Egy elmélet szerint a kreativitáshoz szükségszerű a nárcizmus, szerintem pedig balfaszul használnak fogalmakat (amikből aztán persze hülye következtetések jönnek), és ezt próbálom meg alátámasztani.

A kreativitás és introverzió témáját boncolgatnám tovább, bár inkább csak két idézetet ugrasztok egymásnak, én magam nem rakok hozzá túl sok plusz dolgot. (Legalábbis, amikor elkezdtem írni, akkor azt hittem, hogy kényelmesen megúszom annyival, hogy egymás után kipakolom a két idézetet, amiknek a kontrasztja majd önmagukért beszélnek és nekem már nem kell. De nem úsztam meg, immár vagy nyolc órája írom. Igaz, közben elmentem bótba és ettem is. Bár igazándiból örülök, hogy nem úsztam meg, így sokkal érdekesebb lett. Mármint szerintem.)
     Egy előadásában az alábbiakat mondta Popper Péter, aki viszont francia pszichológusok véleményére alapozza sajátját:

    “Én száz százalékig aláírom azt az angol statisztikát, amely kimutatta a kreatív embereknek a depresszióra való hajlamát és hajlandóságát. Csakhogy én azt gondolom, hogy nem a kreativitás viszi az embereket a depresszió felé, hanem a nárcizmus. Ugyanis nárcizmus nélkül nincsen kreativitás. A nárcizmus fogalma sokkal több, mint az önszeretet. A nárcizmus az önimádat.”
    (...)
    “A nárcizmus, ha nagyon alaposan megnézzük az eredetét, a pszichoanalízis fogalomrendszerébe tartozik. Azonban a francia pszichoanalitikus iskolák hatására a pszichoanalízis eltért Freud eredeti álláspontjától, amely az ösztönfejlődés részeként tárgyalta a nárcizmus problémáját, és ma azt mondja, hogy a nárcizmus egy teljesen önálló funkció az ember lelki életében. A lényeg, hogy minden kreativitáshoz nárcizmus kell. Kell a kiválasztottságnak az érzése, hogy ha valaki tényleg újat hoz a művészetbe vagy tudományba, hogy én vagyok erre kiszemelve, az én funkcióm ez, én vagyok képes megújítani bizonyos szemléleteket, tehát kell, amit Freud úgy nevez: »nárcisztikus többlet« az átlagemberhez viszonyítva. Ettől még nem lesz valaki kreatív, tehát egyszerűsítve: nem minden nárcisztikus ember kreatív, de minden kreatív ember nárcisztikus.

[Közbevetés: A kiválasztottság érzése feltétlenül egyenlő lenne a nárcizmussal? Vajon mondjuk a bibliai Jónás (mint legenda), mit szólna ehhez, aki szinte bármit megtett, csak hogy ne neki kelljen megtennie azt, amire kiválasztották? Vagy mit szólnának az urali és ázsiai sámánok, akiknek a kiválasztottsága, szellemek általi elhívása (elhivatottsága) szintén olyan teher volt, amiről szívesen lemondtak volna? Én erre az egyenlőségre nem vennék mérget. De ha már az elhivatottságnál járunk, ezt is szépen tükrözi a nyelvünk – a szakma/munka és a hivatás fogalmak nem ugyanazt jelentik, legfeljebb csak a köznapi beszédben.]

“A modern pszichoanalízisnek van egy elmélete a nárcizmus fejlődéséről, amit én nagyon rövidre fogottan megpróbálok elmondani, rögtön hozzátéve, hogy ezekkel a pszichoanalitikus elméletekkel az a probléma, hogy a kezdetnél, a kiindulásnál az ember bizonytalan, hogy pontosan miről is lehet szó? Legendáról vagy történelemről: mi ez, költészet vagy valóság? Most teljesen mindegy, hogy az ősapa meggyilkolására vagy az Ödipusz-komplexumra gondolunk. Bármelyik freudi alapkategóriát nézem, a kiindulás, amely mindig valamilyen ősiség ködébe vész el, az mindig ilyen furcsa fényben villódzik, hogy ezt most vegyük komolyan, vagy ne vegyük komolyan?

