Bár pár éve már láttam Az út című filmet, most elolvastam az eredeti könyvet is, közben egy sajátos összeállás formálódott ki bennem...

Az úgy kezdődött, hogy közeledett a 40. (akarom mondani az ÚJ-30.) szülinapom és egy kicsit rámtört a melankólia. Ebben persze segített az is, hogy Nick Cave albumot és Dave Gahan and the Soul Savers koncertfelvételt hallgattam, valamint miközben Cormack McCarthy: Az út című könyvét olvasgattam. Ez egy kicsit sok volt a jóból, mindenesetre olvasgatás közben valahogy beszűrődött egy ötlet a fejembe és aztán ott is maradt, csak még kiegészült újabb ötletekkel. A folyamat végülis mindegy, de egy elképzelés öltött alakot bennem, amiben ötvöződött McCarthy két története és Tarr Béla két filmje (melyek Krasznahorkai László könyveiből készültek, de azokat sajnos még nem olvastam). Úgy tűnt, mintha ez a négy sztori akár össze is tartozhatna, ugyanannak a világ(égés)nek a négy különböző fázisát mutatnák be különböző helyszíneken és szereplőkön keresztül.

Ez az eseményív a Nem vénnek való vidékkel kezdődik, ami már egyik baljós előjelei lehetnek azoknak a történéseknek, ami aztán a Werckmeister harmóniákban kezd életre kelni. Ezek egyre sűrűbb és egyre több helyen való bekövetkezése visz el aztán a Torinói ló című filmhez, ahol a világégés még mindig nem történt meg, de egyre közelebb ér ahhoz, ami Az út könyvben kerül terítékre.

Innentől spoilerveszély. Ennek elkerülése érdekében ajánlom az alábbi linkek hathatós használatát:

A Nem vénnek való vidékben ott van a Javier Bardem által alakított karakter, aki mint a megtestesült Kaszás megy keresztül megállíthatatlanul a történéseken, miközben agresszíven-provokálóan szól bele számára látszólag semmitmondó emberek életébe is (lásd a benzinkutast). És akit nem is kap el senki, mert a halált nem szokás elkapni. Ugyanilyen gócpont csak egy másik karakter a Werckmeister harmóniák törpéje, akinek csak az árnyékát lehet látni, és aki szintén provokálja az embereket, de ő már tömegesen hergeli is őket, kezdetben mindig feltűnésmentesen, városról városra járva. A WH-ban ugyan a végén megtörik a hergelés kivetkőzött őrjöngésbe átfordulása és a világ felperzselése, de a törpe sorsáról már semmit sem tudunk. A Torinói lóban ugyan nem mutatják, de a helyszínt körülvevő világban már terjed a káosz és a pusztulás, és egy elszigetelt tanya két lakóján keresztül érezzük az egyre közeledő iszonyatot, ami egyre jobban körülzárja és felfalja a világot és az emberiességet a tanya körül. Az útban pedig már egy olyan két embert látunk, akik elindultak a saját tanyájukról mielőtt még teljesen utolérhették volna őket a pusztítás erői, és akik már egy teljesen kihalt és felperzselt világon bandukolnak keresztül, kijátszani igyekezve a közben sem múló fenyegetést, amit az életben maradtak jelentenek egymásra. (A végén persze, hogy egy kicsit fellélegezzünk a nyomasztó súly alól, érdemes felidézni Valuska tudományát, amit a kocsmában ad elő a Werckmeister elején...)

Ennél jobban nem szeretném magyarázni azt a lehetséges képet, ami bennem összeállt (meg talán az időhiány miatt sem), de ha úgy nézed, hogy ugyanaz a világ jelenik meg mind a négy műben, csak mindegyik ugrik az időben egyet az előzőhöz képest és vált a helyszíneken, akkor egy elég zúzós láncolatot kapunk, mintha kiegészítenék egymást. Az őket összetartó erő lehet még az is, hogy mindegyik műben érezhetően hangsúlyosan nincsenek kimondva, konkretizálva sok megjelenő dolog és körülmény, hogy mire vonatkoznak egyes mondatok és történések.

