Lomtalanítás volt és levittem egykori franciaágyam keretét.

Lomtalanítás volt a kerületünkben, amikor is vettem egy nagy levegőt és elhatároztam, hogy leviszem egykori franciaágyam keretét az utcára. Ragaszkodó alkat vagyok, semmit se szeretek csak úgy kidobni, még akkor sem, ha tudom, hogy mások talán még ügyesen fel tudják használni. Ráadásul ez az ágy lelkileg is nagy jelentőséggel bírt, amikor megvettem 2006 utolsó hónapjaiban, megérdemli, hogy róla is megemlékezzek egy kicsit.
     2004-ben költöztem be ebbe a másfél szobás lakásba, ami azóta is otthonom, az ágyamként szolgáló két egyszemélyes matrac pont befért egymás mellé a félszobába. Nagyon kuckós volt, a "nagyszobát" meghagytam nappalinak az esetleges társasági élet számára, amiből aztán nem sok lett, mert otthon szeretek egyedül és nyugiban lenni. Nem volt tévé előfizetésem, így megint sok zenét hallgattam, sokat olvasgattam, kajálásnál a tévé helyett pedig (ilyenkor szeretem, ha megy valami) Hofi-kabarékat hallgattam.
     Ez így ment egy jódarabig, mígnem egy fősulis lánybarátom szakított a párjával és nem akart visszamenni kollégiumozni és bekéredzkedett hozzám, aminek egyes fejezeteit egyszer talán külön le fogom írni, most elég csak annyi, hogy bár távolról sem volt minden pillanata borzalmas, de összességében, az összkép mégis az volt – valamiért úgy érezte, mintha a pasija lennék és ugyanúgy királykisasszonykodhat, vagyis bár én fogadtam be őt, mégis sokszor én éreztem magam úgy, mintha másodlagos lakó lennék. Ezen kívül belefutottam egy hosszú, intenzív – és szerfelett felesleges – udvarlásba is, amiben sok-sok hónapokon át pofáraesések követték egymást némi reménnyel fűszerezve (míg végül el nem küldtem a brantba a szórakázásaival együtt). A női nemmel való sikeres botladozásaim 2006-ban is hasonló remekséggel folytatódtak, míg végül 2006 szeptemberében egy szakítás után össze nem rogytam. Teljesen mellékes pancsernek éreztem magam, akin át lehet gyalogolni, mert nem képes erélyesen kiállni a saját érdekeiért megfelelően, mindez párosítva egy skizoid kiégettséggel, mérhetetlenül ásító és majdnem mindent elnyelő ürességgel és nem a buddhista értelemben. Nem mertem-tudtam magam igazán elengedni, mert éreztem magamban a "démonokat", olyan zabolátlan erőket, indulatokat, melyeket nem mertem szabadjára engedni, ezért sokszor inkább túlzottan kontrollálni igyekeztem magamat ahelyett, hogy finoman megpróbáltam volna megszelídíteni (lásd a Chihiro szellemországban című mesét). Úgy éreztem magam, mintha egy nagyon bika rali-autóban ülnék, aminek néha tövig kéne nyomni a gázpedált, de közben folyamatosan satura húzom a kéziféket. Nem éreztem a kitörési lehetőséget, hogy mit is kéne csinálnom. Aztán lassanként, ahogy teltek a hónapok és közben próbáltam emésztgetni a dolgaimat, rendezni magamat és elképzeléseimet a világról. Így töltöttem be a harmincadik életévemet, ha nem is túl feltűnően, de mélyrepülésben, kiakadva és sodródva. A születésnapomon otthagytak a Gödörben a régi barátaim, mert inkább elmentek egy házibuliba, majd később még le is basztak, hogy miért vagyok olyan bunkó, hogy nem mentem utánuk. Miközben volt olyan “újabb barát”, aki eredeti tervével ellentétben miattam nem ment haza Debrecenbe és maradt Pesten iszogatni.
