Tűnődés tanulásról, útkeresésről, elköteleződésről

Szakközépiskolában programozói osztályba jártunk. Kísérleti osztály volt, és végül nem sikerült valami túl jól ez a kísérlet, de az érettségije mindenkinek meglett, és én szerettem oda járni és abba az osztályba is. Az első években azt találták ki, hogy az osztályt két részre bontják, mindkét felének más volt a programozás tanára. Azt hiszem, ennek inkább kényszerűségi okai lehettek, nem volt elég számítógép és megfelelő méretű gépterem. A két tanár közül az egyik látványosan jobb fejlődést tudott elérni a diákoknál. Természetesen én a másik csoportban voltam és amikor szóba került a dolog, felvetettem, hogy biztos jobb programozó a másik tanár. Meglepetésemre azt válaszolták, hogy ő sem jobb programozó, de jobb abban, hogyan teremtse meg a körülményeket a tanuláshoz, a célt tartotta fontosnak, nem a száraz adatokat akarta a diákokkal bebifláztatni. Tőle hallottam először azt a felvillanyozó hozzáállást: „Figyeljetek. Nektek nem kell minden apróságot bemagolnotok, hanem azt kell megtanulnotok, hogy hol, melyik könyvben találjátok meg azt, amire szükségetek van. Hol van hozzá segítség, megoldás.” Ez persze így egy kicsit költői túlzás, de gondolom érthető – nem a lexikális tudás a fő lényeg, hanem a tájékozódás, annak tudása, hogy tudjuk merre keressük az aktuális vagy előre látható gubanc kulcsát. Harmadikban egyesítették az osztály két felét egy tanár alatt, és talán mondanom sem kell Murphy világában, hogy a rosszabbik tanárt hagyták meg nekünk, amitől az osztály másik fele is visszazuhant a mi szintünkre.

Talán elsőre egy kicsit bicegős lesz a kapcsolat, de amikor világnézeti dolgok kerülnek szóba (politika, vallás, természettudományos paradigma, stb.), a fenti hozzáálláshoz egy igen hasonló dolgot érzek. Nem azt tartom fontosnak, hogy melyik oldalhoz, vallásirányzathoz kell hűségesnek lennem, hanem hogy a gondolkodásmódok közül melyikekben találok a helyzethez illő kulcsot. Sokaktól hallom és emiatt egyfajta divatnak tűnik azt mondani, hogy ‘nem tartozok egyik pártálláshoz, valláshoz sem, független és szabad vagyok’. Nos, bár én is azt állítom, hogy nem tartozok egyik oldalhoz sem igazán, de pont az ellenkező megközelítéssel: mindegyik oldalra és vallásra szükség van és egyiket se akarom kizárni az életemből. Szerintem az lenne egészséges, ha valaki azt mondaná, hogy mondjuk politikai szempontból ő baloldali, az nem azt jelentené, hogy forduljon fel a jobboldal, hanem hogy a többfajta megközelítés és szempontrendszer szerint kategóriákra osztott politikai beállítottságok közül sűrűbben áll közel hozzá a baloldaliság, mint a többi. Az én ‘kívülállásom’ nem az, hogy egyik sem vagyok, hanem mindegyik vagyok: baloldali, jobboldali, liberális, zöld… mi van még? Az is vagyok. Mindegyik hozzáállásra szükség van, ugyanakkor mindegyik hülyeség, ha túlzásba visszük. Mert hát ugye mindent túlzásba lehet vinni. Ez persze úgy hangzik, mintha toleranciamániás liberális lennék, de nem, a liberalizmust is rossz bazári komédiává lehet tenni, mint bármit. (Ráadásul én is azon a véleményen vagyok, hogy az a liberalizmus, amit beadtak nekünk a rendszerváltás idején, az meglehetősen szégyenletes, mert a kritikátlan vadkapitalizmus és a nyugati mamutcégek terjeszkedésének ideológiai megalapozását szolgálja legfőképp. A liberalizmus szóra zsigerből prüszkülőknek viszont szeretném jelezni, hogy nem csak egyfajta liberalizmus van.) Ezek a különböző hozzáállások egy kicsit olyasmik, mint az isteni szentháromság, a három vetület ugyanahhoz az egyhez tartozik.

