy szimplán csak hülye vagyok. Machiavelli sokszor idézett és erősen félreértett mondásáról volna szó, mely szerint a cél szentesíti az eszközt. Ezt általában opportunista hozzáállásként szokás értelmezni, vagyis hogy az illető az eltervezett céljának véghezvitele érdekében minden módszert megengedettnek tekint. Pedig nem ezt jelentette. Eredetileg azt jelentette, hogy ha tényleg sikerült véghezvinnem a célomat, az utólag, visszamenőleg legalizálja a módszereimet. Vagyis a már létrejött siker igazolja, hogy a módszerek képesek voltak sikerre vinni, megvalósítani a célt. Tehát igazándiból inkább igazolásról van szó, nem üdvtani értelmű "szentesítésről". Persze még így is fel lehet hozni ellene morális kiskapukat, de azért érződik, hogy a mondás valódi értelmezése is már erősen eltér az önhitt szabadosságtól.