Vannak nagy igazságok, amiket sokan használnak és közhelyekké válnak. Némelyik viszont félrecsúszik és hülyeséggé.

Az utóbbi pár évtizedben egyre jobban kezdenek beszivárogni az ezoterikus tanítások a közgondolkodásba. A vallásbölcsész és filozófus oldalam persze örül, hogy egyre több emberhez jutnak el az egykor elzárt és elvont gondolatok. Másik oldalról viszont zavar egy kicsit, hogy rendre azt tapasztalom, hogy e tanítások valahogy megállnak a kényelmesség, a könnyen emészthetőség szintjén. A ló egyik oldaláról inkább átugrunk a túloldalára (még csak nem is esünk), mely oldal újabbnak és így érdekesebbnek tűnhet a korábbi megszokásokhoz képest, ami könnyen oda vezethet, hogy közben elfelejtjük, hogy a cél tulajdonképpen a ló megülése lenne. Sok példát lehetne erre hozni, de hogy megfoghatóbb legyen, amit mondok, kiemelnék egy konkrét példát, ez pedig a sokat emlegetett “itt és most” szlogen.

“Mainapság a tanulók azért nem lelik föl a valóságot, mert neveken és szavakon kívül nem ismernek egyebet... Végigböngésznek különböző iratokat, spekulálnak, kalkulálnak, majd fölcsipegetnek néhány frázist, hogy azután a maguk céljára forgassák.”
(Lin-csi apát)

Kétségtelen, hogy világunkban, amikor fel-alá rohangálunk jövőnk és boldogulásunk kiépítéséért, miközben gyerekkorban (és később) kialakult feszültségeket, elfojtásokat, “meg nem éltségeket” szorongatunk magunkban, olyankor nagyon felszabadító élmény és felismerés, amikor jön valaki és azt mondja, hogy “élj a mában”, “carpe diem”, “élj itt és most”. Ezt úgy szokás magyarázni, hogy csak a jelen az, ami tényleg létezik, hiszen a múlt már elment, a jövő pedig még nincs itt. Megértem, hogy általános szocializálódás, hogy sokan hajlamosak vagyunk a múlton keseregni vagy a jövőtől szorongva igyekezve szorgoskodni, mint a hangya, miközben elmegyünk mindamellett, ami éppen történik körülöttünk és aminek éppen örülhetnénk. Ez ugyan tényleg nagyon fontos szempont, de hogy csak az itt és a most, csak a jelen-lét számít, azzal már átesünk a ló túlsó oldalára, bármennyire is tűnik logikusnak az érv, hogy a múlt és a jövő csak illúzió.
     Amikor egy témához nem (vagy alig) értő, de annál határozottabban mondó embertől hallom azt, hogy csak a jelen számít, mert múlt már és jövő még nem létezik, akkor néha megkérdezem tőle, hogy mielőtt átkel egy utcán, szokott-e körülnézni, hogy jön-e rajta valamilyen jármű vagy sem. Ha nem, akkor elfogadom, hogy azt mondja, amiben hisz is, legfeljebb felhívom a figyelmét a baleset okozás erős esélyére. Ha viszont szokott körülnézni, akkor legyen szíves gondolja át, hogy mit tanít másoknak, de lehetőleg ne hirdessen sántító dolgokat igazságként.

“Vajon mit mondana most Ezerkilencszáz? Valószínűleg azt, hogy a háború bekaphatja. De ahogy én mondom, az teljesen más.”
(Az óceánjáró zongorista legendája)

