Korábban is terveztem, hogy írok dolgokat a buddhizmusról, de folyamatosan húzódik. Most kérték, hogy nézzek át egy interneten megjelent cikket, és gondoltam, ha már úgyis leírom neki, akkor ide is kirakom.

A szóban forgó cikk itt található: https://rejtelyekszigete.com/buddha-szerint-vilag/

A cikkben levő idézeteknek a szerző nem adja meg a forrását, ami azért baj, mert nem tudok utánanézni, ez alapján könnyen el lehet képzelni, hogy nem valódi forrásokra hivatkozva ír a Buddháról, nem valódiak az idézet (tele van az internet hamis és időnként kifejezetten gagyarék idézetekkel).
     A cikk írója valószínűleg járatlan a buddhizmust illetően, ami részben abból az apróságból is látszik, hogy (hacsak nem ellentétes a magyar mondatszerkesztéssel) a történeti buddhára (polgári nevén Gautama Sziddhártha) nem csak nagy betűvel szokás hivatkozni, hanem névelővel is, vagyis például nem "Buddha szerint...", hanem "a Buddha szerint...". Ez talán kötözködésnek tűnhet, de a hagyomány szerint nem csak egy buddha van (ami összvissz annyit jelent, hogy megvilágosodott, önmagában nem tulajdonnév), ezért írjuk Gautama Sziddhárthára vonatkoztatva nagybetűvel és nevelővel.)

"Buddha szerint az életünk szenvedéssel teli stressz."

     – Ez így pontatlan sommázás. A Buddha azt tanította (saját szavaimmal összefoglalva), hogy vaksik vagyunk (az „avidja” tanítása) és nem vesszük észre, hogy ahol fényforrás van, ott árnyék is van. Nem csupán szenvedéssel teli a világ, hanem élvezettel, kéjjel, mámorral is, csak nem vesszük észre, hogy a szenvedéseink pont a vágyak után való szüntelen koslatásból fakad. Amíg élvezet van, addig szenvedés is.
     Abban egyetértek, hogy a vágyakat csak óvatosan szabad becsmérelni, mert a vágyak elfojtása nem egyenlő a vágyak meghaladásával. Az is egy vágy (csak kicsit fonák módú), ha valaki el akarja fojtani a vágyát. Itt megint a cikk írója által is felhozott középút tanításra utalnék. A Buddha az önsanyargatásos spiritualizmust ugyanolyan helytelennek tartotta, mint a hedonista élvhajhászást.

"Mert a vágyaink visznek előre, azok színesítik meg a mindennapjainkat."

     – Pontosan. Csakhogy a Buddha tanítása alapján az a baj ezzel a kijelentéssel, hogy amikor nincs, ami színesítse a mindennapjainkat, akkor meg beáll a szenvedés, hiszen mi ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy valamivel mindig színesíteni akarjuk a mindennapjainkat. Ha már a színeknél tartunk: télen ezért hajlanak az emberek jobban a depresszióra, mert a napsütés híján szürkébb a világ. A Buddha amúgy senkinek nem mondta, hogy őt kell követni, hogy szokjon le mindenki a vágyakról, nem térített senkit.

"Mert a vágyaink visznek előre"

     – Igaz. Kérdés, hogy hova? Hol van az az "előre"? Ha szakadék felé megyünk egyenesen, az is egy "előre". Ha jól tanulunk és mondjuk tőzsdecápák leszünk, és ki tudja kinek a kárára szerzünk sok pénzt (gyárak berúgása, munkahelyek külföldre szervezése, környezetszennyezésre fittyet hányás), az is egy "előre", lehet a sok pénzzel villogni az osztálytalálkozókon, csak elfelejtjük elmondani, hogy milyen áron. Ha ügyes fegyverkereskedő válik belőlem, az is egy "előre", ha mészárosgyárban öt marhát darabolok fel percenként egy futószalag mellett, az is egy "előre". Ha edzek és végül le tudom futni a maratont, az is egy "előre". És mi van akkor, ha le tudok futni egy maratoni távot? Szebb lett tőle a világ, mintha csak 5 kilométert futnék? Egy kicsit öncélú, mert azért futom le a maratont, hogy büszkébb legyek magamra, hogy még többet hozzak ki magamból. Vagy hogy még több lelki gubancot próbáljak tünetmentesíteni a futással. Ha egy francia idegenlégiós tud lefutni egy maratonnyi távot, annak már lehet konkrét értelme. Viszont sajnálatos, hogy olyan a világ, amiben szükség van bármiféle katonaságra. Mert sajnos szükség van.
     Szóval igaznak tartom, hogy a vágyak visznek előre, de nem mindegy, hogy mik azok a vágyak (belátásból vagy szenvedélyből erednek-e), hogy valóban fontos-e, és hogy mi az az "előre", vagyis mik a következményei, és hogy nem ártunk-e azzal másnak. És persze sok tettünk úgy tűnik, mintha teljesen rendjén való lenne, itt megint visszautalnék arra, hogy alapvetően vaksik vagyunk. Nem beszélve arról, amikor esetleg tudjuk, hogy amit teszünk az nem túl kedves mások számára, de kitalálunk hozzá mentségeket.