[KV: Itt már kezd kiviláglani, hogy mi az az alap, amiből kiindulva ez a hozzáállás ütközik az enyémmel (merthogy ütközik): mi is az, amit valóságnak nevezünk. Mert ez bizony nagyon sarkalatos kérdés. Bár Popper Péter maga is szerette a verseket, a fenti megszólalásában különválasztja a valóságot és a legendát, a valóságot és a költészetet. Ez pedig szerintem hiba. Nem azt mondom, hogy a legenda és a költészet maga a valóság, de nem is áll kívül azon. Ebbéli véleményemet nem most kívánom kifejteni, egyelőre rövidre zárnám egy kínai kungan-hoz fűzött kommentár részletével: “Ha pedig úgy ítélnéd meg, hogy kettejük közt választani lehet, egyik több, a másik kevesebb, akkor semmit sem értettél a leckéből. És ha úgy ítélnéd meg, hogy kettejük közt nem lehet választani, egyformák, akkor sem értettél semmit a leckéből.”]
     A folytatás a nárcizmus kialakulását fejti ki az elmélet hívői szemszögéből.

“A francia analitikusok – hasonlóan a dienetikusokhoz – azt tanítják, hogy van embrionális élmény, tehát az ember anyukája hasában nem vak, süket és érzéketlen, hanem van egyfajta élményvilága. A fantáziában rekonstruált élményvilága egy magzatnak vajon mi lehet? Hogy van egy zárt tér, ez az anyukája méhe, ebben a zárt térben ő az egyedüli létező, és ebben a saját kozmoszban, ahol ő van egyedül, minden őt szolgálja. Minden azért történik, hogy neki jó legyen, hogy ő fejlődhessen, és ő, ennek következtében lassan növekedve betölti ezt az egész kozmoszt, betölti ezt az egész teret. Ilyen élménye a magzaton kívül csak egy istennek lehet. Ez egy isteni élmény, hogy egy kozmosznak én vagyok az egyedüli, központi létezője, minden engem szolgál, minden az én szolgálatomra rendelt, és én lassan terjeszkedve és növekedve betöltöm ezt a kozmoszt. Ezt nevezi a pszichoanalízis ‘nárcisztikus ősélménynek’. És ha ez igaz, ha ez igaz lenne, akkor a magzat a születéssel ebből a helyzetből kiszakad, vagyis minden ember egy megtestesült isten.”

[KV: Ami azt illeti, több bölcselet/vallás/hit/világnézet szerint ez így is van: minden ember (sőt, minden, ami létezik!) egy megtestesült isten, a különbségek inkább abból adódnak, hogy mi(ke)t értünk az ‘isten’ fogalma alatt, vagy hogy hogyan hívjuk azt, amit esetleg mások istennek...]

“Egy emberré testesült Isten az isteni létből – én pontosan érzem ennek a felfogásnak a fantasztikumát. De mégis, e felé hajlanék, hogy ez a nárcisztikus ősélmény egy isteni ősélmény: az anyaméh sötétségéből egyszerre csak: legyen világosság!, és megszületik a világra, és lesz világosság! Tehát amikor azt mondja a Biblia, hogy “kezdetben teremtette Isten az eget és földet, és sötétség volt a mélység színén, és Isten Lelke* lebegett a vizek felett”, akkor ez egy intrautherin, egy méhen belüli lebegés a magzatvízben. Amikor a világra született, akkor ez az isteni állapot megszűnt. Sok-sok millió, milliárd ember egyikévé lett ebből a privilegizált helyzetből. Egy darabig azonban ez az élmény, hogy én valami különlegesség vagyok, ez fennmarad, mert a család elkezdi pótolni a méh funkcióját, tehát elkezdi kivédeni azokat a hatásokat, amelyek ártanának egy újszülöttnek, csecsemőnek. Táplálja, gondozza, tisztába teszi, ringatja, szóval tulajdonképpen anyaméh-funkciókat lát el. A család kezdetben kizárólag probléma-megoldó, még nem probléma-teremtő, amivé később válik, de ez már nem neveztetik az analitikusok által nárcisztikus ősélménynek, hanem ezt úgy hívják, hogy "nárcisztikus illúzió".
    Tehát a nárcisztikus ősélmény átváltozik nárcisztikus illúzióvá. Még mindig azt éli meg a gyerek, hogy minden az ő szolgálatára rendelt, az anyának az az egyetlen funkciója, hogy az ő jólétét biztosítsa. Aztán a valóság egyre inkább elkezdi támadni ezt a nárcisztikus illúziót, egyre inkább konfrontálódik ennek a nárcisztikus illúziónak a hamisságával – hogy te nem vagy egy különlegesség, te egy ember vagy, az emberek egyike.

