Van egy általam (is) igen kedvelt aforizma, amit állítólag Jung mondott:

Mielőtt depresszióval vagy önbizalomhiánnyal
diagnosztizálnád magad, előtte győződj meg arról,
hogy nem csak seggfejekkel vagy-e körülvéve.

Szerintem ez a gondolat különösen fontos abban a világban (hogy a mérleg mindkét serpenyőjében egyenlő súly legyen), ahol a ruppótlan álezoterikus emberek kritika nélkül szeretik harsogni, hogy minden csak az adott emberből indul ki, minden gondjára kizárólag önmagában kell keresni az okot is, ahogy a megoldást is. Bár egyetértek, hogy az önmagunkban kutakodást is meg kell tanulni, és hogy nagyon sok ember rendkívüli hiányosságokkal bír e téren, de azért nem kell átesni a ló túlsó oldalára, egyrészt egyszerű józan ésszel nézve is hülyeség, másrészt meg továbbmenve a gondolatmeneten durva és buta önzőséghez vezethet. Ha ugyanis csak az én tettem számít, akkor az összes többi emberé le van szarva, vagy teljességgel jelentéktelen. Még vadabb helyzetben szolipszizmusra juthatunk, vagyis ha csak az én hozzáállásom számít, akkor talán nincsenek is többiek, a külvilág csak az én képzeletem játéka. (Ez persze nem lehetetlen, de nem szeretnék ebben hinni, és nem is tudok.) Szóval ha az érem egyik oldalán (a mérleg egyik serpenyőjében) a fenti idézet van, akkor a másikon meg valami ilyesmi lehetne:

Mielőtt másokat kezdesz hibáztatni, gondold végig figyelmesen, te korrektül viselkedtél-e a helyzetben.

Vagy ahogy a vicc mondja:

    – Doktor úr, segítsen rajtam! Képzelje, akárhol nyomkodom magamat, mindenhol fáj! Ha itt megnyomom a combomat az ujjammal az is fáj, ha a hasamat megnyomom, az is fáj, ha a karomat megnyomom az is... mondja, mi van velem?
    A doki eltöpreng, majd így szól:
    – Hmm... nem lehet, hogy el van törve az ujja?