Sokszor előfordult már, hogy valamire nagyon intenzíven vágytam – vagy nagyon erős volt bennem a vonzódás és/vagy sok energiát fektettem már a dologba. Tán Oscar Wilde mondta először, hogy az életben két nagy tragédia van: az egyik, amikor az ember nem kapja meg azt, amire úgy vágyik, a másik meg az, amikor megkapja...

Az egyik első ilyen alkalom az volt, amikor szakítottunk a barátnőmmel még 18/19 évesen. És én megpróbáltam visszahódítani, de már félig reményvesztetten. És persze lementem Gyöngyösre és beültem egy sörözőbe és üres volt a gyomrom és feszült voltam és mindezek miatt elkezdett görcsölni a vakbelem és hideg február volt és a kocsma hideg volt, sivár és a sörtől még jobban fáztam, de nem tudtam nem alkoholt inni, és fájt a szívem, ahogy az annak rendje. Majd végül lejött értem és nála aludtam és másnap reggel, mikor elmentem, valamit félreértettem és azt hittem, hogy akkor megint együtt vagyunk. (Valamivel később aztán tényleg újra összejöttünk, de nem itt.) És ekkor egy fura érzés kerített hatalmába, olyan hirtelen múlt el a vágyam, hogy hirtelen olyan érzés volt, mintha már nem is érdekelne a dolog. És őszintén szólva szembekerültem magammal, bunkónak éreztem magam, hogy eddig erre vágytam, most meg amikor beteljesül (vagy legalábbis azt hittem), most meg már abban a minutumban nem is érdekel? Aztán ugyanilyen volt a motorom és a tabletem megvételekor. Bár talán nem szép összehasonlítani egy párkapcsolatot tárgyakkal, de a belső mechanizmus ugyanaz volt. Nagyon régi és erős vágyaimat elégítették ki. Amikor beteljesültek, hirtelen nem is tudtam mit kezdeni az érzéssel. Olyan régóta élt bennem a vágy, oly sokat tipródtam, epekedtem, ábrándoztam, tűnődtem rajta, hogy szinte a részemmé vált. Az vált a részemmé, hogy ábrándozok és vágyódok valami iránt, ami nem az enyém. Annyira részemmé vált, hogy amikor megszűnt, hirtelen üresnek éreztem magam nélküle. Megkaptam vágyaim "tárgyát", de elvesztettem valamit magamból. Hirtelen mintha egy légüres térbe kerültem volna, ahol kiment alólam a talaj, nem tudtam mihez kezdeni, mit gondoljak magamról, vágyaim őszinteségéről, magammal szembeni őszinteségemről... hogy tényleg szerettem volna-e azt a dolgot vagy pusztán én is csak egy telhetetlenkedő balga bugris vagyok, aki össze-vissza hisz és gondol mindent? Prérifarkas effektus. A nagy kergetőzés közben valahogy mindig túlfut a szakadék szélén és amikor észreveszi, értetlen szemekkel áll a levegőben, belenéz a "kamerába", hogy legalább a nézőkban találjon némi segítséget, együtt-érzést. Aztán lezuhan. De ez nem olyan tragikus, mintha egyszer tényleg elkapná a fürge Gyalogkakukkot... akkor mit tenne? Mit tenne, ha nyolcvan epizód után egyszer csak elkapná a nyakát két kézzel és amaz nem tudna kiszabadulni? Eszményi lenne azt gondolni, hogy szépen bepácolná, megsütné, megfűszerezné és megenné finom ropogós foszlós fehér kenyérrel és legurítaná két üveg sörrel. Az ő helyzetében bármi mást tenne azon kívül, hogy újra eleresztené, hogy tovább fogócskázhassanak, csak belenyomorodna – a Prérifarkas léte értelmét veszítené és az néha rosszabb, mint a korgó gyomor.

Persze az én helyzeteim nem olyanok, mint a Prérifarkasé, csak eszembe jutott, mint hasonlat.

Amikor hazahoztam a motort, lefényképeztettem magam mellette és jólidomítottan ki is raktam a közösségi oldalra, ahol persze sok kedves visszajelzést kaptam. Egy barátom azt írta, látja a gyermeki mosolyt az arcomon... ezt látta, mert tudta, hogy régóta vágyok már motorra. Pedig fáradt és "kiábrándult" mosoly volt, épp össze voltam zavarodva – tényleg akarom én ezt? megengedhetem magamnak? Vagy nem is kellett igazán, csak gyarló emberi makacskodás és hiúság?

Lassanként megtanultam, hogy ilyenkor egyszerűen aludni kell egyet-kettőt, hogy az ember megeméssze lelkileg az elmúlást és örülni tudjon belső vágya beteljesülésének. Jó esetben. És akkor neki lehet újabb ábrándokat szőni, amiben már a dolognak a megléte van beleszőve, nem csak a vágya, amik felé megint lehet törekedni, igyekezni és töprengeni az őszinteségén... :)

Egy-egy írás, alkotás létrehozása is ilyen tud lenni, és gondolom a gyerekszülés is. Szóval egy beteljesülés nem mindig azonnal örömteli megkönnyebbülés, móka és kacagás.