     Az önmagam leltározási és tisztázási folyamatának két kiemelhetőbb lényeges momentuma volt, az egyik az az elhatározás, hogy nem szeretnék a saját otthonomban másodlagos állampolgár lenni (bár mindkettőnk szerencséjére akkorra már rég elköltözött a fent említett türannosz-hajlamú lakótársam) és átköltözök a nagyszobába és akarok egy rendes (értsd: ágykeretes, vagyis magasított) franciaágyat, a másik pedig amikor egy újabb bénázásom után (ami még a mélyrepülés aktív hozadéka volt) megnéztem az épp hazai mozikba kerülő Casino Royale-t, ami olyan volt, mint amikor egy számítógépet formatálnak és újratelepítik rá a szoftvereket, immár a korábbi botlásokból tanulva kihagyva a sok mellébeszélést. Úgy hatott rám akkor az a film, mintha pont akkor pont nekem írták volna, telibehasított és megéreztem belőle, hogy mi az, ami hiányzik belőlem, és hogy merre kell továbbindulnom, milyen hozzáállások mentén, mik az erősségeim, mik a gyengéim. Nagy újjászületés volt. Elengedtem a kéziféket és megtanultam használni a rali-autóm gázpedálját, és akkor kezdtem érezni, hogy nem is kellett annyira félni a démonoktól, csak rendesen kell őket etetni. Nagyon jó érzés volt, kezdtem megint érezni magamban az erőt, az irányt. A hernyó bebábozódott, de nem pillangó kelt ki belőle, hanem valami sokkal erőteljesebb. Szerényebb hasonlattal olyan, mint amikor vannak a “rongyosbőrű” kutyák, akik csak idővel nőnek bele és töltik ki a bőrüket. Kezdtem én is otthon érezni magam a bőrömben, összeért és egységgé integrálódott bennem az ösztön és az ész, ledobtam magamról sok felesleges félelmet és hiedelmet és ezáltal először éreztem azt, hogy felnőtt lettem, megtörtént a “beavatás”, amikor zsigereimig hatolóan átéreztem, hogy nem létezik objektíven olyan, hogy felnőttség, nincs minek megfelelni. Szóval talán itt éreztem először, hogy a saját utamra léptem, és nem csak lavírozok félbalgán a megfelelési kényszerek, kivetített ideák, valamint saját vágyaim között, melyeket sokszor nem tudtam összeegyeztetni.
     És ugyanennek a vonulatnak volt fontos részese a saját, fix keretű és magas ágy, ami nem a kis szobában volt elrejtve, nem csak egy bármikor félretolható és feltűnésmentesen falnak támasztható matrac (mint anyáméknál) és nem földszinten hippiskedés, hanem a nagyszobában, stabilan és "rendes" magasságban. Mint ebből is kilátszik, főleg lelkileg volt szükségem rá. Nagyon élveztem rajta aludni, a matrac is remek volt. Aztán néha meggyűlt vele a mérgem, mert az ágykeret sípcsont-gyilkosnak bizonyult, míg egyszer felindultságomban egy kalapáccsal precízen le nem vertem az éleit és a sarkait, miközben kissé meg is szidtam, mert én szoktam beszélgetni a tárgyakkal is. (Ez utóbbi miatt nem érzem magam félcédulásnak vagy flepnisnek, ez világlátásom szerves részéből fakad.) A lelki görcsöm feloldódásával és az évek múlásával a fix és jelentőségteljes ágy iránti igényemet kezdte felváltani a nagyobb otthoni mozgástér iránti vágyam, így elkezdtem azon tanakodni, hogy talán szét kéne szedni az ágykeretet és visszatérni a matracozáshoz, mert akkor azt bármikor egy fél mozdulattal a falnak lehet támasztani és rögtön tágasabb lesz a szoba és akár otthon is edzhetek mindenféle helyigényesebb gyakorlattal. Ezt az elképzelést az is támogatta, hogy az évek múltával egyre inkább zsémbes öregemberként nyekergett őkelme a magánbirkózások során (mondjuk ilyen módon általában nem volt hülyére strapálva), aminek a hanghatása is mulatságos volt, másrészt meg sajnáltam is. Végül amellett döntöttem, hogy csak meghagyom szeretett ágyikómat, mert szerettem is rajta aludni, meg elfért alatta egy jópár doboz is, vagyis raktárként sem volt utolsó.
     Pár héttel-hónappal később aztán ő eldöntötte helyettem.
     Egyik nap jöttem haza melóból, minden úgy történt, ahogy bármelyik este, amikor melóból egyenesen hazamentem és nem kocsmába barátokkal (vagy éppen egyedül olvasgatni és jegyzetelni): elővettem az elemózsiámat, bekapcsoltam a tévét és leültem vele szemben, az ágy elejére vacsorázni. Illetve csak ültem volna, de leszakadt alattam. Így végül félig a földön ülve megvacsoráztam, pár napig kissé sután aludtam, majd egyik nap elszántam magam, szétszedtem, a darabjait külön-külön elspájzoltam és visszatértem a földönmatracos hippizéshez. Egy fúróval és/vagy egy kis ügyességgel meg lehetett volna csinálni, de már nem akartam vesződni vele, gondoltam, a sors a helytakarékosság mellett döntött, az ágy pedig a nyugdíjba vonulás mellett. Mondjuk tágasabb szoba nem teljesen jött be, mert az ágy egyik fele tele van könyvekkel, amiket szeretnék elolvasni, nem beszélve az ágyneműről, így nem lehet csak úgy falnak dönteni. Na, majd kitalálok valamit, még nem mondtam le a dologról. Igaz, van viszonylag közel egy nyílt sportpálya, meg részben megtanultam kis területen is edzeni.
     Hát szóval most levittem az ágykeretet. Jó társ volt, jelentősen hozzájárult ő is kikecmergésemhez a veremből.