Eszembe jutott még az, hogy talán a Sztalkert is lehet olyan aspektusból nézni, ami beleilleszthető ebbe, de ez csak egy érzet volt eddig, és talán ez már túlzás lenne. (A Sátántangót meg még mindig nem láttam, arról nem tudok nyilatkozni.) Persze mindez csak egy lehetséges látásmódjai a műveknek, egymástól függetlenül, önmagukban is teljesek, sok egyéb dolgot is láttathatnak és láttatnak. A művekben feszülő űr (vagy inkább semmi) lehetővé teszi.

Mindez a 40. szülinapom időszakában, életem albuma "A oldalának" végén különösen erős élmény volt.

“– De, Hagelmayer úr, ennek még nincs vége.”

Részletek Az út c. könyvből:

   “Eszébe jutott a fénykép az úton és arra gondolt hogy nem kellett volna elengednie a nőt de azt nem tudta hogyan kellett volna ott tartani. Köhögve ébredt és arrébb sétált nehogy felébressze a gyereket. Egy kőfal mellett haladt a sötétben tapogatózva. Pokrócait maga köré csavarva térdepelt a hamuban mint aki bűneiért vezekel.
   Sokáig köhögött és a vére ízét érezte és hangosan kimondta a nő nevét. Talán álmában is is megszólította már. Mire visszaért a fiú már felébredt. Sajnálom – mondta.
   Semmi baj.
   Aludj.
   Bárcsak anyuval lehetnék.
   A férfi nem válaszolt. Csak ült a pokrócokba és takarókba burkolt apró alak mellett. Aztán így szólt: Úgy érted meg akarsz halni?
   Igen.
   Ilyet nem szabad mondani.
   Akkor is ilyeneket mondok.
   Ne mondj ilyeneket. Nem jó dolog ilyeneket mondani.
   Nem tehetek róla.
   Tudom. De meg kell próbálnod.
   Hogyan csináljam?
   Nem tudom.

