“Én vagyok Én, te vagy Te, ki a hülye: Én vagy Te?” – aki lassabb az hülyébb is?

Történt pedig olyan ’93-94 környékén, hogy az osztályfőnökünk azt találta mondani egy órán (jóég tudja, milyen apropóból)

“Fiam, két évvel el vagy maradva érettségben a többiektől.”

Mindezt persze az egész osztály előtt, mert az úgy dukál – ha lúd, legyen kövér. Sok vitánk ellenére, valahogy mégis azt éreztem általában, hogy a maga módján kedvel engem az ofő, talán emiatt történhetett, hogy ezen a kijelentésen jobban felhördültek a többiek, mint én. Az óra után a szünetben ezen háborogtak a dohányzó udvaron, hogy micsoda bunkóság már. Mondjuk szerintem is az volt, hogy mindenki előtt (és jól esett, hogy kiálltak mellettem), de engem inkább gondolkodóba ejtett, és azt kérdeztem a többiektől, hogy vajon miért mondta ezt? (Talán pont a körülmények miatt töprengtem el rajta jobban, a csan/zen buddhista mesterek se csak heppből szerették időnként ilyen meghökkentő módon tálalni a meglátásaikat.) Én ugyanis nem a bántást éreztem ebben, hanem hogy mintha lenne benne valami. Sok évvel később is megmaradt bennem, és akkor sem éreztem hülyeségnek, éppen ezért sokat tűnődtem a dolgon, amikor épp eszembe jutott. Aztán évekkel ezelőtt beugrott a megoldás, vagy legalábbis az, amit annak tartok. Őszintén szólva nem lett túl szerény az eredmény.
     Az jutott eszembe ugyanis, hogy a kutyák, macskák (meg egyéb állatkák) sokkal hamarabb válnak fajuk teljes értékű egyedévé, ivaréretté, önállóvá, mint az ember, mégsem érezzük magunkat semmirekellőnek emiatt. Úgy vélem, az állatok (mint embereknél kisebb öntudatossággal bíró lények) kevesebb információt érzékelnek, a kevesebb információt pedig könnyebb összekötni egymással (rövidebb ideig tart), mint a nagyobb befogadó kapacitású embereknek az ebből származó jóval több információt, ezért jóval több időre is van szükségük az élmények szűrésére, feldolgozására és elrendezésére (bár itt talán a ‘rend’ erősen szubjektív, egyedi és képlékeny értelmű, ugye elég eltérő világnézetekkel bírnak az emberek). Szóval akár hiúság, akár nem, akár jogos, akár nem, arra jutottam, hogy akit több ingert fogad be, több az élménye, annak nehezebb a feldolgozási, leülepítési folyamat is, tovább tart. Amikor az ofő azt mondta, két évvel le vagyok maradva a többiektől, valójában azt mondta: szélesebb a látóköröm, tágabb perspektívában látom a dolgokat, vagyis igazándiból nem számomra volt bántó a megjegyzése, hanem mindenki másnak a korosztályomban, akire nem mondta vagy gondolta ezt. (Vagy az is lehet, hogy senkinek sem volt bántó, de csak ilyen faramuci módon tud dicsérni szegény.)

A hiúságot persze nem kívánom túlzásba vinni, nem volt tele a bizonyítványom ötösökkel, bár az ma már tudható, hogy a szabvány közoktatás az emberi képességeknek csak töredékét méri és minősíti számokba tömörített osztályzatokká (lásd az oldalsó keretes írást). Azt sem állítom, hogy a többiek hülyébbek lettek volna nálam, csak azt, hogy rajtam szembetűnőbb volt a kirívás, a "deviancia". Kevésbé akartam titkolni a kérdéseimet, ellenvéleményeimet vagy másnak látszani, mint amit mutathatok. Sok pszichológus és bölcsebb ember azt mondja – és teljesen egyetértek velük –, hogy minden gyerek zseni, csak a különböző körülmények és rossz elvárás rendszerek okozhatják az elszürkülésüket, középszerűvé válásukat. Talán nekem nem voltak annyira visszafogóak a körülményeim, vagy makacsabb voltam az ilyen hatásokkal szemben. Mik lehetnek ilyen visszafogó hatások? Főképp talán a különféle minták, trendek, szokások, amiket érzékelünk és követendőnek látunk, mert véleménytől függetlennek látunk, eszünkbe se jut megkérdőjelezni, mert abba nőttünk bele, vagy a legtöbb embernél azt látjuk, és aminek (vagy épp akiknek) szeretnénk megfelelni. Lovecraft azt mondja, két fő dolog van, amire az emberek vágynak: a tudás és a kényelem. Szerintem ennél is mélyebb a vágy a mások által elfogadásra és a sikerre (bár ezeket talán ő a kényelemhez sorolná), hogy az egyén érezze, szükség van rá a világban, és van saját helye benne. Az elfogadásnak és sikernek pedig az az egyik feltétele, hogy a nagytöbbség által tudatosan-tudatlanul kialakult és fenntartott szabályok (vélekedések az optimálisról, jóról és rosszról) szerint megy a játék. Vajon mennyire mondható sikernek egy olyan (ténylegesen kreatív) felfedezés, ami a kutyát sem érdekel a felfedezőn kívül? Mintha valami ilyesmiről szól a Kis hercegben a török csillagász esete is:

