Avagy a félreolvasás és egy középsulis hajcihő.

Freudi elszólásnak hívják ugye azt a jelenséget, amikor az ember szájából nem az csúszik ki, mint amit eltervezett és hite szerint szándékában volt, hanem valami olyasmi, ami tudatalatt volt a fejében (vagy ki tudja hol), vagy igyekezett nem tudomást venni róla, de nem tudta magában tartani, és egy óvatlan pillanatban óhatatlanul kimondja. Velem nem szokott sűrűn előfordulni ez a jelenség, viszont van egy másik, amit ez alapján Freudi Félreolvasásnak neveztem el, ami azt takarja, hogy egy adott szövegre ránézve nem azt látom, ami oda van írva, hanem veszett asszociatív módon valami teljesen mást, ami alakilag hasonlít, de teljesen más értelmű. Általában észre is szoktam venni és olyankor szeretek eltöprengeni, hogy vajon nem azzal kéne-e foglalkoznom, ami ily módon lopakodott ki a tudatalattimból, vagyis jelzésként értékelem és igyekszem megfejteni és aztán a levont belátás szerint cselekedni. Általában nem a jelzés megfejtése a fejtörő, hanem inkább annak kitalálása, hogy mit kéne másként csinálni, hogyan reagáljak is a jelzésre. Hasonlítanak az álmokhoz, de ezek csak inkább ilyen félszürreális flash-ek, amiken közben jókat tudok kuncogni.
     Példának okáért ilyen volt az, amikor kamaszkoromban mentem haza valami buliból, a 6É éjszakai busz Astorián levő megállójával szemben akkor egy hentes üzlet volt (ahol most a Meki), aminek hatalmas kirakatára az volt kiírva jó nagy betűkkel: “CSIRKE COMB”. Én leszálltam, komlószörp által öntudatra ébredten ránéztem a táblára és egyértelműen leolvastam róla, hogy “CSIPKE COMBINÉ”... Önmagában nem is tűnt volna fel a félreolvasás, de valahogy zavart, hogy az ára kilogrammban van megadva, így egy kicsit úgy tűnt, hogy kilóg a lóláb, ezért megráztam a fejem és újra nekifutottam a nagy jelentőségű irodalmi alkotásnak. Másodjára már sikerült az irodalom tanár szándéka szerint olvasni. Nőkkel kapcsolatos elvonási tüneteimet jelezhette az is, amikor a Boráros téren felnéztem egy házfalra és magabiztosan “Angyal Bordélyház”-nak olvastam az “Angyal Irodaházat”... Aztán ilyesmi volt az is, amikor úgy jöttem rá, hogy egy kicsit talán zaklatott lelkiállapotban lehetek, hogy reggel beálltam a kádba zuhanyozni és az egyik flakonon a tusfürdő feliratot vérfürdőnek olvastam. Hát ilyenek ezek a skorpiók, mindig a harcon és a szexen jár a zesze. Vér és sperma. Hm, jut eszembe egy dal:

“Arany és ezüst és lángok
Felizzik a fényben a látnok
Mi vagyunk az első
Emberek a Napban
Túléljük, hogy szétégünk
A gázban és a savban”
      (Sziámi Ultrarock: Totem és tabu)