Úgy tapasztaltam, hogy az “itt-és-most” szlogenje (ami alatt értem az összes többi erre rímelő megfogalmazást is) főleg a különféle távol-keleti ezoterikus tanok guruitól származik. Csakhogy ahogy a valódi mesterek mondják, az teljesen más, mint ahogy mi mondogatjuk, miközben őket igyekszünk ismételni, utánozni vagy épp felidézni. Ők ugyanis értik a tanok összefüggéseit, amiből időnként a helyzethez vagy személyhez illően kiemelnek egy-egy tanítást és megosztják másokkal. Akik viszont nem igazán ismerik és látják az összefüggéseket, a nagyobb képet, azoknak egy-egy ilyen tanítás elveszíti élő jellegét azzal, hogy kiemelik a környezetükből, az ő kezükben pedig kővé dermed, vagy elhervad, mint a tépett virág. Egy hétköznapibb példával élve, amivel talán már mindannyian találkoztunk (és talán meg is szenvedtük időnként), amikor egy mondandó egészéből, a szövegkörnyezetből mások kiemelnek egy-két mondatot, amivel az eredeti mondandó elcsúszik, teljesen más színezetet és jelentést kap. Na, de hogy lesz a bölcsességből félcédulás mondóka?
     Popper Péter egyszer azt mondta, mindig érdemes odafigyelni a hangosan hirdetett szlogenekre, mert abból derül ki, hogy az illető (vagy akár egy egész közösség is) miben szenved hiányt. Ha például világunkban sok a küzdelem (háború, piaci és munkahelyi versengés, nőért vagy férfiért rivalizálás, stb.), akkor teljesen érthető, hogy sokan hirdetik a szeretet fontosságát. Mindegy, hogy értik-e a szeretet fontosságát, mibenlétét vagy sem, mindkettő a maga módján éli meg a dolog hiányát. Minél inkább érzik az áhított dolog hiányát, annál erőteljesebben hangoztathatják, annál nagyobb jelentőséget tulajdonítanak neki. Ezzel mindaddig nincs is baj, amíg közben el nem feledkezünk a dolog túloldaláról, hogy az éremnek két oldala van, hogy bár nagyon fontos a szeretet és az elfogadás, de a küzdelem se kevésbé fontos, ha mondjuk önfejlesztés, földművelés, "fészekrakás" a cél (mondhatni "valódibb" igények kielégítése, de ezt már csak óvatosan merem itt megjegyezni, mert a "valódi igény" témájának kivesézése a fogyasztói társadalomban igencsak bonyolult és meglehetősen messzire vezetne írásom jelenlegi tárgyától).
     A valódi mesterek esetében három eset lehetséges, illetve ezek egyvelegei. (1) Vagy valami hasonlót mondanak (például "csak a jelen számít" helyett "a jelen a legfontosabb"), de azt is metaforikusan, vagyis nem szószerint kell érteni, hanem egy kicsit elvonatkoztatva, érzéssel, asszociatívan, ahogyan versekhez és szimbólumokhoz szokás nyúlni. (2) csak a jelen számít, hanem a múlton és jövőn túl sokat rágódónak azt javasolják, hogy többet foglalkozzon a jelennel. Ez esetben megint nem arról van szó az ő szájából, hogy a többi nem számít, hanem olyan, mint egy edző, aki azt mondja a sportolónak, hogy mivel most túl sokat edzett felsőtestre, ne hanyagolja el az alsótestet se. (3) Harmadik értelmezésben a mesterek a mélyebb tudás birtokában már egy másfajta jelen idejűségről beszélnek. A mindennapi nyelvezetben az időt múltra, jelenre és jövőre bontjuk. A jelenségek és formák világánál mélyebbre menve viszont megjelenik a létezés időtlensége, ami nem oszlik elmúltra, épp történőre és jövendőre, mert egyszerűen csak van. És ezt a vanást, ezt is jelen idejűséggel tudjuk csak kifejezni, de jelentésében az is benne van, hogy ez lényegét tekintve az, ami volt és az is, ami lesz. Ebben a mélyebb jelenben benne van a hétköznapi gondolkodás szerinti múlt, jelen és jövő is. Egy kicsit olyan, mint a szentháromság, ami egyszerre három és ugyanakkor egyetlen is. Hasonló szentháromságot mutat a kínai taicsi szimbóluma is (közismertebben a jin-jang szimbólum). Illetve érdemes még ehhez hozzávetni, hogy a zsidó-keresztény kultúrában az isten nevének (JHVH, Jahve, Jehova) jelentése is az, hogy "Vagyok", amiben benne van mindöröktől a mindörökké jelentés is, nem pedig az, hogy most éppen vagyok, de holnap már nem. Szóval a mindent betöltő létezés.
     Hát valahogy így lehet értelmezni őket egy guru szájából, mint általános kijelentés, ami mellé még meg lehet említeni azt a gyakorlatot, hogy a guruk (ahogy az orákulumok, jósok is) egy-egy embernek nem feltétlenül egy "valós" igazságot mond, hanem olyat, amit a másiknak éppen hallania szükséges ahhoz, hogy az megtalálja egyéni útját vagy visszataláljon oda (lásd a Mátrix első részében az Orákulumot). Ilyenkor akár valótlanságok vagy ködös, többértelmű mondatok is elhangozhatnak, amit a befogadó képességei szerint értelmez.