Fontosnak tartom a hagyományokat, bizonyos társadalmi folytonosságok és leszármazások figyelembevételét, szükség van a jobboldaliságra, ugyanakkor nem szeretem az elitizmust, a tekintélyelvűséget, a súlyos alá-fölérendelői viszonyt. Fontosnak tartom, hogy a társadalmi rétegek ne váljanak szét élesen, hogy nagyjából mindenkinek hasonló esélyei legyenek társadalmilag, szükség van a baloldaliságra, ugyanakkor nem szeretném az uniformizálódást és a madáchi falanszterjelenet megvalósulását. Fontosnak tartom, hogy az egyén viszonylag szabadon, előítéletektől és megbélyegzéstől mentesen bontakoztathassa ki a saját lényében lakozó lehetőségeket és ne merev társadalmi normáknak szolgaian megfelelve és egyéni érzéseket elnyomva (hovatovább feláldozva), vagyis szükség van a liberalizmusra, ugyanakkor nem szeretném, ha mindenki azt csinálná, ami és amikor éppen jól esik, mert az egy idő után nem a békés tolerancia totális megvalósulásához vezetne, hanem erőszakkultuszhoz (nem csak fizikai értelemben, hanem szellemi, verbális, bármilyenben, mert ha bármit szabad, akkor az „erősebb kutya baszik” elv fog érvénybe lépni, az üzleti életben részben ezt használják ki a mamutcégek is a ‘szabad versenyes piac’ jól hangzó parasztvakítása mögé bújva). Fontosnak tartom a környezettel való harmonikus együttélést, az újrahasznosíthatóságot, a fenntarthatóságot, az életkörülményeink és embertársaink kizsákmányolásának minimalizálását vagy épp megszüntetését, vagyis szükség van a zöldekre, ugyanakkor… nem tudom itt mi van a túloldalt… talán itt nincs semmi probléma, hiszen a harmonikus együttélés az pont azt jelenti, hogy ne essünk szélsőségbe. (Bár voltak olyan „zöldek”, akik környezetvédelmi és természeti szempontokból meg akarták jelölni a homoszexuálisokat, ahogy a 3. Birodalomban a zsidókat a felvarrt sárga csillaggal… dehát talán nem szorul különösebb magyarázatra, hogy őket mennyire lehet valóban zöldeknek nevezni.)

Ezek a politikai oldalak számomra olyanok (vagy hát pontosabban olyanoknak kellene lennie), mint mondjuk testem különböző részei, szervei, vagy egy szerkezet különböző elemei. Más dolgokért felelnek, mindegyik fontos, de bármelyik a többi nélkül ugyanúgy a hajára kenhetné a tudományát, mint a Lázár Ervin meséjében levő falánk zoknilyuk. Bármelyik oldal is kerül kizárólagos dominanciába, az egyensúly felborulását jelentené, vagyis szélsőség lenne, ami önmagát is elpusztítaná. (Hülye példával, ha egy kötéltáncos elkezdené a kezében tartott egyensúlyozó rudat az egyik oldalra eltolni, akkor az egyensúlyvesztéssel járó zuhanáskor a rúdnak nem csak az az oldala fog leesni, ahogy a kötéltáncosnak sem.) A másik mechanizmus, hogy minél jobban tud érvényesülni az egyik politikai oldal, a másik oldalon annál jobban jelennek meg a szélsőséges hangok és csoportok.