   Túléltük – mondta a nőnek a lámpa lángján keresztül.
   Túléltük? kérdezett vissza a nő.
   Igen.
   Mi a francról beszélsz az isten szerelmére? Nem éltünk túl semmit. Élőhalottak vagyunk egy horrorfilmben.
   Könyörgöm hallgass.
   Nem érdekelsz. Az sem érdekel ha sírsz. Teljesen hidegen hagy.
   Kérlek.
   Hagyd abba.
   Könyörgöm ne csináld. Bármit megteszek.
   Például? Már rég meg kellett volna tennem. Amikor még három töltény volt a fegyverben nem kettő. Hülye voltam. Már túl lennénk ezen az egészen. Nem vitt rá a lélek. Hiába kényszerítettek a körülmények. Belefáradtam. Az is eszembe jutott, hogy neked sem szólok. Talán ez lett volna a legjobb. Mihez kezdesz két tölténnyel? Nem tudsz megvédeni minket. Azt mondod, meghalnál értünk de mire mennénk vele? Ha csak rajtam múlna őt is magammal vinném. Tudod jól hogy megtenném. Mert nincs más választásunk.
   Te nem vagy magadnál.
   Fáj hogy kimondom az igazságot? Előbb-utóbb elkapnak és megölnek bennünket. Engem megerőszakolnak. És őt is. Megerőszakolnak és megölnek mindhármunkat és felfalják a testünket és ez akkor is így lesz ha nem vagy hajlandó tudomást venni róla. Lehet hogy te inkább megvárod míg mindez bekövetkezik. Én viszont nem. A nő szájában hosszúkás szárított szőlővenyige füstölt és úgy szívta mint valami különleges manillaszivart. Elegánsan tartotta a másik keze felhúzott térdén pihent. A férfi nézte a kis lángon keresztül. Régebben még beszélgettünk a halálról – mondta. De egy ideje nem. Miért van ez?
   Nem tudom.
   Azért mert a halál már itt van. Semmi sem maradt amiről beszélni lehetne.
   Sosem hagynálak el.
   Nem érdekel. Tőlem akár hűtlen ribancnak is tarthatsz. Új szeretőm van. Tőle megkapom amit tőled nem.
   A halál nem lehet a szeretőd.
   Dehogynem.
   Kérlek ne csináld ezt.
   Ne haragudj.
   Egyedül nem tudom végigcsinálni.
   Akkor ne tedd. Nem tudok segíteni rajtad. Azt mondják a nők megálmodják ha veszély fenyegeti a szeretteiket a férfiak pedig a rájuk leselkedő veszélyt álmodják meg. De én már nem álmodom semmit. Azt mondod nem tudod végigcsinálni? Akkor ne csináld. Ilyen egyszerű az egész. Mert én már réges-rég lemondtam az elkurvult lelkemről. Arról papolsz hogy szembe kell szállnunk velük de te is tudod hogy ez lehetetlen. Azon az éjjelen mikor megszültem a fiút kiszakadt a testemből a lelkem ne várd hogy megszánjalak. Mert nincs már bennem szemernyi szánalom sem. Talán ebben ügyes leszel. Kétlem ugyan de sosem lehet tudni. Abban viszont egészen biztos vagyok hogy egyedül nem fogsz életben maradni. Ezt azért tudom mert egyedül sosem jutottam volna ilyen messzire. Akinek senkije sincs jobban teszi ha összetákol a képzeletében valami kísértetet. Aztán kedves szavakat suttogva életre kelti és pátyolgatja. Az utolsó morzsáig neki ad mindent és a saját testével óvja meg a bajtól. Ami engem illet csak az örök enyészetben reménykedem de abban teljes szívemből reménykedem.
   A férfi nem felelt.
   Nem vitatkozol mert nem maradtak érvek.
   Elbúcsúzol tőle?
   Nem. Nem fogok elbúcsúzni tőle.
   Csak még reggelig várj. Kérlek.
   Indulnom kell.
   A nő már felállt.
   Az isten szerelmére. Mégis mit mondja neki?
   Nem tudok segíteni neked.
   Hová mész? Az orrod hegyéig sem látsz ebben a sötétében.
   Nem kell látnom.
   A férfi felállt. Maradj velünk – könyörgött.
   Nem. Nem maradok. Nem maradhatok.

   Elment távozása hidegségét hagyva utolsó ajándékául. Vulkánüveg szilánkkal csinálja majd. Megtanította hogyan kell. Élesebb az acélpengénél. Az éle mindössze egy atom vastagságú. Igazat adott neki. Nem maradtak érvek. Száz meg száz éjszakán át vitatkoztak az őrültekháza falához láncolt filozófusok kíméletlen őszinteségével sorra ütköztetve az öngyilkosság ellen és az öngyilkosság mellett szóló érveket. Reggel a fiú nem kérdezett semmit és amikor összecsomagoltak és nekivágtak az útnak visszafordult és a táborhelyet nézve így szólt: Elment ugye? És az apja így felelt: igen.” 

   “Gyűlölt felébredni élénk álmai sűrűjéből. A világból immár örökre és nyomtalanul eltűnt dolgokról álmodott. A hideg kényszerítette hogy felszítsa a tüzet. Emlékkép a feleségéről amint hajnalban a ház felé sétál a pázsiton és áttetsző rózsaszín hálóinge a mellére simul. Minden felidézett emlék meggyalázza önmaga valóságba mélyedő gyökereit. Mint abban a társasjátékban. Mondj egy szót és add tovább. Szűkszavúnak kell lenni. Mert valósággá válik az amit az emlékezetünkben megváltoztatunk akár ismerjük ezt a valóságot akár nem.”