Volt viszont egy olyan eset még a Bajákiban (szakközép), ami másokra is átragadt és egy csoportos igazgatói intő lett belőle. Az úgy történt, hogy másodikosokként gazdasági órán voltunk épp, amihez én valami rendkívüli erőfeszítéssel voltam tehetségtelen. Persze, hiszen zsigerből nem érdekelt, így a figyelmemet sem tudtam rajta tartani, és hát ki szereti megerőszakolni magát? Szóval a fene se tudja, mi történt éppen az órán, hisz soha senki se figyelt. Valami kiérdemesült egyetemi oktató volt, aki megállás nélkül írt a táblára, amikor elfogyott a hely, akkor feltöltötte a kis lukakat, amikor azok is beteltek, akkor inggel és alkarral letörölt valahonnan valamit, vagyis a duplaóra végére mindig csurom kréta volt az egész ruhája, amit ő nagyvonalúan hagyott figyelmen kívül, megelégedve saját teljesítményével. Bár apró gyanú szerintem átsuhanhatott rajta időnként, hogy valami nem stimmel velünk. Éles eszű és jó memóriájú fickó volt, de amikor belemelegedett az írásba és magyarázásba, akkor elvesztette a kapcsolatot a környezetével. Szóval soha senki nem figyelt, kivéve azt, aki éppen felelt, vagy egy önkéntest, aki azt nézte mikor fordul vissza a tanár a táblától. Olyankor mindig hangosan reagált valamit arra, amit a tanár mondott, ebből a többiek is mindig tudták, hogy most abba kell hagyni az amőbázást, viccmesélést, másik tantárgy leckéjének közös megírását (szerencsére nálunk nem voltak magányosan elkülönülő, szótlan emberek). A másik lehetőség az volt, hogy a tanár poénkodni szeretett volna, ami általában hasonlított a Galaxis útikalauzban megismerhetett vogonok verseléséhez, az önkéntes viszont mindig résen volt és hangosan, jóízű-szerűen elkezdett nevetni (sőt talán még rá is rakott egy lapáttal), amire éberen reagált mindenki és mi is elkezdtünk hahotázni. A tanáron ilyenkor látszott néha bizonyos meglepődés – maga sem gondolta volna, hogy ilyen jó humora van, de inkább nem foglalkozott összeesküvés elméletekkel és élvezte a sikerét. Annyira nem vette észre, hogy mi folyik a háta mögött, hogy egyszer még az is megtörtént, hogy Jani viccből begyújtotta a pad belsejében lelt szemetet, amit nagy nehezen aztán eloltott, erre viszont Tibi rekontrából (nehogy túl unalmas legyen) meggyújtotta Jani haját, ami elég büdös volt. De semmi nem történt, pontosabban minden úgy ment tovább, mintha ’mi sem történt volna. Meglepődtünk, amikor mégis jött egy helyzet, amikor elszakadt a cérnája.
     Szóval nem volt érdeklődésem, s így tehetségem sem a gazdaságtanhoz, de egyik órán valami lelkiismereti okból mégis erőt vettem magamon és a tankönyvet olvasgattam magamban. Küzdöttem és törekedtem értelmezni az olvasottakat. A nagy elszántság persze nem tartott sokáig, mert nagyjából a huszadik mondat tájékán beütött a Freudi kalamajka, amikor is az “amortizáció” szakkifejezés helyett magától értetődően azt olvastam, hogy “amúri partizánok”... Ez ismét rámutatott arra, hogy minek erőltessük, ami nem megy, úgyhogy az olvasást abbahagytam, viszont megkérdeztem szomszédaimat a padsorban, hogy hogy is kezdődik ez a vidám nóta, mert az első sorra sajnos nem emlékeztem (és nem emlékszem a mai napig sem). Ez persze az ő képzeletüket is beindította, és néhány másodperc után közös erővel felidéztük az első sort, persze énekelve. És ha már ilyen szépen összejött egy spontán kórus, minek is hagyjuk abba, a harmadik vagy negyedik sornál már az egész padsor énekelte a feledhetetlen szovjet partizándalt. Kivéve Kucsit. Így hát egyáltalán nem meglepő, hogy amikor a tanárnak ettől érthetetlen módon elszakadt a cérnája és rőtvörös fejjel odaugrott hozzánk felindultan, határozottan Kucsit rángatta ki a padból, hogy mit merészel, és ő lett a fő bűnbak. Ha Joseph Heller lennék, minden bizonnyal azt mondanám: Hiába igyekezte szegény Kucsi galád módon jogosan letagadni és cáfolni nemlétező vétkét, az ártatlanság végül mindig elnyeri méltó büntetését.
     E végsztori befejezése kevésbé mókás. A tanár elment egy vezérkari emberért, végül Simon Zoltánt találta meg, aki keményen letolt minket. Keménysége abban állt, hogy egy baromi korrekt és jó ember volt, akit kimondatlanul is, de tiszteltünk, az igazgatósági emberek közül egyedüliként. Nem keménykedett, hanem normál hangerővel, kicsit talán még halkabban is, mint szokott. Nem fenyegetőzött, nem nézett minket kisebb rangúnak – komolyan beszélt és komolyan vett minket, őszintén beszélt velünk, elmondta az osztályunk helyzetét, és hogy minek milyen következményei vannak. Úgy tisztázásképpen. És mindenki megértette. Ennek ellenére pár hónappal később mégis úgy gondoltuk, hogy bocsánatos vétek lenne, ha pénteken a két gazdasági óra közti szünetben lelécel a fél osztály, mert csak így tudtuk elérni az aznapi vonatot, amivel lejuthattunk Mosonmagyaróvárra, ahová nem-hivatalos félosztály-kirándulást szerveztünk, de ez már egy másik történet...

Rakok a végére egy ideillő viccet, csak hogy vidám legyen e bejegyzés vége:

Egy ember az utcán sétálva kirakatokat néz. Elér egy játéküzlethez, ahol elidőzött, majd úgy gondolta, hogy benéz, hátha talál valami érdekeset, mert közeleg a kislánya születésnapja. Eredetileg csak szét akart nézni, de aztán meglátott egy jókóra plüss medvét, ami annyira megtetszett neki, hogy rögtön be is állt vele a pénztárhoz. A pénztárnál – ekkor vette – észre, egy észbontó, nagymellű bombanő ült, akinek láttán rögtön leizzadt. Mire odaért a pulthoz és a pénztárosnő megkérdezte, hogy “Kér-e még valamit?”, csak annyit tudott felelni izgatottságában: “Nem, köszönöm, csak ezt a plüsscicit kérem... aaaakarom mondani plüssmacit...” és kínjában inkább otthagyta a macit és kirohant az üzletből minél messzebb a kínos helyszíntől.
 Látta mindezt egy férfi, aki együttérzőn utánament, udvariasan leszólította és azt mondta:
 – Kedves Uram, láttam az iménti kellemetlenségét, csak azért jöttem Ön után, hogy elmondjam, nem kell szégyellnie magát, előfordul, hogy az embernek néha megbotlik a nyelve. Én például múltkor családi ebédnél meg akartam kérni kedvesen a feleségemet, hogy ideadná-e nekem a sótartót, de nekem is megbotlott a nyelvem, és tudja mit mondtam véletlenül? “Elbasztad az egész életemet, te rohadt kurva!”