Két barát találkozik, az egyik kezében egy könyv van, mire a másik rákérdez:
– Az milyen könyv?
– Ez? Logika!
– Az micsoda?
– Várj elmesélem. Van akváriumod?
– Igen, van.
– Nohát. Ha van akváriumod, akkor biztos vannak benne halak is.
– Igen.
– Ha halakat tartasz, akkor biztos szereted a halakat.
– Igen, így van.
– Ha szereted a halakat, akkor bizonyára szereted a többi állatot és élőlényt is.
– Ez is igaz.
– Ha szereted általában az élőlényeket, akkor bizonyára szereted a szép nőket is.
– Az már biztos.
– Na, ha pedig szereted a szép nőket, akkor te nem vagy homoszexuális.
– Tényleg nem.
– Nalátod? Ez a logika.
– Hát ez nagyon izgalmas! Kölcsönadnád ezt a könyvet, hogy elolvassam?
– Persze, tessék.
Az új könyvvel a kezében az ember találkozik egy másik barátjával, aki szintén rákérdez, hogy milyen könyv van a kezében:
– Ez? Logika könyv. Várjál, elmagyarázom. Van akváriumod?
– Nincs.
– Akkor buzi vagy.

Na valahogy pont így csúsznak el az itt-és-most és egyéb szlogenekkel is a konyhai spiritualisták, és ami még károsabb, ha balgasága mellett a tanító szerepére vágyik, aki másoknak is tanítja a tévedését. Egyfelől ott csúszhat el a helyes megértésben, hogy egy egyedi és személyes kijelentést abszolútnak állít be. Mintha valaki általános iskolában egyszer megoldott egy egyenletet, és azóta matematikát tanítana, ahol minden egyenletnek ugyanaz a szám a végeredménye, amit annak idején ő megfejtett.
     Amikor kizárólagos megfogalmazással illetjük a jelen fontosságát és nem a "szentháromság" aspektusából, vagyis egy múltjától és jövőjétől fosztott jelenvalóságot dicsőítünk, ezt az elcsúszást Csögyam Trungpa, tibeti mester úgy nevezi, hogy szellemi materializmus. Érdemesnek tartom ízlelgetni egy kicsit ezt a fogalmat.

Hogy ne csak fanyalogjak és szőrszálhasogassak, igyekszem pótolni is valamivel a tömör életbölcsességet. Ez tulajdonképpen nem is annyira nehéz, csak egy kicsit át kell fogalmazni. Persze ennek meg az a hátránya, hogy nincsenek benne a divatos ezoterikus "hívószavak", kevésbé hangzik jól egy jóga bemutatón egy cicanadrágból mondva füstölővel a kézben. Amire ugyanis az "itt és most" hirdetői valójában gondolnak, az inkább az, hogy

Lehetőleg egyszerre csak egyetlen dolgot csinálj aktívan és arra figyelj.

Ha egyszerre több dolgot csinálok, akkor megosztom a figyelmemet, kapkodok a különböző dolgok között, nem tudok elmélyedni egy tevékenységben. (Itt szeretném megjegyezni, hogy milyen szép kifejezés, hogy figyelmet szentelni valaminek, hogy attól válik szentté egy dolog, hogy az iránta való figyelmemet nem osztom meg más dologgal. Persze a "multi-tasking" világában elég nehéz ekként szentelődni.) A kapkodásból katyvasz és felfordulás lesz, amiből félreértés és vita lesz (ha másokkal is kapcsolatos) vagy épp szorongás belül (ha privát).