“Minden okom megvan rá, hogy azt higgyem: a bolygó, ahonnét a kis herceg jött, a B-612-es kisbolygó. Távcsövön ezt a csillagocskát csak egyetlenegyszer észlelték: 1909-ben egy török csillagász. Fölfedezéséről akkor nagy előadást tartott a Nemzetközi Csillagászati Kongresszuson. Öltözéke miatt azonban nem hitt neki senki. Mert ilyenek a fölnőttek. A B-612-es kisbolygó hírnevének nagy szerencséjére azonban egy török diktátor utóbb halálbüntetés terhe mellett megparancsolta népének, hogy öltözködjék európai módra. A csillagász 1920-ban megismételte előadását, ezúttal fölöttébb elegáns öltönyben. És ezúttal egyet is értett vele mindenki.”

És hogy Einstein bá’ se maradjon ki:

“Aki a tumultust követi, legtöbbször nem jut tovább a tömegnél. Aki egyedül halad, az időnként olyan helyeken találhatja magát, ahol még senki se járt.”

Eszembe jutott még a visszamaradottság témájáról egy Sanyi nevű edzőtárs is e témáról, akire szerintem szintén nem igazán mondható, hogy fogyatékos vagy debil, csak jóval több időre volna szüksége dolgokhoz, az ő időigénye viszont már kívül esik a spontán kialakult közfelfogás szerinti optimális határokon. Egyszer hallottam egy jó kifejezést egy másik ember kapcsán: "alternatív tudatosságú". Persze ebbe a kifejezésbe is bele lehetne kötni, de azért egy fokkal már méltányosabb, mint az, hogy "szefós". És persze attól, hogy megértjük valakinek a másságát, attól még a vele való kapcsolat nem válik könnyűvé, mert a "távolság" továbbra is fennáll, de ha legalább már a megfelelő "diagnózis" megvan, akkor többé-kevésbé lehet tudni, hogy merre induljunk el ahhoz, hogy ne nézzük hülyének egymást. Pedig az ítélkezés az nagyon megy, hiába ünnepeljük meg minden évben a karácsonyt és a húsvétot. És még az is kiderül időnként, hogy nem azok a hülyék, akik kevesebben vannak.

Függelék

[az osztályzással kapcsolatban]

“Ugyanakkor: vizsgálatokból úgy tudjuk, hogy az életben való beválás nem korrelál az iskolai osztályzatokkal! Vagyis hogy: az életben az eminensek sokszor eltűnnek, és a ‘rossz tanulók’ érvényesülnek.”
(...)
“Az értelmi intelligenciát (a velünk született értőképességet, melyről tulajdonképpen elég keveset tudunk, de mérni többé-kevésbé tudjuk, egy kultúrán belül) ma az Amerikában kidolgozott, de Európára és Magyarországra is szabványosított úgynevezett Wechsler-féle teszttel, vizsgálattal mérjük. Ez az eljárás az intelligencia tíz tényezőjét méri külön-külön. Ebből öt az úgynevezett szóbeli (verbális) tartományba tartozik, öt pedig a cselekvésesbe (performációsba). Minden nagy könyv elmondja, hogy az egészséges gyermeki intelligencia-struktúrában általában a cselekvéses rész az erősebb. Tulajdonképpen ez viszi magával a szóbeli rész fejlődését is. Értelmiségi körből érkező gyerekeknél megfigyelhető, a szóbeliség bizonyos túlsúlya (és ezzel gyakorta együttjáró kis fokú neurotizálódás). A mai iskola azonban – mint ezt mindjárt látni fogjuk – egyedül ezt díjazza. A tíz faktor közül osztályzatainkkal lényegében csak kettőt mérünk és minősítünk. Egyfajta lexikális tudást (emlékezetet) és egy matematikai készséget. Mind a kettő a szóbeli tartományba esik! A tíz intelligenciafaktorból nyolccal tehát nem törődünk, és a fontosabb ötöt osztályzatainkkal meg sem érintjük!” (Vekerdy Tamás: Gyerekek, óvodák, iskolák)

Illetve részlet Popper Péter egy előadásából: kattints ide