Öt évvel ezelőtt, halottak napja estéjén láttam a Zefirelli-féle Jane Eyre-t.

Öt évvel ezelőtt történt (hónapokkal azután, hogy egyszer már szétmentünk életem egyik legfontosabb nőjével, és pár hónappal azelőtt, hogy újra összejöttünk volna), épp halottak napjás utunkból tértünk haza anyámékkal Tokajból (ahonnét származunk, ugye), lehuppantam a székre és reflexszerű mozdulattal bekapcsoltam a tévét. Egy viktoriánius korban játszódó film ment, hisz a tévéadók már remekül megtanulták, hogy nagy ünnepekkor az emberek szeretnek régebbi korokban játszódó kosztümös filmeket nézni, mellékes, hogy kapcsolódik-e az adott ünnephez. (Kivéve a karácsonyt, amikor dosztig lehet bármilyen szart nyomni, két bejgli közt bármit megeszünk, de a Reszkessetek betörőt kötelezően.) Kiderült, hogy épp akkor kezdődött, és hogy ez a Zefirelli által feldolgozott Jane Eyre. Így ismertem meg Charlotte Gainsbourgot, akiről nem is hallottam korábban, és akibe a film végére bele is szerettem fülig. És amikor az ember beleszeret valakibe, általában egy kicsit árván is marad.
     Nyilván, ez inkább amolyan “plátói” (eszményi) fellángolás volt, mert egyrészt viszonylag messze lakunk egymástól és nekem semmi kedvem sincs külhonban élni, másrészt alighanem igen más közeghez szokhatott, hisz ő szülei révén (mindkettő híres művész) már gyerekkorában hozzászokhatott a forgataghoz, aztán maga is ismertté válván, bizonyára nem az én köznapi mélymagyar valóságomra vágyhat. Harmadrészt idősebb is öt évvel, bár ez talán nem okozott volna gubancot. (Illetve apró érdekesség, hogy emlékeztet engem egy volt barátnőmre. Persze, vannak köztük markáns különbségek, egyik sem a másik miatt tetszett. Mondjuk utólag néha eltűnődöm, vajon ő mennyire látta együttlétünket kapcsolatnak... de ez már egy másik történet és régi, talán igaz se.)
     A következő 24 órát az internet előtt töltöttem, ahol igyekeztem lehetőleg mindent megtudni róla. Lementettem egy raklap fényképet és gyorsan meg is néztem vele az Aranykapu és az Álom tudománya filmeket. Láttam vele egy még kamaszként készült interjút első filmszereplése okán, egyszerűen zabálnivaló. (Namer’ nem tudom, hány és milyen kölykeim lesznek, de igen szeretném, ha lenne köztük egy kislány is. Egyszer össze is ismerkedtem egy Kornélia nevű gyerekotthonos kislánnyal, de azt máskor mesélem el.) Ő volt az “utolsó csepp”, ami kiváltotta belőlem a Kóanok, versek, megfejtések írásomat, ihletadó múzsaként újabb jelentős dolgokra ébresztett rá, mind a világnézésemmel kapcsolatban, egyszersmind saját magammal való kapcsolatomat illetően. Szóval általa is továbbmélyült a világ, mint mindig, amikor valaki fontos nőbe szerettem bele. Mindeközben azon fúrtam az agyam, hogy lehetne vele mégis megismerkedni, ha csak egy rövid időre is. Az eredmény szerintem zseniális, egyrészt pofonegyszerű, másrészt viszont sok kilincseléssel és tarhálással járt volna. Most már le merem írni a tervemet, mert lemondtam róla, de meg kell mondjam, egy ideig valóban komolyan gondoltam.
     Azt találtam ki, hogy készítek egy filmet. De nem olyan filmet, amiben ő is egy kitalált szereplőt alakít, hanem ami arról szól, hogy van egy srác, aki beleszeret Charlotte Gainsbourgba és filmet akar csinálni, hogy összeismerkedhessen vele, de persze folyamatosan mindenféle kalamajkába keveredik, amik egyszerre mókásak és izgalmasak (és vígjátékhoz illően nem túl reálisak), egyre szorít a határidő, a banális gondok hullámai összecsapni látszanak fölötte... és aztán lesz, ami lesz. Szóval a saját hülyeségemről írtam volna egy filmet. Dehát mindenki magáról ír, legfeljebb közvetettebb módon. Nem magamat raktam volna főszereplőnek. Azt hiszem, Zalán barátomat kértem volna fel, az elmeroggyantságbéli erős hasonlatosságunk végett. (Mai napig is meggyőződésem, hogy a Galaxis útikalauz stopposoknak filmváltozatát inkább velünk kellett volna leforgatni, ő lett volna Ford Prefect, én pedig Arthur Dent, azaz övé lett volna az izgalmasabb karakter.)
     A filmből nem lett semmi, és nem találkoztam Charlotte-tal. Talán, ha találkoznánk, bénán feszengenék az angol nyelvvel – ki tudja.