Nem az a lényeg, hogy csak a jelennel szabad foglalkozni, hanem hogy amivel foglalkozok, arra szánjam rá az időmet, mindezt lehetőségeimhez mérten és nem túlzásba sem esve. Ha a múltat emésztgetem, akkor tegyem azt, csak csináljam jól (ne a dédelgetés szándékával), addig ne foglalkozzak se az aktuális körülményekkel, se a jövendőbeli valószínűségekkel és fenyegetésekkel. A jelenem a múltamból fakad, nincs múlt nélküli személyiség, még egy totálisan amnéziás ember is csak részlegesen szabadul meg a múltjától (a fogalmi ismeretei tűnnek el, a belsővé vált képességek nem). A múltban esett sérelmeket nem lehet anélkül elengedni, hogy vissza ne ereszkednénk a szívnek a múltjába, ahol az megesett, hogy a nem megfelelően eltemetett dolgokat újra előkaparva megemésszük és újra el ne temessük, ezúttal már nyugalomban, feloldódva. A nem vagy rosszul eltemetett dolgok nem múlnak el, hanem lidércként kísértenek, a jelenünk fogjai maradnak és fogyasztják az energiánkat (kocka nyelven: mint egy számítógépen a használatlanul háttérben futó alkalmazások). Azt mondják, a múlt nélküli embernek jövője sincs, hát akkor miért ne foglalkozhatnánk a múlttal. Ha tudjuk a módját. Aki viszont a jövőjével nem foglalkozik, annak könnyen kicsúszhat az élete valami mellékvágány felé (alkoholizmus, nihilizmus, hajléktalanság, stb.)... vagy pedig elütheti egy autó az úttesten.

Kiegészítés (2017.aug.1.):

Majd' elfelejtettem, de az "itt és most" szlogennek van egy más megközelítésű, a korábbiakkal egyáltalán nem összeférhetetlen magyarázata is. A keleti gondolkodásban (vagy hát legalábbis az indiaiban) az egyénnek nem csak az öt fizikai érzékelő képességét szokás alapnak venni, hanem van egy hatodik is, a mano-vidzsnyána, amit gondolkodásnak vagy mentálisnak szoktak fordítani. Az érzékszervektől független gondolkodást talán legegyszerűbb következtetésnek felfogni – például “füstöt látok a fák fölött, bizonyára ég ott valami”.

A buddhista tanítások szerint az öntudatra ébredt ember nyelvhasználata (ami talán a legalapvetőbb virtualitás) túlzott mértékben teret nyert a valóság közvetlen tapasztalásával szemben (látás, hallás, intuíció). A felvilágosult ész a valóság jelenségeit szétszabdalja és címkék mögé rejti, a valóság és a tapasztaló közé a fogalmi háló állít egyfajta vasfüggönyt, kerítést. A valóságot sokszor csak a fogalmakon keresztül látjuk, a közvetlen megtapasztalás elfojtódik, ezáltal satnyul és elsorvad, mint a kalodába zárt és semmire se használt izom. A fogalmiságra, nyelviségre hisszük, hogy az a valóság, vagyis a valóságot elemekre szabdaltnak látjuk, miközben nem vesszük észre, hogy csak az orrunkon levő szemüveg lencséi törtek darabokra és torzítják a képet.

Mondok egy közvetlen példát. Még 2006 nyarán bementem a bótba bevásárolni. Észrevettem, hogy a vákuumfóliás sajtok közül néhány elkezdett penészedni (és nem a gyártó szándéka miatt). Gondoltam, figyelmes leszek és odavittem a pult mögött ácsorgó embernek, hogy szóljak neki a problémáról. Az ifjú pultos segítőkészen elvette tőlem a csomagot, fordítgatta, majd tökéletesen értetlen arccal rámnézett és azt mondta: “Még nem járt le.” Megpróbáltam megértetni vele, hogy ne a csomagolás dátumát nézze, hanem magát az élelmiszert, de további igyekezetemre is csak ugyanez volt a válasz. Végül feladtam.

