Van egy kitartásra serkentő kínai mondás, aminek megfordítva a nézőpontját segíthet egzisztenciális döntéseket is meghozni. (Talán jobb lenne a “Mitévőlegyek?” dilemmájának nevezni, de most már nem nevezem át.)

Ahogy azt már többször írtam mindenfelé (vagy szimplán csak érződött), a “bölcsesség szeretetének” talán legközvetlenebb feladatának és fontosságának a döntések, döntési helyzetek kutatását tartom, hogy mennyire van beleszólásunk életünk folyásába, mennyire számítanak a körülmények. Hogy mi a szabad akarat és mi a sors. A filozófia összes többi ága is érdekes, fontos és izgalmas, de ha erről a témáról nincs halvány dunsztunk se, a többit már kenhetjük a hajunkra. E mostani töprengésem is csak egy rövidke adalék ehhez a témához, melynek apropóját egy Shibo-tól hallott bölcselet adta:

“Ha gyakorolsz egy napot, egy lépést teszel előre,
de ha egyetlen nap nem gyakorolsz, tízet lépsz vissza.”

E mondás eredeti célja szerint egy inspirálás akar lenni arra, hogy sose legyünk restek gyakorolni azt, amibe belekezdtünk vagy feltettük az életünket (esetében a shaolin kungfu). Így is tetszik a mondás, de ez már feltételezi azt, hogy tudjuk, hozzánk illő dologra vállalkoztunk. Többszörös skorpióként nem szeretek fél gőzzel, fél szívvel csinálni egy dolgot, viszont éppen ezért sokszor is okozott gondot, hogy mibe mennyi energiát feccölhetek, mi az amire nyugodt szívvel “pazarolhatom” a verítékemet. Ezt a dilámmát legérzékletesebben talán 1900 tudja megfogalmazni Az óceánjáró zongorista legendája című filmremekben:

[spoiler-veszély!! aki nem látta a filmet, inkább ne olvassa el]

“Az a város… egyszerűen nem volt vége. Hol van… a vége? Megmutatod nekem a végét? A kikötőhídon még minden stimmelt… én is jó voltam… a kabátomban… elegáns voltam… és éppen leszálltam. Ahogy kell. Nem az volt a baj… nem a látvány riasztott vissza, Max… hanem amit nem láttam. Megérted? Amit nem láttam. Annak a nagy, elnyűtt városnak mindene volt, csak vége nem. Nem volt vége! Hiába néztem, nem láttam, hol a város vége. A világ vége. Ott a zongora. Elkezdődik, véget ér. Nyolcvannyolc billentyűje van mindenhol és mindenkinek. Nem lehet végtelen… te vagy végtelen… és a zene, amit a zongorán játszol. Végtelen. Nekem így jó, így tudok élni. Ha kiviszel a partra, akkor olyan zongorához ültetsz, aminek millió és millió billentyűje van - végtelen, ez az igazság, Max! Végtelen! Nincsenek határai! Végtelen számú billentyűn pedig sose leszel képes játszani. Ez nem az én hangszerem… isten zongorája. Egek! Hát láttad az utcákat? Csak az utcákból több ezer van! Hogy lehet odalent élni? Hogy választasz egyet? Egy nőt… egy házat… egy darab földet, ami a tiéd, egy tájat, amit szeretsz… egy halálnemet?? Rádnehezedik a világ és még azt se tudod, hol lehet a vége? Hát sohasem féltél, hogy összeroppant ez a határtalanság? Szörnyű így élni! Ezen a hajón születtem. Túlmegy rajtam a világ… de egy úton csak kétezren voltak. Láttam, ahogy itt éltek. Itt éltek az emberek a hajóorr és a tat között. Boldogan játszottam egy zongorán, ami nem volt végtelen. Ez volt az én életem. A föld? A szárazföld túl nagy hajó… a föld túl szép asszony… túl hosszú utazás… túl erős parfüm. Egy darab, amit nem tudok eljátszani. Nem szállok le a hajóról. Legalább végem lesz valahogy. Úgysem hiányzom senkinek. Kivéve téged, Max. Te tudod egyedül, hogy itt vagyok. Mások el se hiszik… ideje megszoknod. Bocsáss meg, barátom, de én nem szállok le.”

Shibo mondása eredeti értelmében is jelentős és fontos, de az jutott eszembe, hogy ha megfordítjuk a dolgot, akkor segíteni tud a döntésben, amikor nagyon elveszettnek hisszük magunkat vagy ködösnek látjuk az életünket jelenlegi szakaszában: vagyis mi az a téma, amivel minden nap foglalkozol, amit önként és dalolva tudsz csinálni, amivel szeretsz eljátszani, amiben távolságot, mélységet és magasságot is látsz, vagyis ami mozgatja a fantáziádat, ami előhozza a kreativitásodat? (Kreativitás alatt itt “elsődleges kreativitást” értek és nem kézügyességet és türelmet igénylő hobbit.) Akármi legyen is az eredmény, ne feltétlenül olyan válaszra számíts, amivel vagyonosabb, elismertebb, “hasznosabb”, a világban kényelmesebben élő leszel.
     Az eredeti mondás iránya az, hogy az ember már elindult valamerre és abban miért legyen kitartó. A mondás visszafordítása pedig: ha megnézed, mi az, amiben spontán módon kitartó vagy, az megmutathatja, merre indulj tovább.
     (Persze arra nyilván érdemes odafigyelni, hogy ezt ne tévesszem össze szenvedélybetegséggel [pl. aki még álmában is nyerő játékgépezik], mániával [pl. kényszeresség, hipochondria] vagy kényelmességgel...)
     Ebben látszólag semmi rendkívüli nincs, de amikor épp zavarosnak tűnik, hogy merre mozduljak, melyik irányban van a saját utam, akkor ez a kis semmiség lehet a legfontosabb, ahogy a víz fontosságát is a sivatag közepén lehet megismerni, hogy valami bájos hasonlatot is mondjak. Vagy mint ahogy a népmese próbálja felhívni a figyelmet a hétköznapi apróságok fontosságára:

“Úgy szeretem, apámuramat, mint levesben a sót.”