avagy egy hétköznapi falanszter-jelenet

Történt pedig, hogy ’94-ben kaptunk egy új órát, az “alkalmazás-technikát” hozzá pedig árukapcsolással egy új tanárt. Itt adatbázisok kezeléséről tanultunk több-kevesebb sikerrel. Az első órán azon melegében mindjárt kaptunk is egy házi feladatot, melyet egy órán felrajzolt ábra segítségével kellett megoldani, nekünk is kellett készíteni egy hasonló ‘mechanizmus-ábrát’, csak egy másik helyzethez.

Otthon legalább egy órát küszködtem vele, miközben igyekeztem megérteni az ábra struktúráját, logikáját, hogy vajon mire gondolhatott a tanár, mire is jó ez a fajta ábrázolás. Aztán ádáz szenvedések közepette sikerült összehoznom egy saját helyzetet és a hozzá passzoló ábrát, remélve, hogy remekül megértettem a dolgot.

Legközelebbi órán kíváncsian vártam az eredményt, hogy milyen megjegyzést fog fűzni hozzá a tanár, miket fog kijavítani benne vagy netán sikerült elég jól megfognom a dolgot, megérti, hogy mire is gondoltam, és elfogadja úgy, ahogy van.

Egyesével kizarándokoltunk a tanári asztalhoz, méla, hűvös profizmussal mindegyiket megnézte és hasonló flegma tekintettel vissza is adta mindenkiét, hogy rendben van. Kivéve a Buláét és az enyémet. Ezekre ránézett, hányavetien megjegyezte, hogy ezt két perc alatt csaptuk össze, oda se figyeltünk rá és beírt mindkettőnknek egy karót. Az állunk leesett a meglepődéstől. Igyekeztünk meggyőzni a tanárt, hogy mi igenis törtük magunkat a feladattal, az viszont igazságtudásától eltelve kategorikusan hajthatatlan volt. A valóság ezzel szemben az volt, hogy egyedül mi ketten próbáltunk időt fordítani a feladatra, hogy kihozzunk belőle valami érdekeset, mindenki más otthon két perc alatt felrajzolta pontosan ugyanazt az ábrát, ami a táblán volt, csak a helyzetet és a szavakat cserélte ki benne.

Ez persze csak egyetlen eset, de amennyire látom, precedens értékű sztori, szabvány oktatási tendencia.

címkék: saját flashback kreativitás-introverzió