Néhány megtörtént sztori arról, hogy miképp látják az utcai hőslovag fellépést a nők és a férfiak

Elmúlt a nyár, a napozás utáni rohangászás és a négy fal között megmaradásom képtelensége, ideje megint egy kicsit megemberelnem magam és rendbe tenni a tisztesen megérdemelt és jól végzett nyári elkanászodást, és egy kicsit megint több időt szentelni a munkáimra, mint például az Útvesztő-X honlap, amin saját meglátásaimat igyekszem leírni a világmegváltás és spanyolviasz kutatásával kapcsolatban.

Tíz évvel ezelőtt történt, hogy a csajommal kimentünk körülnézni az Andrássy útra az utcaparádéra. Álldigáltunk valahol a Kodály körönd környékén, amikor ő észrevett egy négyfős 13-14 év körüli utcakölyök galerit, akik "vicceskedtek" egy láthatóan tökrészeg csajjal. Ez még nem lett volna ok a beavatkozásra, de úgy látta, mintha kinyúlnák a zsebéből a tárcát. Először nem tudtuk mitévők legyünk, én különösen nem, hiszen semmit se láttam, mert nem figyeltem őket annyira. Végül felhergelte magát és odarontott a kölykökhöz és vastagon üvöltve kiosztotta őket. Én meg álltam mellette és roppant mód töketlenül éreztem magam, mert azt gondoltam, a konfliktusba bocsátkozás a férfiak reszortja, és ezzel kivették a kezemből a rendet tevő p(h)allost. Persze, hogy csökkentsem azt a nyenyó érzést, hogy a csajom előtt nem bizonyultam elég tettrekésznek (bár újra kiemelném, hogy én semmit se láttam a dologból, így valójában nem is volt okom felhorkanni), ha már így alakult, inkább azt figyeltem, nehogy valamelyikük agresszívkodni próbálkozzon. Lehetne mondani, hogy de hiszen ők csak fiatal kölkök voltak, ilyet azonban csak azok mondanak komolyan, akiknek volt gyerekszobájuk és nem találkoztak még neccesebb környékek egymás vérén cseperedő takonypócaival... vagy esetleg a beképzelt emberek nézik le a gyengének tűnőket, de a rendes harcművészeti edzéseken az az egyik első dolog, amit meg kell tanulni, hogy sose nézz le senkit harci készségek tekintetében. (Érdemes például megnézni a Kölykök című dokumentarista jellegű játékfilm parkbeli bunyós jelenetét.) Akárhogy is, de akkor kissé leforrázva éreztem magam, hogy a nő osztotta ki őket és nem én, a "teremtés koronája".

Aztán pár éve egy másik utcai incidensnél megváltozott ez a nézőpont. A belvárosban mászkáltunk néhány barátommal, amikor egy szembejövő társaságból az egyik úgy levállazta az egyik lánybarátunkat, hogy az majdnem felborult. Közülünk ketten kungfu edzők voltak, az egyik utána is ment a másik csávónak (akik hárman voltak). Nem akart vele verekedni, de szó nélkül se akarta hagyni a történteket, értelmes beszéddel próbálta meggyőzni, hogy ez miért se nem szép, se nem célszerű, viszont értelmetlen. A figurát persze mit sem érdekelt, nyomta az arrogáns szöveget, amire azért pár lépéssel közelebb mentem hozzájuk én is, nehogy azt higgyék, hogy a barátunk nem számíthat senkire, hogy behúzzuk a nyakunkat és elsomfordálunk, én akkor is a másik két figurát figyeltem, nehogy aljaskodjanak valamit "háttérben", a figyelem perifériáján. A dologból végül csak szóváltás lett, továbbmentünk. Később láttuk ugyanezt a bandát, amint végül csak sikerült belekötniük egy náluk kisebb és fiatalabb társaságba. Pontosabban csak ez a főfasz csinálta akkor is a balhét, az egyiken kifejezetten az látszott, hogy marhára nem akarja ezt az egészet, és mintha az ő "beavatása" vagy "tanítása" lenne az egész. Az elmesélés szempontjából viszont az a lényeg, amit a fellökött lánytól tudtam meg később, amikor még beszélgettünk kettesben vagy fél órát. Ő is kungfuzott akkor már egy ideje, a barátunk (aki visszafordult beszélni a barommal) pedig az ex-párja volt, akivel jó kapcsolatban maradtak.