"Buddhának persze igaza van abban, hogy a cél eléréséig, amikor a sóvárgás önti el a lelkünket, bizony nem vagyunk éppen boldogok, sőt, inkább tele vagyunk félelemmel, hogy mégsem sikerül, vagy türelmetlenséggel, sőt, irigységgel azzal szemben, akinek sikerült, satöbbi."

     – Hát itt a bökkenő. Ahogy a szánkhja-darsana (ami egy hindu iskola) is tanítja, ahol felmerül a birtoklás vágya (a birtoklás lehet egy elérendő képesség is, mondjuk hogy le tudok futni egy maratont), ott megszületik a félelem is, hogy el is lehet veszíteni. Ha pedig megtörténik az "enyém"-nek gondolt dolog elveszítése, akkor jön megint a szenvedés.
     A buddhizmus egyik legalapvetőbb tanítása, hogy a szenvedés a vaksiságból fakad, mert a dolgokat felosztjuk kellemesre (vágyott), kellemetlenre (elutasított) és közömbösre, miközben nem látjuk, hogy az éremnek mindig két oldala van: a kellemessel egyazon pillanatban létrejön valami kellemetlen is, minden "jó" dolognak van valami "rossz" oldala is, de persze fordítva is igaz, minden "rosszban" van valami "jó". Emiatt van, hogy a buddhizmus szerint téves bármire is azt mondani végső értelemben, hogy jó vagy rossz. Olyat persze lehet mondani, hogy üdvös vagy káros, vagy hogy harmonikus vagy diszharmonikus (de még így sem biztos, hogy igazunk van, hiszen a vaksiság, a rövidlátásunk továbbra is fennállhat).

"De a célba érés pillanatában viszont akkora a boldogság, hogy a sóvárgás szenvedése, és a célba érés boldogsága közötti átlag kiadja a középutat. Talán épp azt a középutat, amit Buddha hirdet."

     – Na, ez jobb esetben durva félreértés, rosszabb esetben félremagyarázás. Egy régi iskolatársam egyszer elküldte a francba a csajának az egyik tanárát, mert megbuktatta statisztika tantárgyból, mégpedig emígyen: „Nekem múltkor egy hétig székrekedésem volt, utána egy hétig hasmenésem. Statisztikailag két héten keresztül normális volt a bélműködésem. Na, és maga egy ilyen tárgyat tanít, és ebből buktat embereket.” A középút nem egy statisztikai dolog a vallásokban (a többiben sem), ha ez igaz lenne, akkor Adolf Hitlert egy kiegyensúlyozott embernek gondolhatnánk a világháború előttig, hiszen borzalmas helyzetbe hozott pármillió zsidót, de pármillió „németnek” viszont jobb lett a sorsa (legalábbis a háborúig, mert onnantól mindenkinek egyre rosszabb lett). Ezt elég nehéz középútnak nevezni. A középút a szélsőségekben éléstől való tartózkodást jelenti. (Egy kicsit persze bonyolítja a dolgot, hogy az is egy szélsőség, ha soha nem akarunk rendkívüli dolgot tenni, tehát a szürkeség, a jellegtelenség, a sehova sem tartozás, a közönyösség, az akolmelegben maradás, a langyos pocsolya életmód is egyfajta szélsőség, mégha középen levésnek is tűnik.)

„De a célba érés pillanatában viszont akkora a boldogság…”

     A célba érés pillanatában mámort érzünk, ami nem biztos, hogy azonos a boldogsággal. Aztán megint nem mindegy, hogy mi az a bizonyos „cél”, az a bizonyos „előre”. Ez a tévedés látszik meg abban a már tipikusnak mondható helyzetben, amikor a tisztelt emberek a Szenteste és a Karácsony nemes ünnepe és szent megnyugvása előtt hülyére stresszelik magukat és persze egymást is, egy elképzelt és roppant mulandó tökéletesség megteremtéséért, pár napnyi békesség és harmóniáért, rosszabb esetben annak csak a látszatáért. A boltok tovább vannak nyitva decemberben, az eladók később érnek haza, kevesebb időt lehetnek a családjukkal, kevesebbet pihenhetnek… és ráadásul talán feleslegesen is, hiszen még 23-án és 24-én napközben is rengetegen tolonganak, hogy beszerezzenek valamit, ami a családi békességhez elengedhetetlenül fontos. És ezért kellett tovább nyitva tartani egy hónapon keresztül? Egy hónapnyi tömeges kínlódás három napnyi békéért…
     Ehhez ajánlom megtekintésre Steven Spielberg: A párbaj című filmjét, különös tekintettel a legeslegvégére.
     Szóval van, hogy túl sokat kell küszködni a célba éréshez, túl messzire vagy rossz helyre raktuk a „célt”, és a beérkezésnél azt vesszük észre, hogy közben teljesen kifulladtunk, kiégtünk, a célba érés mámora elmarad, nem tudjuk élvezni a célt. Közben rájöhetünk, hogy talán rosszul határoztuk meg, hogy mi a „cél”. (A karácsony témájánál maradva, amikor még azt a két-három napot se nyugalommal töltjük el, hanem rokonokat látogatunk agyba-főbe, mert az a társadalmi/családi elvárás. Hol van ebben a béke és a nyugalom, a célba érés akkora boldogsága?)

