Egy Heinlein novellán alapuló időutazós (vagyis Zónázó) film.

Nem hiszek az időutazásban. Pontosabban szólva, nem hiszek az időben való ugrálgatás lehetőségében. Nem csak, hogy nem hiszek, de kifejezetten tagadom, hogy létezhet ilyen. Meggyőződésem, hogy idő, mint olyan, nem létezik ontologikusan, csak van olyan jelenséghalmaz, amire az "idő" szót és azzal kapcsolatos kifejezéseket használjuk, amihez a kifejezéseket a helyre utalókból, a teresítő gondolkodásból vesszük (pl. "fél négy magasságában", "dél környékén", "éjféltájt" stb.), ami az időnek valós létezésének képzetét alakítja ki bennünk a téréhez hasonlóan, s így miért ne lehetne abban is oda-vissza közlekedni tetszés szerint. Ettől függetlenül persze szeretem az időutazással bíbelődő filmeket, megmozgatják az ember képzeletét és felborzolják az idegrendszert, ahogy kibillentenek a megszokások által nyújtott egyensúlyérzet illúziójából.
     Az időkutyulós filmek általában mind arról szólnak, hogy balga dolog korlátolt emberi elménk által vezérelve radikálisan belepiszkálni a világ folyásába, nem szerencsés önhitt gőggel azt hinni, hogy mi majd igába hajthatjuk a természetet, mikor távolról sem látjuk át a történések és jelenségek közti összefüggések hálóit. Minél jobban megpróbáljuk irányítani ezt a hálót, annál jobban belegabalyodunk, minél görcsösebben és erőltetebben akarjuk érvényesíteni változtatási akaratunkat, annál valószínűbben leszünk előidézői pont azoknak az eseményeknek, amiktől féltünk, vagy esetleg azt elkerülve még nagyobb grimbuszt okozunk. Ahogy a régi mondás tartja (nem biztos, hogy szó szerint):

“A forradalmak felzabálják saját gyermekeiket.”

Persze azért vannak kivételek is. Ilyen például a Looper című film, ahol az egyik főhős ráébred erre az önmaga farkába harapó kígyó effektusra és egy önmagát meghaladó mozdulattal megszünteti ezt az időhurkot és végül új irányba tereli a jövőt. Szintén a kivételek közé sorolnám Az idő urai című francia-magyar rajzfilmet, ahol sokáig tartott, mire rájöttem, de ott valójában nincs szó időutazásról, vagy legalábbis nem ebben a testi értelemben, inkább lélektani vonatkozásban. Aztán kivételnek tartom még Poul Anderson: Időjárőr című könyvét, ahol az időugrálást nem mutatják annyira szigorúan végzetesnek, mint általában, egy-egy időkalandor tevékenysége csak ritkán borítja fel a történelmet (ezt valahogy úgy kell elképzelni, mint ahogy egy tengerben álló ember nem tudja igazán megtörni a felé közeledő hullámvonulatot, legfeljebb csak egy kis részét, a változás pedig elenyésző mértékű és hatású, a víz többi része rugalmasan elnyeli a súlyos következményeket).
     Az írás apropóját az adta, hogy tegnap láttam a (Predestination) című filmet. Ez Robert A. Heinlein novelláján alapul (All You Zombies), ő írta a Csillagközi inváziót is (mármint az eredeti regényt), illetve a sokak által dicsért Angyali üdvözletet (eredeti címén: In a Strange Land). Szóval ő is a scifi ádázabb figurái közé tartozott Frank Herbert és Philip K. Dick mellett. Azt hiszem, ez a legvadabb és legszigorúbb időutazós film, amihez szerencsém volt (a történet szempontjából übereli a 12 majmot is!). A Terminátor filmek világában jött elő az a blődli, hogy az új generációjú mikrocsipeknek nem volt alkotójuk, egyszer csak ott termettek – hisz a mérnök a terminátor roncsaiból megmaradt csipből kap ihletet kifejleszteni őket. Ez az ellentmondás ebben a filmben is előjön, bár szóvá is teszi finoman. Egy apróságot még így se értek benne, de nem akarok poéngyilkos lenni, úgyhogy nem vesézném ki a filmet.
     Hamlet királyfi mondta vala utóbb elhíresülten, hogy kifordult az idő a medréből... hát ha azzal a szituval mit se tudott kezdeni, akkor ennél azonnal kardjába dőlt volna.