[KV: Mintha ezek az analitikusok kutyulnák egy kicsit a nárcizmus és a szolipszizmus szavakat, bár a fene tudja. De azért azt érdemes hozzátenni, hogy – amint azt számos pszichológiai kísérlet is alátámasztja – a gyerek nem érzékeli önmagát függetlennek a környezetétől. Önállóságának érzése, öntudatra eszmélése lassan fejlődik csak ki. Vagyis amikor “különlegesnek érzi magát”, akkor az nem egy önző dolgot jelent a részéről, hiszen azt se érti/érzi, hogy van rajta kívül más is, hogy az intelligensek megkülönböztetnek "én"-t és "más"-t, sőt "élő"-t és "élettelen"-t... Szóval szerintem itt tökre nem önimádatról szól a fáma, hanem szolipszizmusról, vagyis hogy rajta kívül nincs más – az érzéklet az érzékelés és az érzékelő nem különbözik, más szavakkal nem válik szét a tapasztalt jelenség a tapasztalás folyamata és a megtapasztaló személye, minden egy. Az intelligencia, az elvonatkoztató készség, a jelenségeket megkülönböztető funkciójú értelem fejlődésével alakul ki lassan az (mármint átlagos esetben), hogy szétválik az alany és tárgy, és a tárgyak közül némelyik élő, akinek ugyanúgy vannak egyéni érzései, mint neki. És hát persze – ideális esetben – legfőképp az anyákkal van egységélménye a gyereknek. Azzal, hogy erre a fejlődési jelenségre a nárcizmus szót használja és nem a szolipszizmus fogalmát, azzal egyúttal morális értékítéletet is megfogalmaz, amit már önmagában sem tartok szerencsésnek, de ráadásul elég kedvezőtlen értékítéletet, azt is mondhatnám, megbélyegzőt.]

“Megváltozik a környezet, az anyuka nem csak probléma-megoldó lesz, hanem -teremtő is, mert szoktatni kezdi, mert beosztja az életét, meg tisztaságra neveli stb., tehát követelésekkel áll elő. Ha rendben menne a pszichés fejlődés, akkor a valósággal való sorozatos konfrontáció széttörné ezt a nárcisztikus illúziót, megsemmisítené, mégpedig úgy, hogy meggyőznék az egyedet arról, hogy ő nincs egy isteni, különálló rangban. Általában így is történik. De vannak ritkább esetek, amikor a nárcisztikus illúzió olyan makacs, hogy nem törhető át a valóság és a konfrontáció által, és későbbi életkorokban is megmarad.
    Fejtegetésem legkeményebb pontjához érkeztünk el, ugyanis azt mondják ezek a pogány analitikusok, hogy aki megőrizte felnőtt korára a nárcisztikus illúzióját önmagáról, annak nem lesz helye az emberek között, az nem tud a társadalomban létezni, az nem tud a nárcizmusa miatt együtt élni a többi emberrel. Maximálisan használni tudja őket, de együtt élni nem tud velük. És az analitikus teória szerint, mivel nem tud a társadalomban élni, nincs más lehetősége, mint hogy a társadalom fölé kell emelkednie, vagy a társadalom alá kell süllyednie színvonalban, azt is mondhatnám, hogy azt tanítja: vagy szent lesz belőle, vagy bűnöző. Ennél nagyobb eretnekséget elképzelni nem lehet, mint hogy van egy pszichológiai elmélet a világon, amely a szentet és a kriminálist egy tőről származtatja – és ez a közös tő a nárcisztikus illúzió –, mert azt mondja, hogy ha a nárcisztikus illúzióval rendelkező ember morális fejlődése ép, erkölcsileg magas színvonalra jut el, akkor a szentség felé fordul. Nem él az emberekkel, de közvetít az Isten és emberek között, Isten lesz az ő beszélgetőpartnere, és maga a szentségével egy hidat próbál képezni az emberi társadalom és az isteni szentség között.
    Ha viszont morálisan ‘hibás’ lesz, olyan a környezeti hatás, akkor ugyanezzel a nárcisztikus illúzióval kívül helyezi magát a társadalom törvényein, ‘nekem mindent lehet, mindent szabad, ölni, rabolni, lopni, csalni, mindent lehet’, és így lesz belőle kriminális, ugyanezen a nárcisztikus illúziónak a bázisán. És ez a morális fejlődéstől függ, hogy melyik irányba kerüli meg a társadalmat, fölülről vagy alulról. Azonban tény, hogy az esetek többségében a nárcisztikus illúziót a realitás konfrontációk széttörik, és ‘nárcisztikus karakter’ lesz belőle. Tehát ez a folyamat: nárcisztikus ősélmény, nárcisztikus illúzió, nárcisztikus karakter. Nárcisztikus karakter sok van, ezt nem tartjuk patologikus jelenségnek, én csak annyit állítok, hogy a kreatív ember általában, karakter szempontjából nárcisztikus.”

