Meghalt az ember, akit ebben az összeállásban Maróti Györgynek hívtak...

Október végén találkoztunk utoljára, Őz Zsolti halálára, temetésére és saját emlékezésünkre rendezett koncerten. Az utóbbi években egyre nehezebben tudtunk kellemesen csak úgy együtt lenni, nehéz volt vele beszélgetni. Utoljára tegnap este jutott eszembe és sajnáltam, hogy már nem nagyon tudunk beszélgetni, de örülök, hogy korábban nagyon sokat tudtunk és sokat tanultam tőle, általa. Tőle tanultam először igazán buddhizmusról, keleti és nyugati filozófiákról, bölcseletről, irodalomról. Általában nem is a tárgyi információt nyomta belénk, sem az órán, sem azon kívül, bár persze azt is tudta, ha kellett. Azt mutatta meg, hogy a tudásnak mi az érdekessége, hogy hol van benne az ember. Megmutatta, hogy hogyan érdemes hozzáállni valamihez, hogyan lehet a tudást sajáttá, személyessé tenni, hogyan keltse fel az érdeklődést, hogyan nyissa ki a világot... Hivatása papíron magyar-töri szakos tanár, nem papíron kultúra- és gyerekimádó és legfőképp pedagógus. Igazán fontos dolgokra sokszor saját hibájának, tévedésének történetén keresztül vezetett rá. Ő volt az első mentorom, aki nem vérszerinti szülőm.

Évekkel ezelőtt, egy ideig nem nagyon találkoztunk. Nem tudom már, hogy ez mikor is volt, de amikor megint találkoztunk, mondtam neki, hogy ne haragudjon, amiért eltűntem kissé, de a szokásos banális dolgokon túl (fáradtság, lustaság, kiment a fejemből és társai) történt egy s más az életemben, amit helyre kellett tegyek magamban. Azt válaszolta: “Az nem baj. Úgyse volt igazán közöm soha azokhoz, akiknek túl egyenes az élete.” – Úgy volt vele, hogy akiknek túl egyenes az élete, azok nem kérdeznek túl sokat az életről. Őt pedig nem nagyon érdekelték azok, akiket nem nagyon érdekelt az élet. Engem nem (engem se) sorolt közéjük. Aki jobban beleártja magát az élet jelenségeibe és misztériumába, az egyúttal bele is bonyolódik, az pedig ritkán kedvez a társadalmilag elismertségnek. Ha megkérdeztük volna, minden bizonnyal egyetértett volna ő is Őzzel, amikor azt mondta: “Tudom, hogy kell győztesnek lenni... de nincs hozzá kedvem.”

Irodalom órán minden költő a legnagyobb volt, egyedül József Attila volt az: “tudom, hogy minden költőnél ezt mondom, de ő tényleg a legjobb”. Hát zárom vele. Béke poraidra és ‘jó karmád biztosítson számodra kedvező újratestetöltést’! Jó utat!