2014. okt 23.

Kreativitás, introverzió #3

írta: Trezor atya

Az introvertált beállítottság általánosító hajlamát és az általánosításnak a kreativitásban betöltött szerepének boncolgatása... aztán egy ideig kerülni igyekszem ezt a témát, hogy ne legyen túl dagályos.

Úgy tűnik, van még bőven, ami kikívánkozzon e témában, folytatom hát vesszőparipáimnak ezt a fonalát.
Ahogy legutóbb már előjött, Jung azt írja, az introvertált szeret általánosítani és azt hajlamos kategorikusan kijelenteni.

“[az introvertált] a maga meghatározott és erősen általánosító kifejezésmódjával azt a látszatot kelti, mintha minden más véleményt eleve kizárna”

Vagyis mondhatná talán úgy is, hogy az introvertált hajlamos ideologizálni, törvény(szerűség)eket keresni. Hát ennek okait, korlátait, előnyeit és gubancait boncolgatnám most – azaz introvertált módon az introvertáltak általánosító hajlamának mikéntjeiről szeretnék általános következtetéseket leszűrni, ha lehet. :)
Szokásom szerint messzebbről kezdeném a dolgot, vagyis először az extravertált viselkedés felől indítanék és majd ennek a kontrasztjából térnék vissza. Az extravertált szereti belevonni magát a külső eseményekbe, ugye nagyobb hajlama van a külső körülményekhez igazítani magát és döntéseit. A külső körülmények folyamatosan változnak, így ahhoz, hogy lépést tartson e változással, meg kell tanulnia gyorsabban döntést hoznia, véleményt alkotnia, hogy megfelelően tudjon reagálni, cselekedni, "mozdulni". A gyorsabb döntéshozás eléréséhez viszont az is szükséges, hogy a helyzetet szűkebb látókörben nézze, figyelmen kívül hagyjon minden olyan tényezőt, amit már közvetettnek, áttételesnek ítél, sőt vagy egyáltalán nem odatartozónak.
Az introvertáltat viszont nem az mozgatja elsődlegesen, hogy folytonos interakcióban legyen a külvilági hatásokkal, inkább szemlélődni van hajlama, hogy hogyan tudja magát relációba hozni a külső jelenségekkel. Jobban megvizsgálja, hogy a külső körülmények összeegyeztethetők-e belső meglátásával, igényeivel, neki nem az az elsődrangú szempont, hogy gyorsan tudjon reagálni a külső körülményekre.

Ugye sokszor felmerül az a kritika/vád, hogy az introvertált egoista, önfejű, mert fenntartással él a "való világgal" való alkalmazkodás szükségességével (mintha a valóság csak a mindenki által megfogható dolgokat jelentené), de Jung is leírja, hogy az extraverzió túlzott figyelme a külső dolgokhoz nem alkalmazkodás, hanem csak "idomulás". Ez egy kicsit olyan, mint vallásban a vakhit: kritikátlan, feltétel nélküli és mindent szó szerint értelmez. A valódi alkalmazkodást is egyfajta jin-jang játéknak látja, amihez egyrészt kell idomulás is, másrészt szükséges az is, hogy az egyén a saját elképzelését is érvényesítse a külvilágra, vagyis hogy ne csak sodródjon az árral. Az introverzió adja azt, hogy ne csak az áramlat parancsait kövessem szolgaként, az extraverzió adja azt, hogy ne próbáljak erőszakosan és mindenáron árral szemben cselekedni, úszni.

Szóval az introverzió a folyamatos külső megfelelési vágy híján inkább szemlélődésre, a dolgok tudatosítására helyezi a hangsúlyt. Az extraverzió azt mondja: "A gondolkodás a tett halála", míg az introverzió pedig azt: "sokan haltak már bele abba is, hogy nem gondolkoztak". Az extraverzió a tevékenység és tetterő dimenziója a világnak, az introverzió az elvonatkoztató készségé és képzelőerőé.
Mivel az introverzió nem érez késztetést a gyors döntésekre és reagálásra, van ideje a dolgokat tágabb spektrumból nézni (és jó esetben látni is), hiszen egy-egy döntése előtt több élményt fogad magába, több tényező alapján hozza hoz meg egy döntést. Emiatt viszont az összképnek nagyobb szelete rajzolódik ki számára, abban pedig komplexebb összefüggési rendszereket, átfogóbb képet kap, a jelenség hátterében működő sémákat, mintákat, sablonokat, megszokásokat. Azt hiszem, így alakulhat ki az, hogy a fogalmazása is inkább általánosító jelleget ölthet az extravertált számára. Mert az introvertált átnéz egy csomó "apróságot", amiből egy általánosabb vélemény alakul ki, de a részleteit nem mindig tudja megfelelően elmondani, mert esetleg túl hosszúnak, túl körülményesnek tűnik mások számára, akik eccerű fekete-fehér dolgokat akarnak hallani.

