avagy mi a különbség a véleményét mondó ember és az "Ügyeskedő Megmondó" (avagy síkosnyelvű) közt, illetve néhány további retorikai fogás

Tegnap a söröző teraszán ült mellettem két srác. Az időnként elkapott foszlányokban ‘hallgatói képviseletről’ hallok, vagyis egyetemisták lehetnek. Szinte folyamatosan csak az egyik beszél, osztja az észt, véleményvezér, a másik hümmög, figyelmes. A félig beszélgetésben, félig monológban egyszercsak az alábbi párbeszéd hangzik el. A csöndesebb srácnak mondja Amondó, a "véleményvezér" (nem hallottam mire reagált így, de a példa szempontjából nem is fontos):

“– Rossz válasz. – mondja a "bölcs" csöndességgel Amondó.
– Miért, mi a jó válasz? – kérdi némi nyugodt éllel a másik.
– Nincs "jó" válasz... csak amit gondolsz. – mondja kizökkenthetetlen bölcsességgel Amondó.”

Innen lehet megismerni a jódumás, "karakán" Megmondó-embereket, és emiatt mászok falra tőlük. Mindig tud valami frappánsat mondani, az se baj, ha tökéletesen ellentmond a korábbi mondandójának. Mindegy, csak sikerüljön "eladni", hogy ő az okosabb. CSernusdokinál láttam egyszer egy ilyen műsort, ahol valami színpadon szerepelt és mondtaja tutit. Felhívott egy önként jelentkező nőt a pódiumra. CS hetykén meg akart mutatni, hogy fél perc alatt mennyire ki tudja kezdeni a nő elképzelését, megmutatni neki, hogy az a hozzáállás csak önámítás és csúsztatás. A nő kedvesen és tök emberien elmondta, hogy szerinte miért indokolt az ő hozzáállása. Alapvetően nem volt hülyeség, amit CS meg akart mutatni, de ennek a nőnek az érveiről visszapattant, mert az ő esetében egyáltalán nem tűnt mellébeszélésnek, de legalábbis nem tudott belekötni. De semmi baj, mert CS egy gyors irányváltással belekötött pont a túloldalról, amire a nő már nem számított, hisz nem amiatt ment fel a színpadra. A konkrét témára és szóváltásra már nem emlékszem, mert régen történt, de a lényege ugyanaz volt, mint a klasszikus nyuszikás viccnek, amikor belékötnek a farkasok – ha van sapkája, akkor miért van sapkája, ha nincs, akkor meg miért nincs? Ugyanis CS elméletileg nem azért van ott, hogy megmutassa, hogy tud pszichologizáló párbajban mindenkit legyőzni, hanem hogy pszichés összefüggésekre hívja föl hallgatóságának figyelmét.

A kínai harcművészetekben vannak olyan gyakorlatok (lökőkezek, tapadó kezek, egyéb), ahol az a lényeg, hogy a két párban álló fél az összeérintkező kezeik segítségével megérezzék, hogy milyen irányban ingatag vagy mire készül a másik és ezt kihasználva kibillentsék az egyensúlyából. Ha például azt egyik el akarja tolni a másikat balra, de arra nagyon ügyesen ellenállónak mutatkozik, akkor egy gyors mozdulattal meg kell rántani jobb oldalra és valószínűleg nyert is. Csakhogy ez bevallottan egy harcművészeti készségfejlesztő gyakorlat. Az első példám viszont elméletileg egy baráti beszélgetés akart lenni, a második példa pedig elméletileg egy lélektani előadás, mondhatni látókör-tágítás. Gyakorlatilag viszont mindkét helyzetben volt egy önhittebb ember, aki nem megvitatni szeretne egy dolgot, vagy átadni másoknak a tudását, hanem nyerni akar, megmondani a frankót. És ha nem lehetek okosabb az egyik irányból, majd menni fog a másikból. Úgy általában véve baráti beszélgetés volt az egyik és lélektani előadás a másik, de amikor határhelyzetben érezték magukat, mert a másik fél ügyesen felhívta a figyelmét dumájának hiányosságára, hogy esetleg marhaságot beszélt, akkor bekapcsolt a hiúság és akkor már csak az volt a lényeg, hogy lenyomja a másikat, hogy ő maradhasson a "határozott megmondóember" szerepében.

A jobbik eset az, ha a Megmondó rájön a hülyeségére. Akkor egy fokkal fesztelenebbül és talán derűsebben folyhat tovább a disputa. A rosszabbik (és sokszor sajnos valószínűbb), hogy a másik ragaszkodik a szerepéhez. A még rosszabbik pedig az, amikor tudatosan vagy tudatalatt, de mindezt mások előtt teszi, lehetőleg úgy érvelve, hogy a kívülállókat is meggyőzze igazáról. Ugyanis egy Megmondóember akkor kapja meg valódibb önigazolást, ha másoktól is az ő igazának elismerését érzi. És ilyenkor az őszinteség kevésbé fontos, mint annak, hogy a Megmondó mondjon frappánsabbat.

A balga (hiúsági, vagyis győztes-vesztes szerep kialakítására irányuló) disputáknak az alábbi szabályszerűségeket vettem észre eddig:

• A racionális (értelmi, logikai) érvelés hangzatosabb, mint az irracionáls (intuitív, érzelmi, ösztönös).
• A rövidebb és egyszerűbb racionális érvelés hangzatosabb, mint a kifejtősebb és összetettebb.
• A laza határozottsággal állító/beszélő ember mindig nyertesebbnek tűnik, mint aki kibillen az egyensúlyából.
• Aki kitartóbban állít valamit, idővel elbizonytalaníthatja azt, aki kevésbé akar mindenáron ragaszkodni a véleményéhez.
• A közízlés és közgondolkodás trendje szerint érvelni hangzatosabb, mint attól eltérő (ismeretlen) szempontok alapján érvelni.

E szabályszerűségek és retorikai technikák egyike sem rossz és aljas önmagában, de csúnyán és feltűnésmentesen lehet vele visszaélni, hülyét csinálni a másikból. Ahogy a jogot vagy bármilyen fegyvert is lehet használni bölcsen, hogy mindenkinek jobb legyen, és lehet önzően, hogy nekem és érdektársaimnak legyen jó. Akárhogy is, mindenesetre szerintem érdemes odafigyelni ezekre az apróságokra. Vagy azért, hogy észrevegyük, ha más hülye technikákkal akarna lenyomni. Vagy azért, hogy észrevegyük, ha hülye technikákkal akarnék lenyomni mást. Ahogy a bunyóban is vannak erősebb és gyengébb képességűek, úgy van szóbeli kifejezőkészségben is. Próbáljuk meg szem előtt tartani azt, hogy azért mert talán én mondom a frappánsabb szöveget, még nem biztos, hogy tényleg csak nekem van igazam. (Bár persze tényleg vannak egyértelmű helyzetek is) :)

A hindu njája filozófia a kommunikáció és a vitatkozás sajátosságaival foglalkozik a megszabadulás és a "végső igazság" elérése céljából, melynek három formáját különbözteti meg: civódás, vita, megvitatás. Ahogy Tenigl-Takács László kommentárjában olvasható:

“A fenti három szútra a filozófia disputa helyes és helytelen módjait tárgyalja. A megvitatás betartja a logika szabályait, a vitában már meg nem engedett módszerek is felmerülnek, a civódás esetében pedig a felek célja már nem az igazság kutatása, hanem pusztán a másik véleményének megcáfolása.”