Hát idáig tartott az a rész, amit szeretnék összevetni Jung véleményével. De mielőtt még átugornék hozzá, még idebiggyesztek témához egy-két kapcsolódó részletet, először azt, amit a nárcisztikus karakter ismérveiről ír Popper Péter:

     “Először is a nárcisztikus karakter olyan, hogy mindent alárendel annak, amit ő csinál, ő tesz, tehát saját tevénysége alá rendel mindent a világon, emberi kapcsolatot, házasságot, szerelmet, barátságot. Tehát ha valaki politikus, akkor minden alá fog rendelődni az ő politikai szereplésének és tevékenységének, ha művész, akkor a művészetének, ha tudós, akkor a tudományának. Jól meg kell gondolni azt, hogy valaki összeköti-e az életét egy nárcisztikus karakterű emberrel, mert hogy neki csak a második, harmadik helye lehet egy nárcisztikus ember mellett, akármennyire is csábító a kreativitása, hogy én egy ilyen zsenihez tartozom, annál inkább szembe fog kerülni ezzel az akaratlan megaláztatással, hogy ő sosem lesz az első helyen egy nárcisztikus embernél.”
     (...)
     A második sajátossága, hogy nemcsak mindent alárendel annak, amit ő csinál, hanem amit ő csinál, vagy ahová ő tartozik, vagy ahová ő csatlakozik, ahhoz a közösséghez, valláshoz, politikai mozgalomhoz, azt glorifikálja. Azt egy glória veszi körül, az az egyetlen igaz út, az az igazán tökéletes. Ahhoz képest minden más rosszabb, minden más olyan életvezetés, ami nem olyan, mint az övé, rosszabb, azért, mert más. Tehát kezdünk eljutni a glorifikációból az intoleranciához.”

aztán még azt is, amit a kreativitásról mond:

     “Azt gondolom persze, a nárcizmus tárgyalásakor kicsit alaposabban körül kell járnunk a kreativitás fogalmát is. A pszichológiának egyik rettenetes baja, hogy a fogalmait mértéktelenül kitágítja, mert egy fogalomnak minél nagyobb a terjedelme, ugye tudjuk logikából, annál szűkebb a tartalma.”

[Találóbb lenne úgy mondani, hogy minél tágabb egy fogalom köre, minél több mindenre használunk egy szót, annál kisebb a szó jelentősége, egyedisége, pontossága.]