Szóval a fejünkben összeálló fogalmak egymást magyarázó és egymást alátámasztó hálója lassan teljesen elfoglalja a helyet a valóság közvetlen megtapasztalása és átélése elől. Ez nem csak a fenti, humorista előadásokba illő (látszólag ártalmatlan és mókás) történeteket eredményez, hanem az Nagybetűs Valóságtól való elszakadást is, a kirekesztettséget. Ebből ered a "márkabuziság" (vagyis amikor a termékre ragasztott címke és embléma, vagyis az általa képviselt társadalmi státusz fontosabb magánál a terméknél), a sznobizmus különböző válfajai, az egymáson mindenféle ideológiák mentén való ítélkezés és kirekesztés, de a legmélyebb talán az, hogy elzártnak érezzük magunkat a környezetünkből, vagyis az én-tudat kiszakadva érzi magát a természetből, hogy nem vagyok szerves része a természetnek, éles szakadék van a külvilág és köztem. Ez persze nem igaz, de az értelem fogalmi hálója így láttatja, ami baromi sokféle lelki-szellemi szemléletbeli torzuláshoz vezet, ha nem kezeljük.

Visszatérve a fő szálhoz, e megközelítésből az itt-és-most szlogenje arra vonatkozik, hogy az egyén igyekezzen észrevenni a fogalmi túlműködését és ellensúlyozni azt a többi érzékszerv használatával, a közvetlen megtapasztalással. Ilyenkor az illető nem azon töpreng, hogy mondjuk “a Fekete-tenger partján levő homok vajon milyen összetételű lehet, és hogy biztos megint homokos lesz minden ruhája estére, miközben a Nap most 80°-os dőlésszöggel süt le ránk, amiről a tévés meteorológus tudósok aszongyák, hogy kemény, dehát másrészt kell a szervezetnek az általa termelődő D-vitamin, valamint a szél minden bizonnyára északi lehet és lám milyen enyhe, távolról sem olyan durva és kellemetlen, mint két évvel ezelőtt Nizzában, ahol nem is éreztem magam jól, csak azok szomszédék is mondták, hogy mennyire menő a Cote d'Azur, pedig csak egy csomó pénz ment el rá és még a franciák se akartak megszólalni angolul, pedig mind tudjuk, hogy tudnak angolul....” és így tovább a végtelenségig. Ehelyett egyszerűen, belső kommentálás nélkül (vagy legalábbis minél kevesebbel) azt érzi a bőrén, hogy kellemesen süt a Nap, miközben enyhe szellő fújdogál, közvetlenül hallja a tenger hullámzásának hangját, mely hang a fogalmiság nélkül átmossa az egész belsőt (testileg és lelkileg, mindenhogy), elcsendesíti és elnyugtatja a kattogó agyalást és megszűnik a külvilág és belvilág közti szétszakadtság.

A végén még hadd említsek meg egy utolsó érdekességet: az ind tanításokban a mérvadó megismerésnek (vagyis valódi tudásszerzésnek) három formája van: az öt érzékszerv általi, a gondolkodás általi, illetve a guru által tanított. Ez utolsó persze felveti a tévtanítók és hamis próféták rémképét, amikor bármit mond a guru, hordószónok vagy szószéki prédikátor, annak feltétlen hinni kell. Van azonban szerintem egy másik értelmezése is, nevezetesen a mérvadó megismerés lehetőségeibe ez a hozzáállás behozza a kapcsolatokba vetett bizalom fontosságát. Mindezek mellett a Buddha biztos, ami sicher alapon azt mondta haldoklásakor a köré sereglett tanítványainak: még nekem se higgyetek el bármit, csak mert én mondtam, menjetek és tapasztaljátok meg magatok. Egy buddha szájából a szavak ugyanúgy csak szavak (vagyis a félreértés forrásai, ahogy a kis herceg rókája mondta vala), mint bárki más szájából, még akkor is, ha megfontoltabban tud fogalmazni. Talán e megfontolás miatt történhetett az is, hogy amikor a Buddha halála után összegyűltek a tanítványok, hogy összegyűjtsék és lehetőség szerint egységesítsék mesterük tanításait, akkor senki sem veszett össze azzal vagy "átkozta ki" vagy nyilvánította eretneknek, aki azt mondta, hogy ő másképp emlékszik és aszerint is fog cselekedni és továbbadni a tanítást másoknak – elfogadták, hogy ő úgy élte meg, más szavakat használ, a végeredmény tekintetében meg úgyis mindegy, ha tiszta szándék vezérli.