Pár hete jelent meg a PF utolsó albuma.

Nemrég jelent meg a Pink Floyd legújabb lemeze A végtelen folyó címmel. Az eddigi visszajelzések nem túl fényesek, annak ellenére, hogy már az előzetes hírek szerint is lehetett tudni, hogy olyan korábbi stúdiófelvételek aktív felhasználásával történt, melyek nem kerültek fel korábbi lemezekre. Nem csináltak vadiúj, ‘eredeti’ albumot, hanem saját fel nem használt zenéiből állítottak/kevertek össze egy lemeznyi zenét. Syd Barrett, az “őrült gyémánt” régóta nem tagja a zenekarnak és meg is halt, Rick Wright is meghalt pár éve, Nick Mason kijött a dobosi gyakorlatból, Roger Waters pedig már nem tagja a ’80-as évek végén újjáalakult zenekarnak, tőlük nem nagyon jöhettek új zenék, ötletek, de azt gyanítom, hogy Dave Gilmour vett fel új dolgokat is a maga részéről. Azzal is kritizálják, hogy igazándiból új ötlet sincs benne, mintha minden korábbi album kézjegyét fel lehetne benne ismerni.

Én mégis azt mondanám, hogy bizonyos szempontból teljes értékű nagylemez. Egyrészt ugye azért, mert elfogult vagyok a Pink Floyddal, és ha valaki szeret valakit/valamit, akkor ott motoszkál benne a késztetés, hogy megértse azt, amit az a másik csinál. És én azt hiszem, érzem, mit csinált a Pink Floyd ezzel az albummal. Ez egy végső búcsúzás a Pink Floyd részéről és végső búcsút vesz a Pink Floydtól. Szokták mondani, hogy az embernek halála előtt (vagy halálos helyzetben) képzeletében lepereg előtte az egész élete és ez összeáll egy sajátos érzetté. Vagy eszünkbe juthat az a hátborzongató ’haláltusa’ is, amikor a Terminátor 2 filmben a folyékony robot a kohóba kerülve még felveszi utoljára minden addig felöltött alakját egy félkaotikus masszában. És szerintem erről szól ez a lemez. Van benne egy kicsit mindegyik lemezből, de egy kicsit összekeverve egymással, miközben hömpölygünk le a ‘végtelen folyón’, itt az utolsó nagy utazás, közben lepereg előttünk a Pink Floyd egész munkássága kissé össze-vissza, mint utoljára még fel-felbukkanó emlékképek és érzetfoszlányok. Mindez szigorúan szöveg nélkül, csak az utolsó számot írták meg búcsúdalnak (Louder than words – Szavaknál hangosabban), ami azért kedves, mert pont az egyetlen dal énekel a szavakat meghaladó fontosságról, hogy az igazság odaát van, túl a szavakon és persze mindezt dalban, az egyetlenben az albumon, zárásképpen, magyarázatképpen.
     De a többi szám címe is jelzésértékű: Kimondatlanul maradt dolgok, Ezt csináljuk mi, Summa, A beszélgetés elfeledett művészete, ’68 ősze*...

Tetszik nekem ez az album. Minél jobban ízlelgetem ezt a koncepciót és érzést, annál jobban magával ragad. Ez az együttes köszönetet mondó és elköszönő albuma.

Letették a lantot.