     “Ha azt látjuk, hogy Lajcsi három és fél évesen négy kockát egymásra tesz, és azt mondjuk, hogy milyen kreatív ez a gyerek, íme tornyot épít, ezt én nem tartom igazán kreativitásnak. A gyerekek többsége egymásra tesz négy kockát, még a majmok is. Szóval az embernek van munkája, a szakmunkának is van olyan része, hogy alkot valamit az ember; adóívet csinál, vagy autót csinál. De én ezt nem nevezem kreativitásnak, ezt tanult mesterségnek nevezem. Mert ez nem az egyes ember alkotóképességéből fakad, hanem megtanulta, hogyan kell összeszerelni egy autót, és ezt ismételheti egész életében. Vagy ha egy orvos megállapítja, hogy tüdőgyulladása van a betegnek, mert nehezen lélegzik, mert lázas, mert tompulatokat hall, és kopogtatja a hátát, meg a röntgenben foltokat lát, azt javasolja: szedjen antibiotikumot, szedjen lázcsillapítót, meg igyon sok folyadékot, és feküdjön le. Vagyis megmenti az életét adott esetben, de akkor se kreatív, mert ezt nem ő találta ki, ezt megtanították neki az egyetemen vagy a kórházi gyakorlatban: hogy mik a tüdőgyulladás tünetei, hogy azt hogyan lehet felismerni és gyógyítani. Szóval a dolog lényege: szűkebbre értelmezem a kreativitást, arra, amikor tényleg valami valóban eredetit, újat alkot valaki, és ezért nem tartom Kovács Lajost kreatívnak, még akkor sem, ha olyan papagájkalitkát készít is lobfűrásszel, hogy a világ a csodájára jár. De például Picassoót, Van Goghot kreatívnak tartom, mert úgy festettek, ahogy senki sem előttük.”

Maslow egy kicsit megengedőbben, árnyaltabban beszél erről: megkülönböztet elsődleges és másodlagos kreativitást. Ez szintén megérne némi tűnődést, remélem, később erre is sort fogok még keríteni. Popper Péter ezzel a személyes élményével érzékelteti a kreativitás nárcisztikus vonását:

     “Apáméknak barátja volt a világhírű cimbalomművész, Rácz Aladár. És Rácz Aladárnak volt egy svájci felesége, Yvonne néni, aki még akkor ment hozzá, mikor Rácz Aladár még nem volt világhírű, még nem volt Stravinszkij barátja, hanem egy Svájcban játszó cigányzenekar cimbalmosa volt. Yvonne néni eljött Magyarországra Rácz Aladárral, és az egész élete Rácz Aladár szolgálatáról szólt. A nárcisztikus karakter példájaként akarom elmondani azt az esetet, hogy egy nap elmentem hozzájuk, s látom, hogy Yvonne nagyon rosszkedvű, mondom: – Yvonne néni, mi baj van? Azt mondja Yvonne, hogy: – Péter, nagyon rossz hetem volt, az Ali már egy hét óta nem áll velem szóba! – Úristen, Yvonne néni, hát mi történt? – Az történt, hogy a konyhában tevékenykedtem, és Ali kiszólt a szobából, hogy: Yvonne-kám, befejeztem a legújabb szonátámat, gyere, eljátszom neked! És én azt mondtam neki, Alikám, máris jövök, csak elzárom a tej alatt a gázt. És az Aladár nem áll velem azóta szóba. És én rájöttem, hogy igaza van, mert a Rácz Aladár egy világhírű muzsikus, és ha a legújabb szerzeményét én hallgathatom meg, nekem játssza el először, hát fusson ki az a rohadt tej, hát miféle buta liba attitűd, hogy elzárom a gázt a tej alatt. Igaza van az Alinak.
    Hogyha valaki ilyen odaadással, önátadással, alázattal tud szolgálni egy valódi, kreatív embert, akkor együtt tud vele élni, különben nem, poklok pokla lesz az egyikük életéből.”

És most akkor ugorjunk Junghoz, aki extravertáltakról és introvertáltakról beszél, mint a két beállítottságra vonatkozó alaptípus. Főleg az introvertált típusról írottakat szeretném összevetni a fentebbi nárcizmussal.

    “Az introvertált típust az különbözteti meg az extravertálttól, hogy utóbbitól eltérően túlnyomóan nem a tárgyból és az objektív adottságából indul ki, hanem szubjektív tényezőkből. (...) Az introvertált tudat látja ugyan a külső feltételeket, ám mérvadónak a szubjektív determinánst választja. Ennélfogva ez a típus az észlelés és megismerés ama faktorához igazodik, amelyik az érzékingert befogadó szubjektív diszpozíciót képviseli.” (81.o.)
    “Ezzel szemben az extravertáltnak pozitív a tárgyhoz való viszonya. Olyannyira igenli annak jelentőségét, hogy szubjektív beállítottságát szüntelen a tárgyhoz igazítja és arra irányítja.” (6-7.o.)

