A vallással kapcsolatos egyik legnagyobb félreértés, hogy azonosítjuk azt egy vallási intézménnyel (egyház, felekezet, -izmus), a vallásosságot pedig egy ilyen intézményhez való tartozással.

A vallással kapcsolatos egyik legnagyobb félreértés, hogy azonosítjuk azt egy vallási intézménnyel (egyház, felekezet, -izmus), a vallásosságot pedig egy ilyen intézményhez való tartozással. Pedig ugye azt is szoktuk mondani, hogy ahány ember, annyi vallás. A vallás azt jelenti, hogy az illetőnek vannak elképzelései a világról, annak egészéről, ebben az egészben valahogy elhelyezi az egyént, azon belül pedig (még konkrétabban) saját magát is. A világ és az egyén viszonyának vizsgálata egymásban való folyamatos tükröztetésében. (Végleges megfejtéseket persze csak óvatosan lehet megállapítani, hisz a világ és az egyén is folyamatosan változik apránként.) Hamvas Béla számos hagyomány nyomán azt mondja, hogy a spiritualitás, a világ és az ember ismerete (akár általában, akár önismeret) egy olyan szentháromság, melyek nem valósíthatók meg egymás nélkül.
     Ez a világkép/vallás lehet akár a „természettudomány” is, ha az egyéni látásmód nem kíván (vagy tud) foglalkozni a spekulatív (vagy annak tartott), megfoghatatlan, irracionális, mondhatni „túlvilági” dolgokkal. Jóllehet minden természettudományos mérés egy bizonyos szint után kicsúszik a tudományos megmérhetőség alól: a mérés megvalósítása maga módosítja a vizsgált dolog természetét, az elektronok időnként eltűnnek a „semmiben” és aztán visszajönnek onnan. Szóval vallás lehet a természettudomány is, ami nem foglalkozik „istennel”, szellemekkel, égi dolgokkal, vagy legalábbis másképp tekint ezekre, más fogalmakat és megközelítéseket használ. Vallásosnak lenni nem egy intézményhez tartozást jelent megfelelve a dogmatikájának, tantételeinek, hanem hogy valami mentén egy nagyobb egészben (vagy a Nagy Egészben) próbálok gondolkozni és látni, illetve igyekszem aszerint élni az életemet és viseltetni mások irányában is.
     A hit ezzel szemben azt jelöli számomra, hogy egy adott dologról ugyan nem tudom, hogy miért gondolom azt, amit gondolok, de ettől függetlenül is azt gondolom róla. Úgy látom és úgy érzem, ahogy, mégha nem is értem, mégha nem is tudom igazán beilleszteni az elképzeléseimbe, nem látom az összefüggést, mindemellett érzek egy bizalmat aziránt, hogy tényleg úgy van. Nem baj, ha egy-egy hit megrendül időnként, ha kételkedünk benne, mert az azt jelzi, hogy nem lettünk fanatikusok, vakhitűek. Bízni lehet makacs módon és kitartóan, de ha a lehetőségét is elutasítjuk, hogy esetleg nincs igazunk hitünkben, akkor baj van.
     Manapság népszerű azt gondolni (vagy legalábbis azt mondani), hogy a hit sokkal fontosabb a vallásnál – a hit erejét elfogadja jelentősnek, míg a vallásosságot elutasítja és ledegradálja. Ez szerintem pont emiatt a félreértés miatt van. Pedig a vallásosság a széttört tükör összeillesztésére való törekvés, aminek éppúgy része lehet az atomfizika, az irodalom, a környezetvédelem, a spiritualitás stb. is, ami nélkül a hit is csak féllábú óriás. Azt hiszem, kár lenne ezt lefitymálni.
     A vallás fogalmával rokoníthatnám a filozófiát is, aminek valódi jelentése a „bölcsesség szeretete”, csak manapság alakult ki róla (szintén tévesen) az a kép, hogy az csak csonttoronyba elzárt akadémikusok szellemi szőrszálhasogatása és öncélú szöszmötölése, pedig a filozófia is a széttört tükör összeillesztésével fáradozik. (Sajnálatos, hogy akár az önös elvekre és alátámasztásukra is használják a filozófia szót: „Az én filozófiám az...” – Nem, ez valószínűleg nem az.) Nehéz lenne megmondani, hogy hol van a határ filozófia és vallás között, nem én leszek ennek megmondója, de talán azt merném mondani, hogy talán abban különbözik, hogy a széttört tükör összeillesztésének szellemi aspektusa, míg a valláshoz tartozik a szertartás és gyakorlatok, ami lehet akár reggeli torna, füstőlőgyújtás, természettudományos elmélet következetes kísérletekkel való vizsgálata vagy egy alkotás elkészítése – vagyis az elmélet tettekben is megnyilvánulása. Talán.

“Minden vallás, ami az isten egy-egy ősvonását emeli fel, túl szűk a mi szívünknek.”
(Søren Kierkagaard)