Kicsit bolond hasonlattal, ha az extravertált nyuszikának kell egy porszívó, átmegy a rókához, nem töpreng semmin és megkérdezi, hogy kölcsönadja-e a porszívót. Az introvertált nyuszika pedig útközben eltöpreng a dolgokon, és ha hátrányos véleményre jut a rókáról, annak végül már csak azt mondja, hogy "bazmeg a porszívódat", aki pedig értetlenül pislog, mert nem érti. Maga a vicc, a túlzásba vitt introvertáltságot figurázza ki. De mielőtt extravertáltabb olvasóimnak felcsillan a szemük (bár az a gyanúm, hogy a dominánsan extravertáltak el se jutottak idáig a fejtegetésemben), hogy “hát ez az, ezért mulyák és életképtelenek az introvertáltak! minek annyit gondolkodni?!”, hangsúlyozom, hogy ez a túlzásba vitt introverzió, ahogyan egy túlzásba vitt extreverzióval a nyuszika gondolkodás nélkül átmegy a rókához a porszívóért, aki aztán esetleg szépen megeszi őtet vacsorára. Hehe.

Azt is érdemes megjegyezni persze, hogy akár szűkebben nézünk egy helyzetet, akár tágabban, mindkét esetben juthatunk téves eredményre. Vagyis attól mert valaki introvertált lévén több tényező alapján próbál döntést hozni (hovatovább "ítéletet"), attól még lehet hülyeségre jutni. Ugyanúgy hatnak rá is az előítéletek, elfogultságok, amik torzíthatják a döntési folyamat tisztaságát.

Az általánosító képességből fakad viszont az is, hogy az introverzió elengedhetetlen a kreativitáshoz. A kreativitás – szerintem – a világ jelenségeinek, tényezőinek jelentősen újfajta látásmódja, értelmezése, bemutatása. Hogy egy szűkebb vagy tágabb téma összefüggésrendszerét szét tud bontani és másképp újrarendezni, mint mondjuk egy Lego játékot. Az újabb struktúra persze nem feltétlenül jobb vagy ‘igazabb’ a korábbinál, de mindenesetre jelzi, hogy a dolog más elrendezésben is megállja, megállhatja a helyét, annak is van létjogosultsága, nem csak az addig megszokott módnak van helye a világban. Ennek az a lényeges jelentősége, hogy rámutat: a dolgok addigi látásmódja nem törvény, hanem csak megszokásból fakadó törvényszerűség, vagyis nem az az egyetlen érvényes paradigma.

Emiatt ráz ki a frász, amikor bárkitől azt a jó esetben viccelődést, rossz esetben ostobán arrogáns önigazolást hallom: “A kivétel erősíti a szabályt.”
Mucika! A kivétel nem erősíti a szabályt, hanem megmutatja, hogy ott nincs valódi, örökérvényű szabály, csak szokás.

Mielőtt azonban bárki azt hihetné, hogy a kreativitást kizárólag az introvertáltsághoz kötöm, gyorsan megjegyzem azt is, hogy a dolgok újrarendezése kihagyhatatlan mozzanat, amihez viszont az extravertáltság tettereje is szükséges, hogy az új látásmód a 'külvilágban' is manifesztálódjon, megjelenjen (akár tud érvényesülni, akár nem). Ez kell ugyanis ahhoz, hogy ne csak légvárépítés és herevakarászás maradjon, vagyis hogy ne legyen meddő a felfedezés. Szépirodalmi kifejezéssel élve az "input"-hoz kell az "output" is, hogy a visszaengedjük a külvilágba, amit részben belőle merítve alkottunk. Úgy is mondhatnám, kell legyen valami következményének lennie, bármit is értünk ezalatt, anélkül nem lehet beszélni 'kreativitásról', vagyis teremtésről, létrehozásról. Nem feltétlenül nagy, látványos és harsány dolgokra gondolok, nem csak műalkotásokra, tudományos felfedezésekre, vagy hogy fennhangon hirdetni és misszionálni muszáj az eredményt, néha az is elég, ha következetesek igyekszünk maradni hozzá és akként cselekedni, aszerint igazgatni/áramlani az életünket [vö.: Ember a fán].
A kreativitásnak (ahogy bárminek) megvan a maga veszélye is. A kreativitás a kialakult struktúráknak, szokásoknak, hagyományoknak a lebontása, a mélyebb összefüggések felfedezésével jár. A túl mélyre ereszkedéssel olyan mélységekbe (vagy épp magasságokba) juthat, amit nem képes megemészteni, mert nincs eléggé felkészülve a belsőbb, apróbb összefüggésekre; a túl tág/nagy kép könnyen vezethet zavarodottsághoz, őrülethez, vagy egyenesen a vesztébe.

Néhány rövid hivatkozás:

[1] Lovecraft szerint az embert alapvetően két dolog hajtja: a kényelem és a tudás. Viszont a tudás megszerzése nehéz és azért van elrejtve a szemünk elől, mert az elménk túlságosan korlátolt ahhoz, hogy felfoghassa. És aki mégis beleártja magát, annak egyre jobban megbomolhat az elméje, pszichéje.