Ilyen szép definíciókat ír Jung, de igyekszem egy kicsit emészthetőbbé tenni. Vannak ‘külső’ körülmények (igények, meglátások, nézetek, késztések, képzetek, stb.) és vannak ‘belső’ körülmények (igények, meglátások, nézetek, késztések, képzetek, stb.). A külső körülményeket szokás objektivitásnak hívni, a belső körülményeket szubjektivitásnak. Amikor a külső igényeknek igyekszik az ember eleget tenni, akkor extravertáltan cselekszik, amikor a belső igényeknek, akkor introvertáltan. Egy ember minél hajlamosabb ösztönösen a külső igényeket mérvadónak tekinteni döntései meghozatalában, annál inkább extravertált beállítottságú az illető, illetve minél hajlamosabb ösztönösen a belső igényeket mérvadónak tekinteni, annál inkább introvertált beállítottságú (vagy simán csak extravertált és introvertált). Vagyis klasszikus marxista nyelvezettel: az extravertált hozzáállás szerint a lét határozza meg a tudatot, az introvertált szerint pedig a tudat határozza meg a létet. (A ‘jógácsára’ buddhista filozófiai iskola szerint pedig hülyeség az egész, mert minden csak tudat... dehát ez már megint egy másik színdarab.)
     De Jung a definiálás és ismertetés mellett külön igyekszik hangsúlyosan védeni az introvertáltakat érő vádakat, fikázásokat. Sőt, nem csak az egyének szintjén érzi úgy, hogy ki kell állni az introverzió és extraverzió egyenrangúságáért, hanem tágabb értelemben is úgy látja, hogy a társadalomban is egyértelműen többre becsülik az extravertált hozzáállást, ami miatt az követendőnek számít.

    “Már most leszögezem: alapjában félrevezetőnek és leértékelőnek tekinten azt a nézetet, amely Weininger nyomán filautisztikusnak, autoerotikusnak, egocentrikusnak, szubjektivitásnak szeretné nevezni ezt a beállítottságot. Ez az extravertált szellemiség előítéletének felel meg az introvertált lényével szemben. Sohasem feledhetjük – ám az extravertált szemlélet túlontúl könnyen feledkezik meg róla –, hogy minden észlelés és felismerés nem csak objektív, hanem szubjektív feltételekhez is kötött. A világ nem csak önmagában létezik, hanem olyan is, amilyennek én látom. Az abszolút megismerési lehetőséggel szembeni erős kétkedésünket adnánk fel, ha szem elől vesztenénk a szubjektjv tényezőt. Ezzel annak az üres és ízetlen pozitivizmusnak az útjára vetődnénk, amely elcsúfította századfordulónkat, s az érzelmek eldurvulásának, az érzéketlen és arcátlan erőszakosságnak volt az előfutára. Az objektív megismerési képesség túlbecsülésével elfojtjuk a szubjektív faktornak, kifejezetten a szubjektumnak a jelentőségét. (...)
    Jelenlegi extravertált értékelésünkre jellemző, hogy a ‘szubjektív’ szó olykor csaknem megrovásként hangzik, ám a ‘csupán szubjektív’ már mindenesetre veszélyes fegyvert jelent, mellyel azt célozzák meg, aki egy tárgy feltétlen fölényéről nincs maradéktalanul meggyőződve. (...)
    Mivel az introvertált beállítottság a lélektani alkalmazkodás általánosan meglevő, fölöttébb reális és abszolút elengedhetetlen feltételezésére támaszkodik, a ‘filautisztikus’, az ‘egocentrikus’ és ezekhez hasonló kifejezések helytelen és elvetendők, mert azt az előítéletet élesztik, mintha mindenkor csak a kedves énről volna szó.”

Mintha mindenkor csak a kedves énről volna szó... Ugye itt ismét eszünkbe jutnak Jónás és az urali sámánok? Hogy az introvertált ember nem csak akkor követi belső sugallatait, amikor az számára kedvezőek, amikor símogatja a bőrét, legyezgeti a hiúságát és könnyít életének igazgatásában.

“Mi sem lenne visszásabb, mint az ilyesféle feltételezés. Mégis gyakran előfordul, ha az extravertáltak introvertáltakról alkotott vélekedéseit vizsgáljuk. Ezt a tévedést azonban semmiképp sem az extravertált egyénnek akarom felróni, hanem inkább a jelenleg általánosan érvényesülő extravertált nézet számlájára írom...”