A lány marhára mérges volt a srácra. A büszke és hadra fogható pasiknak ugyanis az az ideáljuk, hogy a királykisasszonyért (de legalábbis miatta) szembefordulunk a sárkánnyal, kard-ki-kard és megküzdünk a nemes ügyért, aminek természetesen az az érdeme és jutalma, hogy nő elalélva a gyönyörtől odavan értünk és elolvad a szíve érte szóló hősiességünk láttán. Ez a mi ábrándunk, erről szólt gyerekkorunkban minden mese, majd később is erről szól majd minden modern-hőseposz Piszkos Harry-vel, McClane hadnaggyal és társaival.

Csakhogy a nők nem így látják.

Ők azt látják ilyenkor, hogy egy erőszakos szitu keveredik, ahol ők megijednek és félni kezdenek, a fizikai veréstől, a megerőszakolástól, a kiszolgáltatottság érzése járja át őket, és mindennek tetejébe az erős férfi nemhogy ottmaradna mellette, akinek az erejébe szó szerint (vagy átvitt értelemben a jelenlétébe) kapaszkodni lehetne, ahelyett az egyedül hagyja, elmegy mellőle és odamegy a dúvadakhoz. (Hiába álltunk mellette még hárman-négyen stabilan, ő csak az exét látta.) Mert mi van, ha leütik őt? Egyrészt őt is féltette, másrészt akkor ő tényleg egyedül marad és tényleg kiszolgáltatva lenne amazoknak. Az persze imponáló a nőknek, ha a férfi tud harcolni, csak ne keresse a veszélyt, legfőbb szempont a hozzátartozók védelme, atrocitáskor a lovagiasság és hősiesség és büszkeség teljesen másodlagos. Ahogy a kortárs közmondás is tartja:

“A nők nem szeretik sem a bólogató kiskutyákat, sem az ordítozó majmokat. A nők azt szeretik, ha csendben lépked mellettük a tigris.”

Aztán volt még egy sztori, amikor az Astorián állva vártam az éjszakai buszt hazafelé menve. Ott is volt valami hasonló indokú kavarodás, hogy egy hapsi nekiment bunkón egy másiknak, aki a nőjével volt, és aki egy picit kapatos volt és nem átallott beszólni az egyiknek. A fellökő hapsi nem is nagyon húzta az időt két mondat után fordult is vissza és ment neki visszaszólónak. Alapjáraton nem avatkoztam volna bele, hadd vezessék le egymáson a feszültségüket. Viszont ránéztem a csajra, akin már láttam a rémületet, a félelmet, a kiszolgáltatottság pánikos falfehér tekintetét. Emiatt odamentem és lesz-ami-lesz alapon bementem kettőjük közé és széttoltam őket. Szerencsére kiderült, hogy ők sem akartak igazán verekedni, így kihasználták a lehetőséget, hogy nem nekik kell visszavonulót fújni, hanem csak jólnevelten engedelmeskednek a boxbírónak, aki szétinti mindkettejüket a saját sarkukba a menet végi gongszónál. Utána jött megint a lényegi tanulság. A lány sírós szemmel kezdett el üvölteni a pasijával, hogy hogy lehet ilyen hülye. Persze nem az agresszívan leteremtő és leuraló üvöltés volt ez, hanem a féltő és zsigeri ijedtségből fakadó. A csaj annyira meg volt rémülve, hogy annyit se mondott nekem, hogy kösz. Persze megértem őt, nem hiányoltam.

Szóval nem a nőnek van igénye arra, hogy a férfija mindenáron megverekedjen érte. Ez sokszor inkább nekünk, azon férfiaknak az igénye, akik időnként férfiasságuktól megfosztott eunuchoknak érzik magukat a fotelbe süppedt komfortcívis élettől. Persze nyilván más, ha valaki maga kezd el kakaskodni, vagy ha belecsöppen egy ilyen szituba. Mert bele lehet, nem annyira békés a világ még itt Európa közepén sem.