[2] Dédalosz és Ikarosz legendája is ezt vetíti elénk. A rabságból viaszos szárnyak segítségével menekülnek el, reptükben azonban a fiatalhebrencs Ikarosz olyan magasságokba merészkedik, ahová már nem lenne szabad, biztonságot nyújtó józan eszét félreteszi, elvakítja a mind magasabb régiókba jutás, ahol viszont a nap egyszerűen elolvasztja viaszos szárnyait és Ikarosz alázuhan és odevész.

[3] Mesélték, hogy régebben egy srác túl mélyre merült a "chod" meditációba egyedül, felügyelő tanító és fokozatosság nélkül. Egy szinten megijedt az élménytől és ijedtében túl hamar akart visszaemelkedni a hétköznapi valóság szintjére. Egy búvárnak a teste nem tudja megemészteni, ha túl hirtelen akar felszínre emelkedni, a "vadabb" meditációkban levőknek pedig a pszichéje nem bírja az élményeket. A srác meg is zakkant, önmagát látta magával szembejönni az utcán és hasonló nyalánkságok. Ezek lehet, hogy helytálló élmények, a baj azzal van, hogy a srác nem tudta ezt feldolgozni, nem tudta őket kezelni.

[4] Amikor A gyűrűk ura filmben (a könyvben nem így van, de itt szerintem jobb a film verziója) Gandalf megsejti, hogy a balrog is tudomást szerzett róluk és feléjük indul, misztikusan csak annyit mond (nem szó szerint): “A törpék túl mélyre ástak, és közben olyasmit ébresztettek fel, amit nem lett volna szabad.” — Megjegyzés: Később a balrog-démon le is rántotta Gandalfot az "alvilág" mélyébe (ki mást, hisz ő volt a mágus), aki viszont pont e mélységekbe kényszerített küzdelem által emelkedett Szürkéből Fehérré.

A kreativitáshoz és hátrányához érdemes (sőt, talán szükséges is) megemlíteni az alkoholt és más tudatmódosító eszközöket is (pl. partidrogok, élsportolás, extrém sportolás, kávé, édesség, munkaholika, stb.), melyek segíteni tudnak a megszokott struktúrák oldásában, de mind tudjuk, hogy ebben is túlzásba lehet esni. Az urali sámánok például bármikor kérhetik a törzsük tagjaitól, hogy adjanak neki szeszt, dohányt, mert a szellemeknek szüksége van rá. Szokott is kapni, hisz ha a szellemeknek kéri, akkor adni kell. Ha viszont azt látják, hogy túlzásba viszi az ilyen-olyan "szerek" használatát, ahol a túlzást úgy mérik, hogy nem képes ellátni hivatását, a törzsben betöltött funkcióját, akkor simán elüldözhetik a túróba, és meg is teszik joggal.

Hát ez jutott eszembe az introvertált általánosításával, az általánosításnak a kreativitásban betöltött szerepével kapcsolatban. Köszönöm a figyelmet. Uff.

Megjegyzés az általánosításról

Sokszor mondjuk egymásnak egy-egy beszélgetésben, hogy “ne általánosíts!”, amiről azt hiszem, hogy egy kicsit talán tévesen kialakult szóhasználatot takar. De ha mégsem, akkor is érdemes eltöprengeni ezen.
Az “általános” ugyanis szerintem azt jelenti, hogy “általában véve igaz az, hogy...”, míg ezzel szemben egy-egy kijelentést azért szoktuk visszautasítani, mert abszolút érvényű kijelentésnek érezzük, ami egy adott címke minden tagjára érvényes. Vagyis az a kijelentés, hogy “minden nyuszika hülye”, az nem általánosítás, hanem kizárólagos kijelentés, “abszolutizálás”. Általánosítás akkor lenne, ha azt mondanám “a nyuszikák általában hülyék”, vagyis nem vonatkozik minden egyes nyuszikára ez a megbélyegzés, hanem csak a nyuszikák összességének nagyobbik hányadára, ami viszont emiatt inkább tendenciát és hajlamot jelöl.
Az általános iskola nem azért “általános”, mert abszolút érvényű tényeket és kijelentéseket tanítanak benne, hanem mert nagy átlagban véve, alap szinten igaz dolgokat tanítanak benne. Aztán az egyetemen (de talán már a középiskolában is) már szembesülhetünk, hogy a dolgok kicsit összetettebbek annál, mint amit elemiben tanultunk a témában. Kérdezzünk meg egy kvantumfizikus, mit gondol az általános iskolák tankönyveinek kijelentéséről... Hehe.
De mivel persze a hétköznapi beszédben azt szoktuk meg, hogy az általánosítás mindenre kiterjedő állítást takar, ezért tulajdonképpen azt is jelenti, csak ennek az a káros mellékzöngéje, hogy az “általános” és “általánosítás” fogalmakhoz rossz szájízű jelentéstartalom kapcsolódik, méltatlanul. Ahogy szándékosan nem írom, hogy “negatív” jelentésű, mert azt is félrecsúszott használatú szónak tartom, de az legyen egy külön írásom tárgya, amit már szintén évek óta halasztgatok.