Eljött az év utolsó hete. Vagy két hete ezt a posztot fogalmazgatom fejben. Képtelenség visszaadni mindazt, amit érzek. Abba se vagyok biztos, miket írjak le belőle. Szívesen kiírnék magamból mindent, de sok dolog talán félreérthető lenne, azt se szeretném, ha túl panaszosnak tűnne, de azt se, hogy úgy tűnjön, mintha alles in ordnung lenne.

Mit is lehet írni erről az évről... Összejöttem A Nővel. Nagy-nagy szerelem, aztán nem tudtam elég gyorsan átváltani facér üzemmódból párosba. Túl sokáig voltam rendes (értsd: szerető, intim) párkapcsolat nélkül, túlságosan beleszoktam az egyedüli életbe, nem emlékeztem, milyen is az, amikor zsigerből két főben gondolkodik és érez az ember. Éreztem, hogy valami elmúlt az életemből, hogy bizonyos dolgoknak lejárt az ideje, hogy változtatni kellene, de nem teljesen tudtam, hogy mit és merre. Mire rájöttem, már késő volt. A modern világban a facérság során kialakul az emberben valamiféle hímnősség, hogy egyszerre kell férfinak és nőnek is lennie, hisz nincs kivel rendszeresen férfiként (vagy másnál éppen nőként) viselkednie. Ilyenkor egy új kapcsolatban a kialakult "másik oldali" szerep egy kicsit feleslegessé válik, nem lehet rögtön elengedni (aki mégis, az pedig hajlamos túlzásba esni, és szinte letagadja ezt a kialakult másik oldalt). Szóval nem tudtam annyira mellette lenni, mint amennyire kívánta, mint amennyire megillette és megérdemelte volna, és amit egyébként én is kívántam. Bár ő más indokokat mondott, de szerintem ez volt a valódi gyökérgubanc, a többi csak ennek a tünetei. Időnként csak arra vágyott, hogy határozottan és férfiasan éreztessem és mondjam, hogy mellette állok, hogy mennyire szeretem, én meg valami okosan szépet akartam mondani, ahelyett, hogy azt mondtam volna egyszerűen, hogy te vagy a Minden, mindig nekem dőlhetsz, ha fáradt vagy bizonytalan vagy, sőt mást se szeretnék jobban...

Megbuktam a vizsgán és fene se tudja, hogy van-e mentségem. Persze lehet, mondani, hogy a nagy dolgok nem történnek véletlenül, meg hogy minden rossz dolog egy még nagyobb rosszat, nagyobb tragédiát előz meg. De akkor is. Imádtam éjszakánként félálomban felé fordulni és átölelni. Imádtam az illatát, a porcikáit külön és egyben. Imádtam, ahogy munkába indulván tőlem a lépcsőtől még visszaszaladt és megcsókolt. Ahogy azt mondja, hogy "Ezzazzzz!". Hogy láthattam a legbelsőbb tekintetét, és ő is meglátta az enyémet, amit ő nyitott meg. Hogy majdnem gyerekünk lett, de úgy voltunk vele, hogy ha most nem is, de majd később visszajön az, aki most meggondolta magát. Ahogy azt mondta, hogy tőlem szeretne gyereket, és a valódi nevemen szólított. Idejére nem emlékszem, ki volt utoljára olyan nő az életemben, aki rájött, hogy ne a ragadványnevemen hívjon. Olyan SMS-eket és üzeneteket küldtünk egymásnak, amitől még ma is leolvad a jég a szívemről.

" Álomba ringatsz. Egy olyan édes álomba, amire már oly' régóta vágytam…
Szeretném nagyon sokáig álmodni. A karjaidban… :* "

Sokszor Giulietta Masina jutott róla eszembe a Cabiria éjszakáiból. Néha Barbra Streisand a Barátnőkből és a Stellából.

Egyszer egy éjszaka, mondott valami froclizót. Nem volt komoly, inkább évődés volt. Mondtam neki, hogy ez akár nemszép is lehetne. Egy ideig csöndben maradt, majd ezt mondta némi édes felháborodással: "Na, most akkor nem engesztelsz ki?" :))

Hát lehet egy ilyen nőt nem szeretni?

Ez a Lány volt életem talán legnagyobb ajándéka. Hálás vagyok érte, szívből köszönöm – bárkinek is. Még akkor is, ha egy kicsit úgy érzem magam, mint a Virágot Algernonnak főszereplője vagy az Ébredésekben Robert De Niro szereplője. Hátha mégsem olyan a szitu :)

Talán karácsonykor nem ilyet kellene írni. Dehát a karácsony a szeretet ünnepe. Anyámékkal együtt vagyok, azt a szeretetet megélem. Ő nincs itt, ezt megírom. Másrészt a karácsony ugye a napforduló ünnepe is, az egyre sötétedés most fordul át egyre több világosságba. (Bár más megvilágításban én sose a sötétségtől féltem, hanem a szürkeségtől.)

Egyelőre ennyit tudok írni. Később talán még hozzáírok. Nem akarom, hogy kesergőnek tűnjön ez az írás, mert nem az. Akkor sem, ha időnként szívesen beleverném a fejemet a falba, hogy hogy lehettem ilyen sügér...

Most megint jön a Bond üzemmód. De azt megtanultam (többek közt), hogy a vécéajtót nem csukjuk be, a vécédeszkát viszont mindig lehajtjuk a cica miatt.