Ugyanezt tartom érvényesnek a nem csak evilági dolgokra is. Amikor azt mondom, hogy buddhista vagyok, az nálam nem azt jelenti, hogy leszarom és kirekesztem a többi vallást, hanem azt, hogy ha csak pár hajszállal is, de jobban vonzódok ahhoz, mint a többihez, és hogy egy kicsit a többi nézetet is ennek az alapjaihoz igyekszem igazítani. Meg hát ugye azt szokták mondani: „ahány ember, annyi vallás”, és amit nem találunk meg (vagy nem annyira kifinomultan), azt talán megtaláljuk máshol. Ugyanakkor mindenhol találni elemi gagyiságokat, a buddhizmusnál is, aminél nehezen tudok ellenkezni a Sátán Egyházának egyik tagja azon vélekedésének, amikor így ír: „A buddhizmus jelenleg a kisebb rosszak, az enyhébb elmebajok közé tartozik.”. Bár máskülönben az írásból egyértelműen kitűnik, hogy felületes és sablonos ismeretei vannak a témáról, e kijelentés mégis igaznak tud tűnni időnként.

A különböző mítoszok, legendák, vallások (és most ide sorolom a természettudományokat is) segítséget kívánnak nyújtani halálfélelmünkben, szorongásainkban, magányunkban, és mindegyikben találni szép történeteket, tanításokat. Hát miért zárnám ki bármelyiket az életemből, ha segíteni tud aktuális helyzetemnek vagy a világ egészének a megértésében, hogy tudjam, min kell változtatni, és mit kell elfogadni? Persze, ahogy fentebb is írtam, mindegyik vallásnak vannak gyengéi, gagyi vagy idejétmúlt panelei, illetve a különböző világi hatalmakkal való összeszövődésük, a világi hatalmak sokszor mesterkélt égi alátámasztása megtépázta a vallások hitelét, de ezeken, ahogy a két világháborún is, nem elfelejtve, de túl kell lépni. Aztán persze az is roppant szépen hangzik, hogy én így kedvelgetem (vagy igyekszem kedvelgetni) a vallásokat együtt, de nyilván itt is érvényes az, mint a konyhában: lehet kísérletezgetni a különféle hozzávalók összeillesztésével, ha van valami koncepció, előbb-utóbb érdekes eredményekre juthatunk. Viszont ha a túláradó tolerancia jegyében mindent összeöntünk kritikátlanul és figyelmetlenül egyetlen tálba, az moslék lesz. Bár a cocák azt is szeretik – semmi sem maradhat szeretetlenül.

Hát hirtelen ez jutott eszembe a tudásunkhoz, véleményünkhöz görcsösen ragaszkodásról, szembeállítva azzal, hogy végső szempontból nem a körítéshez tapadás a lényeg, hanem hogy hol találunk valamiféle igazságot, megoldást, feloldást, katarzist. Ha jól emlékszem, Hamvas Bélának mondták (aki ugye tradicionalisták közé tartozott, és sok kultúrából rakta össze egyedi, többé-kevésbé egységes létszemléletét), hogy itt lenne már az ideje, hogy letegye valami mellett a voksát, amire ő azt mondta: itt egyedül én tettem le a voksom. Nem egy szekértábor vagy egy zászló mellé tette le a hűségét, hanem az erőltetett korlátokon túlmutató igazságkeresés irányába. Hogy miben és mennyi igazsága volt, azt meg döntsék el a nálam bölcsebbek, de ezt a szellemiséget követendőnek tartom. (Részemről az egyetlen, ami mégis kizárólagos elköteleződés, az a Nő, az a bizonyos Jóban-Rosszban és az Ásó-Kapa-Nagyharang.)

„Aki keres, nem talál. De aki nem keres, azt megtalálják…” (Franz Kafka)

„Minden vallás, ami az istennek csak egy-egy ősvonását emeli fel, túl szűk a mi szívünknek.” (Søren Kierkegaard)

„Sose lehet tudni: mit, miért és hogyan
Az élet nem áll meg, sőt mondhatnám, rohan
Tudni csak egyet kell, de az hatalmas vagyon
Hogy mindent tudni kell, de aztán azt nagyon!”
(Piszkos Fred)