Úgy gondoltam, én is hozzászólok a Charlie Hebdo tragédiájából kipattant vitatkozáshoz

Olvastam és hallottam mindenféle véleményt ezzel kapcsolatban, és mivel némelyikük egyértelműen zavart, ezért gondoltam, én is elmondom a magam meglátását.
     Először is szeretném kinyilvánítani, hogy sajnálom az áldozatokat, sajnálom a hozzátartozóikat. Sajnálom a jóravaló muszlimokat, akik mit sem tehetnek a vallásuk nevében elkövetett terrorizmusért. Sajnálom Európát és általában a világot a következményekért, amit ez az esemény elindított, pontosabban ami újabb fejezetet és löketet adott egy már elindult folyamathoz. Kívánom, hogy a két fegyveres eszméljen rá tettük teljes súlyára, hasonlóképp kívánom ezt minden terroristának, és aki közreműködik a tevékenységükben, akár egy éjszakai bújtatással, szállásadással is. Az erőszakkal (akár verbális, akár fizikai) rákényszerítetteket természetesen nem tekintem cinkosoknak.
     Vannak, akik azt mondják, hogy a CIA áll a dolgok mögött, így akarván Európát is jobban maguk hozzáállása mellé rángatni. Bár nem merném kizárni ezt a lehetőséget, de őszintén szólva nem szeretnék ezzel a konteóval foglalkozni. Nem is a bevándorlási politikába szeretnék beleszólni, még ehhez sincs elegendő ismeretem, inkább az esemény moralizálós véleménykülönbségeibe szeretnék beleszólni.
     Vannak, akik azt mondják, hogy eleve vakmerő dolog volt az oroszlán bajszát huzigálni, és nem csodálkozhatnak azon, hogy ez végül megtörtént. (Radikálisabb vélemények szerint meg is érdemelték, amit kaptak. Ezek egy része nem moralizálásból mondja ezt, csak nyers kauzális megközelítésből.) Egy másik véleménybeli oldal pedig azt mondja erre, hogy ez részvétlenség, kegyeletsértés, bunkóság és a szólás és véleménynyilvánítási szabadság eltiprásában segédkeznek szándékosan vagy öntudatlanul.
     Puzsér Róbert azt írja egy újságban (Nevem Senki, 2015. január 13.), hogy a véleménynyilvánításnak semmilyen gátat sem szabad vetni, mert azzal precedenst teremthetünk a további akciókhoz, vagyis ha most betiltatjuk az ilyen karikatúrákat és megnyilvánulásukat (vagy öncenzúrára kérjük a szerzőiket), akkor azzal a nyugati társadalom meghunyászkodik a terrorizmus (vagy bármifajta hatalmi gépezet) előtt, és onnantól mindenki azt fogja hinni, hogy erőszakkal bármilyen sértődöttségnek elégtételt lehet szerezni. Általában szeretem Puzsér Róbert ténykedését és írásait, de határozottan azt gondolom, hogy ez ugyanaz a fatalista gondolkodás, mint ahogy egykor mondták: “a háborút az első leszakadt kabátgomb elnézésével veszítettük el” (vagyis a tiszt nem büntette meg saját bakáját annak egy leszakadt gombja miatt, ami morális hanyatláshoz vezetett, ami pedig egyenes úton a háború elvesztéséhez). Igaz, olyat is ír a cikk vége felé:

“Igazán szomorú pedig az, hogy az egész pályáját az elemi erkölcsi normák mindennapos megsértésére alapozó Sebestyén (Balázs) mindezt pontosan átgondolta, csakúgy, mint a véleményében osztozó gyáva és megalkuvó egyéb sajtómunkások. Csakhogy képtelenek elképzelni egy olyan világot, ahol őket korlátozzák, és nem ők korlátoznak. Ezek az emberek a saját véleményükben, a saját szólásukban, a saját igazukban kritikátlanul hisznek, aztán amint őket tiltja be egy Szálasi vagy egy Kádár, máris döbbenten és meghunyászkodva kucorodnak vissza a vackaikba.”

