Kisz. (keresztény időszámítás szerint) 2000-ben ugyanúgy kimentem a Sziget fesztiválra, ahogy az azt megelőző összesben, de ezúttal úgy alakult, hogy egy kicsit felborult a program...

Történt pedig vala, hogy a párom bölcsszívű anyai nagymamája (aki egy kis faluban 12 éves kora óta nevelte őt és még fiatalabb húgát az anyukája halála miatt) kórházba került szegény, MeCsi ezért haza is utazott gyorsan, lemondva a nyári szigetes csaposkodási munkáját. A fesztivál második napjának reggelén bementem anyámhoz telefonálni, aki közel dolgozott a Hajógyári-szigethez, ekkorra már meg is halt szegény (ezúttal is béke poraira!). Úgyhogy félönzéstől nehéz szívvel visszamentem a szigetre, összepakoltam a sátramat, a hetijegyes karszalagomat nekiadtam Bébének és már hasítottam is le Kanizsára...

Azaz csak hasítottam volna, mert félreértettem a buszindulást és már csak a zalaegerszegire tudtam felhuppanni, aminek a sofőrje segítőkészen szólt, hogy melyik ponton vagyok legközelebb Kanizsához, ahol hogy-hogynem egy csehó is volt. Közben jócskán be is sötétedett. A csehóban is segítőkészek voltak, használhattam a telefonjukat, így a második sör környékén már értem is jött a csajom – és barátnője ótóval –, aki szegény már izgult, hogy hova a túróbe keveredhettem el. (Egy évszakkal később rátromfoltam erre az eltévelygésre, de azt máskor mesélem el.) Azon röhögött, hogy akárhol kérdezte, hogy nem láttak-e arrafelé egy ilyen-olyan (leírt engem) srácot, a férfiak vigyorogva, a nők együttérző pillantásokkal rázták meg a fejüket, valszeg mindenki azt hihette, hogy egy klasszikus, tivornyázó párját kereső nővel találkoztak. Pedig kivételesen nem is.

Végülis lejutottam Liszóba, ahol majdnem megőrültem az ott töltött öt nap alatt, de persze nem bántam meg (bár ne ez lett volna az apropója). Képzeld el, hogy európa egyik legnagyobb rockszesztiváljáról (egy hét alatt kb. 370.000 ember, koncertek és egyéb programok) lekerültem egy négyszáz léleknél kisebb faluba, ahol az a legnagyobb lélekvesztő jelenség, hogy az 1-2 óránként betérő buszon kívül néha még egy személyautó is arra tévedt. Na meg esetleg a szomszéd motoros fűnyírója.

Ilyen helyen töltöttem vagy öt napot három lánnyal – a nőmmel, húgával és egy barátnőjével, aki szintén lejött, hogy kevésbé legyenek elárvulva Menyusék. Ennek az volt az egyetlen hátránya, hogy haláleset ide vagy oda, a falusiaknak rögtön felkeltette az ingerhiánytól éhező fantáziáját az egy srác és három lány helyzet (ne feledjük, 2000-ben még sehol se voltak a valóság- és kiszavazós műsorok, kereskedelmi tévék is csak ipphogy). Mindegy, nyalja ki, aki rosszra gondolt.

Közös esti programként filmeket néztünk, aminek az volt a plánéja, hogy a csajom húga vak. Ez persze nem volt újdonság, de a Zöld kártya c. filmben ugye adva vagyon egy nagyon szép és szerethető lakás, amit látni is kell, nem elég hallani a filmet. Szóval, amikor láttam, hogy a másik két lány nem érez késztetést a mesélésre, belőlem kibuggyant és elkezdtem leírni “Kismenyának” a képen látható dolgokat... és azt hiszem életemben először kaptam visszajelzést, hogy mitől szép a szavakkal bánás, ugyanis miközben épp meséltem a lakást, Andi arcán szabad mosoly terült szét és a végén azt mondta elbűvölve: “De szép!”

Fontos élmény volt még, amikor először tapasztaltam, hogy a nők bizony tényleg félnek az egerektől (korábban sosem láttam ugrálgató és sikongató nőket... vagy hát ilyen okból nem), aminek az lett az eredménye, hogy életemben először találkoztam a egérfogó ragasztóval. Borzalmas egy dolog. Gondolj bele, mintha téged nyakon öntenének egy valag bazierős pillanatragasztóval. Amitől nem csak, hogy mozdulni nem tudsz, de marja a bőrt is. És közben az egérke él, lélegzik, agyánál van, vagyis biológiai szempontból ép, él és egészséges, csak mi tudjuk, hogy már meghalt. Órákon át próbáltam óvatosan kiszedegetni ebből a kulimászból a cincogót, ami hát sikerült is, de az a siker nem olyan siker volt. A csempéről sikerült leszednem, de a bőréről már nem tudtam lemosni a cuccot. Még a macska sem mert közelmenni hozzá. Szegény lányok, lelkifurdalásuk volt tőle látván, mivel is jár ez a módszer – sosem használtak még ilyet, és úgy tűnt, soha többet nem is fognak.

Mint írtam, elég ingerhiányos volt a környezet, a fesztiválhoz képest pedig még erősebb volt a kontraszt, így az agyam a nagyvilági jövés-menés ingereitől megvonódva eléggé ki volt akadva. Mondhatni, elvonási tünetek léptek fel (vagy inkább éhezés?) – megfelelő mennyiségű inger híján folyamatos punnyadt állapotot produkált, mint egy tökig sárba rekedt szekér, ami csak alig volt hajlandó megmozdulni. Történések iránti vad vágyamat a megyei újsággal próbáltam enyhíteni, mohón faltam minden cikket (az egyik Kádár János párhasábnyi életrajza volt, erre emlékszem). Ebből akkor lett poén, amikor szombaton megérkezett a gyászoló rokonság a temetésre, rólam pedig véletlenül kiderült, hogy tudom fejből az összes cikk tartalmát. Először csak röhögtek, aztán elkezdtek tesztelni, majd amikor egyre több kérdésre válaszoltam, egyre jobban láttam rajtuk az együttérzést, mert sejtették, hogy miért is szívta fel az agyam a cikkeket. Az elvonásban az agyam szivacsként működött, egy deka energiát nem feccöltem, hogy bármit megjegyezzek.

A temetés után némi lelkifurdalással megkérdeztem, hogy nem haragudna-e, ha utolsó estére visszamennék a szesztiválra. Kedves volt (mint mindig) és mondta, hogy menjek csak. Hát így telt a 2000-es év Szigete.

címkék:
#saját, #flashback, #zóna