Hülye cím, de nem találtam jobbat egyelőre. Egy szomorú álom és egy Popper Péter sztori...

Egy minap éjszakai álmomat nem élveztem valami csodásan. Először úgy gondoltam, hogy írok arról is, de inkább nem teszem, felkavaró volt. Az exemhez kapcsolódik. Sehogy se sikerült jól leírni az álmomat és a hozzá kapcsolódó dolgokat, hogy ne legyen nyögvenyelős vagy önsajálkozó. Viszont több szempontból (az álomról, róla, kettőnkről, és a macskájával való viszonyáról is) is eszembe jutott Popper Péternek az alábbi írása, ami a Részemről mondjunk mancsot! című könyvében jelent meg:

Egy macska (és gazdája) a forró bádogtetőn

Dolgom volt az Élettani Intézetben, és egy hosszú asztalon kísérletre kikészített néhány hetes kiscicákat láttam. Körülnéztem, egyedül voltam a szobában. Egy kiscicát zsebre tettem, és hazavittem. Haza? Természetesen arra a klinikára, ahol dolgoztam az orvospszichológiai tanszéki csoport vezetőjeként. Ez fontos, mert munkatársaim bizony összeszorított foggal vették tudomásul a főnök újabb hülyeségét. A macskát a bentlakó portás bácsi segítségével felneveltük, hiszen munka után, az esti órákban meg az ünnepnapokon vele volt. Amikor már felserdült, „klinikai osztálymacskává” neveztem ki, s miután gyermekklinikáról van szó, a betegeink nagyon szerették. A szép szürke cicát, aki ilyen sokra vitte, úgy hívták, hogy Benjámin László. Miért hívták így? Mert a költő Benjámin László 17 éves koromban elolvasta egyik versemet, és beajánlott az akkori Fiatal Írók Munkaközösségébe. Hát róla neveztem el.
    Benjámin László a ház egyik nevezetessége lett, csak a professzor nem tudhatott róla, mert gyógyító intézményben tilos állatot tartani. Egy napon mégis lebuktunk.
    A prof, aki a világ legprűdebb embere volt, titkárnői kísérettel ellenőrző körutat tartott, és bejött az én osztályomra is. Már a váróban megtorpant.
    – Kollégák, itt nagyon istállószag van! – mondta magas fejhangján.
    Hallgattunk. A prof továbbment, de megint a levegőbe szimatolt.
    – Kollégák! Itt még erősebb az istállószag!
    És ekkor – pechünkre – előjött a szekrény alól Benjámin László. A professzor úr szemében felvillant a felismerés.
    – Nini! Egy kiscica!
    És kisvártatva hozzátette:
    – Kollégák, nem azért van itt ilyen istállószag, mert ez a kiscica ide defekál?
    Kínos csend. Akkor az egyik munkatárs – maga is, pszichológushoz illően, kissé egzaltált ember – állítólag a helyzet megmentése érdekében előlépett, és így szólt:
    – Professzor úr kérem, hogy hova defekál, azt nem tudjuk. Szarni itt szokott!
    Mintha bomba robbant volna. A prof egy pillanatig dermedten állt, aztán sarkon fordult és elhagyta a terepet. Tíz perc múlva csöngött a telefon, hivatott.
    – Elmebeteget hoztál a klinikámra! – vádolt meg, amint beléptem. A kollégát valóban én ajánlottam.
    – Elmebeteget?
    – Nem hallottad, mit mondott?
    Nem érdemes tovább mesélni a történetet. Jóval később kiderült, hogy a profnak igaza volt.
    Benjámin Lászlónak úri élete volt. Marhahúst, tojást, májkonzervet evett. Néha kiült az ablakba, és megvető tekintettel elnézte a kóbor utcai macskákat. Ám egyszer csak valami baja támadt. Rosszkedvű lett, lefogyott, a szőre ellomposodott, a külseje zilált benyomást keltett. Elvittem az állatorvoshoz. Ő először fölvette az adatokat.
    – Hogy hívják a beteget?
    – Benjámin László.
    Letette a tollat, és durcásan így szólt:
    – Ez nem macskanév. Miért hívják így?
    – Hát így neveztük el…
    – Miért?
    Méregbe jöttem.
    – Mert fiú.
    – És ha lány lenne, akkor hogy hívnák?
    – Zelk Zoltánnak.
    Erre kidobott bennünket. Félóra múlva visszamentem a macskával.
    – Most már Cirimuccnak hívják.
    Erre megvizsgálta.
    – Az állat depressziós! – közölte.
    – Miért?
    – Mert nem tud magának nőstényt szerezni.
    – És most mi a teendő?
    – Kasztrálni kell.
    – Doktor úr, én több éve foglalkozom depressziósokkal, de erről a gyógymódról még nem hallottam.
    – Pedig állatoknál így van.
    Szomorúan mentünk haza. Mondtam Benjámin Lászlónak:
    – Ne búsulj, öreg. Szerzünk nőt.
    És hazaérve kinyitottam az utcára vezető ajtót.
    – Indulj! Sok sikert!
    De Benjámin László lehasalt, reszketett, a farka rövid és vastag lett, s nem mert elindulni a nagy ismeretlenbe. Kivittem a klinika kertjébe. Ott sem járt soha, de gondoltam, edzésnek jó lesz. Feltettem egy alacsony fa ágainak elágazásába. Leesett. Egy macska! Újra feltettem. Megint leesett.
    Mint megtudtam, addigra már a nővérek nagy része az ablakokban vihogott:
    – Az adjunktus úr ragasztgatja a macskáját a fára!
    Hát ez nem ment. S bennem akkor kezdett felderengeni, hogy milyen nagyot vétettem én e macska ellen. Senki sem tanította meg vadászni, fára mászni, teljesen életképtelen lett. Igazi szobacica. Aggódni kezdtem, hátha halálom után Bubastis Istennő, a macskák védőistene, majd bosszút áll rajtam.
    És akkor elinultam, és az utcán magamhoz csalogattam egy kóbor macskát. Hazavittem. Fiú volt. Ezt a macskáknál nem olyan egyszerű egy pillantással megállapítani. Másikat fogtam. Ő ugyan már lány volt, de nem tüzelt, vagy mi a csuda, nem tudom, macskáknál hogy van ez. Mindenesetre Benjámin Lászlót bepofozta a szekrény alá, ahonnét nem mert előjönni, míg a hölgy ott tartózkodott. Különben nem rossz megoldás férfiaknak sem, ha van hová elrejtőzni.
    És akkor közbeszólt a sors, az ösztön, vagy az a bizonyos Macskák-énje. Benjámin László egyre hosszabb ideig üldögélt az ablakomban, s egy napon kiugrott, és elvegyült a kóbor cicák bandájába. Néhányszor még visszajött, azután végleg velük maradt, feláldozta a tojást és a marhahúst a szerelemért. Mégis csak szabad lélek volt. Az ablakon kibámulva néhányszor észrevettem, amint valami romlott húscafatért verekedett. Irigyeltem.