Én is egyértelműen a szabad szólás és véleménynyilvánítás pártján állok, de ezen belül azok közé tartozok, akik a szabadságot megkülönböztetik a szabadosságtól. Szabadság alatt azt értem, hogy mindenki nyugodtan tegye azt, amit szeretne, amíg az nem okoz jelentős (vagy semmilyen) kárt mások szabadságában. Szabadosság alatt azt értem, hogy az illető olyat tesz a szabadság nevében, ami másoknak kellemetlen, megalázó, sértő, vagy akár fizikailag is káros. Ha én szabadság alatt azt gondolnám, azt teszek, amit akarok, és ezen eufórikus érzésből vezetve lekeverek egy sallert egy ismeretlen szembejövőnek, akkor az én eltúlzott szabadság igényemmel csorbítom az ő békés szabadságát. Én sok más nem-francia emberhez hasonlóan, alig tudok valamit a Charlie Hebdo című újságról, cikkeiről és karikatúráiról, csak az alapján tudok véleményt mondani, amit az ügy megtörténte után közöltek a különböző nyomtatott és internetes felületek. Az alapján viszont azt kell mondjam, hogy bár liberálisnak (is) tartom magam, az ott lehozott karikatúrák nem a szólásszabadságról szólnak. A szólásszabadság az, ha őszintén elmondhatom a véleményemet, és nem kell retorziótól tartanom. Ezek a grafikák egy része számomra azonban egyértelműen nem őszinte vélemények és kritikák kinyilvánítását mutatják, hanem mindenféle világnézetek puszta lefikázását, nevetségessé tételét. A vélemény az, ha elmondom, hogy mondjuk “az XY egyház dogmatikája szerintem azért hülyeség, mert...” vagy “az iszlám vallásra hivatkozó terroristák, bármit gondoljanak is magukról, valójában nincs közük a vallásukhoz, mert az valójában nem ezt tanítja...” vagy “aljas férgek azok a katolikus papok, akik gyerekeket molesztálnak”. Szellemesnek tartom a Gyalog galoppot, a Brian életét és hasonló alkotásokat, ahol szintén vallásokat állítanak pellengére, de szerintem szellemesen és nem megalázóan. Vagy az egykori Panoráma című műsort Árkus Józseffel. Az viszont szerintem nem vélemény, ha mondjuk azt írnám "XY politikus egy öszvérbaszó" vagy "XY isten szakálla rühes és tetves, és földi ribancoknak nemz gyerekeket és aztán ilyenekből csinálnak elmeháborodottak megváltókat". Ez nem szabad vélemény-nyilvánítás, hanem sárdobálás és becsmérlés. Nem akarok álszent lenni, ismerősök közt elkerülhetetlen, hogy néha olyanokat engedjünk meg magunknak, ami máskülönben bunkóságnak számítana. Ha valaki újságban teszi ezt, az már olyan, mintha hivatalos szintre emelné a bunkóságot. Ha mondjuk a magyar Szaft újság alkalmazottait mészárolta volna le egy csapat vadfeminista, akkor is sajnálnám az áldozatokat, mint emberek, de nem akarnám belemagyarázni, hogy itt a szólásszabadság csorbulásáról van szó, mert a Szaft munkatársai a vadfeministák kritizálásaképpen, a velük való hősies konfliktusvállalás miatt rajzolnak nőket (is) becsmérlő gúnyokat. Ez pont annyi, mint amikor óvodáskorunkban viccesnek tűnt kimondani azt, hogy "pisi" és "kaki" és "kuki", mert tudtuk, hogy a szüleinket zavarja, így a dolog poénértéket az adta, hogy szembe merünk szállni mások megbotránkozásával. De még egyszer hangsúlyozom, nem ismerem a Charlie Hebdo-t igazán, csak néhány azóta kiragadott rajzot láttam, emiatt vitatkozásom sem feltétlenül nekik szól, hanem az ügy kapcsán ismét felmerült szólásszabadság általános vitájához. A bármit és bárkit laza flegmával kigúnyolódókat és megalázókat nem tartom kevésbé radikálisoknak, mint akik kisebbségi környéken egyenruhában masíroznak, mintegy jelzésképp. Nem érzek esszenciális különbséget a két dolog között. De azt az egyenruhában masírozóknak se kívánnám, hogy hidegvérrel (vagy bárhogy) mészárolják le őket, ugyanúgy sajnálnám őket és a hozzátartozóikat és mindazt, amit a dolog elindítana.
     Egy másik szempontnak szeretném ideidézni az előbb említett lap egy másik írótól származó cikk részletét is:

“Ne gondolkodjunk el azon sem, hogy – nálunk maradva – ugyanazok, akik egy hete még Maksa Zolit küldték el a francba, mert elsütött egy macsós poént a nők megerőszakolásáról, ugyanazok, akik egy zsidó viccre rögtön ugranak, hogy antiszemitizmus; ugyanazok, akik a politikai korrektség ürügyén új magyar szótárt szerkesztettek és a szóhasználatot kötelezővé tették; ugyanazok, akik a köztéri hanukákat megrongáló fiatalokra acsarkodtak egy évvel ezelőtt és nem győzték kitenni a srácokról a rendőrségi videókat és példás büntetést kértek rájuk; ugyanazok, akik véleményterror alatt tartják az egész magyar sajtót, igen, ők azok, akik hirtelen és buzgón Charlie-k lettek.”

Másrészt viszont, ha kiderülne, hogy én látom rosszul a szólásszabadság kérdését (hisz ki tudhassa ugye) és miért ne lehetne bárhogy fricskázni a vallásokat, akkor viszont én is beszállok: A vallásokat teljességében lenézők és gúnyolók is csak a mérhetetlen fényű felvilágosodás racionalista isteneinek valláskárosultjai, akiket a hagyományos vallások károsultjainál jobban csak saját kiégettségük és hitbeli irigységük zavar. Ne feledjék, ők csak két különböző nemű, hormonborult ember együttlihegésének kisüzemi produktumai. Ha olyat rajzolnak, hogy Jézust a Szentháromság rakja hátulról, akkor velük azt lehetne rajzolni, ahol Charlie Hebdo-t egy tőzsdecápa és egy életunt francia nyárspolgár.

Sajnálom az áldozatokat, de én nem vagyok Charlie.

Inkább Brian-nek hiszek:

“Ti mind egyéniségek vagytok.”