Sajátos felfedezést tettem itthoni hangyáimmal kapcsolatban.

Ahogy sok lakásban, úgy nálam is mindig előbújnak tavasszal a hangyáim, ha nem tüntetem el idejében a morzsákat, kicsöppenő zsírt és társait. Nem túl mutogatnivaló buddhistaként ilyenkor persze megint mindig elbukok egy kicsit az ahímszá (nem-ártás) tekintetében, mert amikor az előtörő boly ráveti magát a számára hasznosítható maradékokra, én ugyanúgy vetettem rájuk magamat egy vizes szivaccsal a kezemben és tüntetem el őket a mosogató kagyló lefolyójában. Közben kicsit mérgesen magyarázok nekik, hogy ne szóljunk bele egymás életterébe, én se megyek hozzájuk házibulizni, ők is tartsák tiszteletben az én helységeimet. És ez így ment évről évre.

Jó szomszédi viszonyunkban akkor történt az első jelentős fordulat, amikor egyszer épp indulóban voltam otthonról és akkor vettem észre, hogy megint hangyainvázió alatt van a konyhám, de már nem volt időm velük "foglalkozni" (vagyis részleges genocídiumot végrehajtani), ezért rájuk mordultam az ajtóból, hogy ha visszajövök, majd megint megbeszéljük ezt a dolgot és elmentem. Amikor hazaértem, azt tapasztaltam, hogy a hangyák eltűntek (egy-két mélységi felderítő kivételével) és el van pucolva minden morzsa és zsírcsepp is. Elvitték a számukra kellő elemózsiát és vissza is vonultak, egyáltalán nem követték az emberek más országa megszállásának forgatókönyvét, nem lett belőlük "ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet hadsereg" (negyven évig). Innentől az lett a paktumunk, hogy az asztalon ugyan nem hagytam morzsát, de a földön maradt kajáért nyugodtan jöhettek, nem estem nekik. Megvártam, amíg elvitték a cuccot és visszavonulnak saját otthonukba.

A következő egy-két évben így ment tovább, míg pár hónapja újabb érdekes dolgot vettem észre. Pár hónapja ugyanis azt vettem észre, hogy már vagy két napja nem jöttek elő a morzsákért. Egy ideig még vártam, és mivel még akkor se jöttek elő, megkísértettem a sorsot és direkt szórtam nekik a konyhába egy kis friss morzsát, mert nem értettem, hogy most akkor mi van. És nem jöttek. Tele volt a spájzuk.

Egy rövid ideig az is eszembe jutott, hogy esetleg kipusztultak és csak azért nem jönnek. A kertben például láttam akkortájt egy óriási csatát két boly között, aprították egymást rendesen. De nem ez történt, mert időnként azóta elő-elő jönnek újabb adag kajáért, de már csak ritkábban, ami megint azt a feltevésemet erősíti, hogy ha van elég élelmük, akkor megülnek a seggükön, nem kell nekik még több és még több, nem kell nekik minden áron a másé, ha nekik is van elég.

Ugyanez az elszabadult kapitalista gazdasági berendezkedésre, bankrendszerre (illetve bizonyos egyéb "kereskedőre", "vállalkozóra" és "politikusra") nem érvényes.

(Megjegyzés: Múltkor hallottam, hogy a jelenleg uralkodó monetáris rendszerért, mamutcégekért, részvénytársaságokért tökre nem a zsidók egy krémje a felelős, hanem a protestáns keresztények, amiben kezdetben még volt szerepe a vallásnak, később elpárolgott belőle és maradt a puszta haszonelvűség. Ezt érdekességképpen említem rasszistáknak és zsidógyűlölőknek, hogy a kereszténység álnevében indult a dolog. Pech, mi?)

Bolyháború

Javasolt írások:

Bogárélet (2012. július 16.)

Darazsak, méhek (2011. július 14.)