és a folytatását ismét külön szeretném kiemelni:

“...s az nem korlátozódik az extravertált típusra, hanem hasonló mértékben talál helyeslőkre az ellenkező beállítottságúak körében is, akik igencsak önmaguk ellen vélekednek. Sőt utóbbiakat joggal éri az a gáncs, hogy a saját fajtájukhoz hűtlenek, míg az extravertáltaknak ilyet legalább nem lehet a szemére vetni.” (85.o.)

Tehát az extravertáltnak tűnni akaró introvertált még rosszabb, hiszen őt akár fajtája árulójának, hátbaszúrójának lehet mondani... de miért akarhat valaki más lenni, mint ami? Egyrészt persze adhatja a korszellem, ami abból fakadhat, hogy a külső világ körülményeit jobban szem előtt tartó extravertáltak általában talpraesettebbek, sikeresebbek a köznapi életben, s így az követendőbbnek tűnik. De vannak vadabb okok is, pl.:

“Ha a feltételek abnormisak, (...) a gyerekre is rá lehet kényszeríteni viszonylag [saját természetétől eltérő]* jellegű beállítottságot. Ez erőszakot tesz egyéni diszpozíciójukon, amely talán más típust választott volna, ha nem okoztak volna zavart külső, abnormis befolyások. Ahol a típust így meghamisítja a külső befolyás, ott az egyén később többnyire neurotikus lesz, és csak akkor gyógyulhat meg, ha kialakul a természetének megfelelő beállítottság.” (9-10.o.)
    [*ide eredetileg a ‘hasonló’ szó volt írva, de úgy túl sokat kellett volna magyarázkodni a félreértés elkerüléséhez, így az egyszerűség kedvéért vettem a bátorságot és átírtam a szöveget, mea culpa]

És ami végképp beteheti a kaput:

“[Az extravertált] elkerülhetetlenül olyasmire kezd gyanakodni, hogy az introvertált vagy beképzelt egoista, vagy doktrinér rajongó. Újabban arra a hipotézisre jutna, hogy az introvertált tudattalan hatalmi komplexus befolyásolja. (...) Ezzel az előítélettel szemben az introvertált nem ismeri a helyes érvet: nem tud ugyanis arról, hogy a szubjektív véleményalkotásának vagy szubjektív észleléseinek előfeltételei tudattalanok, de teljesen általános érvényűek. A kor stílusának megfelelően kívül keres érveket és nem tudata mögött.” (87.o.)

Vagyis megfelelő tudás híján az introvertáltat is meggyőzi az extravertált hozzáállás felsőbbsége. Félig mellékesen idebiggyeszteném még gyorsan a folytatását is, ami az introvertált hibáját említi mindezek kialakulásában:

“Ennek az extravertált előítéletnek kétségtelenül még előzékenyen segít is az introvertált azzal, hogy a maga meghatározott és erősen általánosító kifejezésmódjával azt a látszatot kelti, mintha minden más véleményt eleve kizárna. (...) Ha még kissé neurotikus is, ez az énnek a benső önmagunkkal való többé-kevésbé teljes, tudattalan azonosulását jelenti, aminek folytán e személyiségmag jelentőségét tekintve nullára csökken, az ‘én’ ellenben módfelett megdagad. A szubjektív faktor kétségtelen, világmeghatározó hatalma belepréselődik az énbe, aminek következménye a mértéktelen hatalmi igény s a kifejezetten idétlen önzés. Minden olyan lélektan, amely az ember lényegét a tudattalan hatalomvágyra redukálja, ilyen alkatból ered. Például Nietzschénél sok ízléstelenség a tudat szubjektiválásának köszönheti létét.” (87-88.o.)

