Amikor bejöttek a hamburgerek a vasfüggönyön túlra, nem arattak rögtön elismerést.

Tegnap a Nyugati aluljáróban, gondoltam, eszek egy hambit. Ki volt írva, hogy klasszikus retró hamburger. És tényleg az volt. Emlékszünk még arra, amikor a nyolcvanas években a filmek hatására bejött kishazánkba a hamburger? Amikor megpróbálták itthon leutánozni a hamburger zsemlét, egy ideig nem jártak túl nagy sikerrel: édeskés volt a teteje, nagy volt, fél nap alatt már száraz és szikkadt volt és emiatt töredezett és kvázi szétmállott az ember kezében evés közben – képtelenség volt akárcsak kicsinyt is kulturáltan megenni (buci zsömle néven vált hírhedtté). És igen!, tegnap, laza harminc évvel később sikerült megint belefutnom egy ugyanilyenbe, úgyhogy gyors léptekkel beugrottam egy mellékutcába, hogy kevesebben nézzenek síkhülyének. A husi utolsó darabkáját a sálamban találtam meg, ahogy a morzsapernye jelentős hányadát is. Az első falatoknál alig bírtam lenyelni, mert annyira fűrészpor volt a zsemle, és ráadásul akkora nagy, hogy egy ideig azt hittem, semmi nem fog érvényesülni a töltelék ízéből. Szerencsére pár igen nehéz falat után már jó volt, bár a zsemle felső része szétmállott, úgyhogy azt úgy fogtam, ahogy tudtam. Ha valaki arra jár, szólhatna a néninek, hogy lője le a beszállítót vagy rendeljen másik zsemlét, mert így csődbe fog jutni. Szívesen lefényképeztem volna, de egy kéz nem lett volna elég a fogásához, mert veszedelmes egy jószág volt, kitépte volna magát a kezeimből. (És a telefont se akartam összekenni mandiner-szósszal (valami ilyesmi volt a neve). Egyébként finom volt, ajánlom bátran a maszatolástól nem félőknek :D