Azt hiszem, itt Nietzschének a Morál genealógiája c. elméletére utal, ahol megkülönböztet "lovag" és "pap" típusú embereket (a klasszikus kasztok alapján, mint az indiai ksatrija és brahmana kaszt), ahol a lovagok az egyértelműen jók (akik leírásuk alapján az extravertáltakkal lehetne azonosítani) és a papok egyértelműen korcsok (akiket leírásuk alapján az introvertáltakkal lehetne azonosítani). A papok életképtelenségük által ártalmasak, terhére vannak a mindig őszinte lovagoknak, és ezt sutaságuk ellensúlyozásaképp fondorlattal, szócsavarással és nyakatekert ideológiák másokra kényszerítésével igyekeznek talpon maradni, sőt nyeregbe kerülni. Tömören. Mindez azért is érdekes, mert Nietzsche saját kategóriái és definíciói szerint maga is a papok közé tartozik, amivel vagy maga alatt is vágja a fát, vagy önmagába harapó kígyóként konkrétan pont azt írja meg, hogy miért hiteltelen minden, amit írt. Ha Vonnegut lennék, azt mondanám: Hehe.
     Visszatérve az extraverzió és introverzió viszonyához, én ezt is úgy látom, mint a "taiji" szimbólumot: a két minőség ugyanannak az éremnek a két oldala, egyik nélkül sem létezik a másik, kettejük megfelelő összjátéka harmonikus működést okoz, míg egyikük túlsúlyba kerülése a túlsúly mértékétől függő galibához vezet. Az introverzió megvédésével véletlenül se szeretném annak felsőbbségét hirdetni, nagy marhaság lenne az is. Jung egyébként maga is olvasója, kedvelője volt a távol-keleti tanoknak, elméleteire és meglátásaira nagyban hatottak azok is (ahogy Schoppenhauernél is). Vannak, akik szerint a "kollektív tudattalan" is a jógácsára "álaja-vidzsnyána", netán a védánta ‘Brahman = átman’ koncepcióiból fakadhat. Én pedig lazán el tudom képzelni, hogy az extraverzió és introverzió típusainak pszichológiailag precízebb vájkálásához sokat merített a "jin" és "jang" viszonyából, de ez inkább csak megérzés, nem tudok eleget a pszichológia történelmi alakulásáról.
     A két szöveget azért raktam egybe, mert úgy érzem, amikor a hivatkozott francia analitikusok "nárcizmust" emlegetnek a kreativitás feltételeként, igazándiból ők is alulértékelt introverzióról beszélnek. Amikor azt mondják “aztán a valóság egyre inkább elkezdi támadni ezt a nárcisztikus illúziót”, akkor mintha pont az történne, amiről Jung azt írja: “ez az extravertált szellemiség előítéletének felel meg az introvertált lényével szemben”. Érdemesnek tartom megjegyezni, hogy sok bölcselet véli úgy (és én is osztom ezt), hogy amit objektivitásnak mondunk, az nem egy érzékelőtől független, önálló tárgyilagosság, ami akkor is úgy van ahogy, ha mindenki szarik rája, hanem miriádnyi szubjektivitás átlaga, középértéke, miriádnyi szubjektum kivetüléséből összeállt szokáshalmaz, amit szabálynak érzünk. A valóság nem csak az, amit a legtöbb ember annak hisz, amit meg lehet fogni, amit meg lehet mérni, amit meg lehet enni, amit be lehet bizonyítani és megismételni, körülhatárolni, felcímkézni és fiókba zárni. És az se biztos, hogy a valóság a legmagasabb címke, ameddig el lehet jutni. Dixi szerint “a valóság a tetten érhető igazság”, egy másik (igaz, fiktív szereplő szájába adott) gondolat szerint pedig “a valóság csak mentség a képzelet hiányára”.
     Én se tagadom, a kreativitás sokszor tud párosulni olyan vonással, ami gyakran nárcizmusnak tűnhet, de kiindulásában nem önimádatot, mint inkább önfejűséget találunk, hiszen újra Junggal élve: “mintha mindenkor csak a kedves énről volna szó", holott nem, a megszokások felrúgása, a jelenségek új mintában értelmezése vagy új mintába rendezése sok nehézséggel jár, a többi ember általi elutasítással, sőt akár kifejezett ellenérzéssel is, amik mind nem a kreatív ember önnön dédelgettetését hozzák magukkal. Persze azért, mert valamit nem ismernek el jónak, még nem jelenti feltétlenül azt, hogy nincs igazuk, lehet, hogy tényleg túlzásba esett az illető. És az is lehet, hogy valaki kreatívnak tűnő maszlagot ad be az másoknak.

Hát ezt tartottam érdemesnek megjegyezni így "hirtelen" a kreativitás és önimádat témájában. De most már elfáradtam (és még másik írást is be akartam fejezni), úgyhogy jóccakát!