„Életünk legfontosabb dolgai nem rendkívüliek vagy grandiózusak. A legfontosabbak azok a pillanatok, melyekben úgy érezzük, valaki megérintett.”

     – Ez egy állítólagos buddhai idézet. Bár nem olvastam minden szuttát, de nekem nagyon erős a gyanúm, hogy ez bizony nem a Buddhától származik. Nem stílusa az ilyesfajta rendkívüli és grandiózus kijelentés. Másrészt aligha mond olyat, ami megint a dolgok megkülönböztetését erősíti, mármint, hogy valamit fontosabbnak, valamit kevésbé fontosnak ítél. Merthogy az ilyen kijelentés már megint egy ítéletmondás, ami szétválasztja a dolgokat, a Buddha viszont az összerakásban érdekelt. Ha mondott is ilyet, valószínűleg a világi életet élő tisztelőknek mondhatta, de nekem még így is gyanús. A mondat ettől még lehet kedves, ha én mondanám, vagy a cikkíró, vagy Coelho, vagy Müller Péter, de kár ilyeneket a Buddha szájába adni.

„Minden apró, változó alkotóelemekből áll”

     – Ezt kár volt szóba hoznia a cikkírónak. Ráadásul a dharmákat (vagyis az „apró, változó alkotóelemek”) már a Buddha halála után kezdik el leírni a tanítványok és kezdik rendszerbe foglalni. Különböző iskolák különböző számú dharmát állapítanak meg, de abban megegyeznek, hogy ezek nem valamiféle atomszerű alkotóelemek, mint két kicsi legó… Ezek inkább egyfajta tudati alkotóelemek, amiket megmondom őszintén, nekem se sikerült megértenem, pedig tanulnom kellett. Igazándiból abban sem vagyok biztos, hogy van-e olyasvalaki Európában, aki érti ezt a dolgot (talán csak itt élő keleti szerzetesek). Amúgy ezt a rendszert annyi szerzetes cincálta össze-vissza, hogy a Kínában kialakuló csan buddhizmus (amelyből ered később a japán zen buddhizmus) ki is akad tőle és elutasítja azokat, mert gumicsonton rágódásnak tekintik, ami eltéríti a figyelmet a Buddha eredeti céljától. Én speciel egyetértek ezzel, dehát nem vagyok egy tótumfaktum.

„Buddha szerint tehát a szenvedés alapvető oka a rálátás hiánya, a sóvárgás, a vágyakozás, a düh, az ellenszenv és gyűlölet, és mindez a dolgok összetettségéből, örök változásából fakad.”

     – Pontosan.

„Az élet egy folyamatosan változó mozgás: a gyermek születése a csecsemő halálát jelenti, aztán a kamasz megszületése a gyermek halálát.”

     – Ez tulajdonképpen megint igaz, de nekem megint valótlan idézetnek tűnik. Jobb esetben nem a Buddhától származik az idézet, hanem egy buddhista ember könyvéből.

„A keletkezés és pusztulás örök körforgásában változó jelenségek mélyebb okait kutatva megállapította, hogy az ember és világa független alkotóelemek összessége.”

     – Ez viszont nagyon nem igaz. Pont, hogy a dolgok egymástól való kölcsönös függését és ennek hálózatát tanította. Nem tanította, hogy a világból ki kell szakadni, azt tanította, hogy az individualusta akarat lobbanjon el. A szamszára (létforgatag, mondhatni az „evilág”) és a nirvána (az ellobanás, mondhatni a „túlvilág”) nem két különböző dolog, hanem csak két eltérő látásmódja ugyanannak.
     És újra hangsúlyoznám, hogy az alkotóelemeknek (dharmáknak) a dolgait kár elővenni, egy ilyen rövidke ismertetőben meg pláne, mert tök bonyolult.

„Nincs végső anyag, nincs örök lélek. A materializmussal ellentétben Buddha tehát azt állítja, hogy nincs egy végső, megbonthatatlan anyagi atomszerűség…”

     – Igen, ez igaz. Hozzáteszem, hogy már a fizika tudománya sem nagyon gondolja ezt. A buddhizmus azt tanítja, hogy a világon minden összetett (ami azt is jelenti, hogy nem függetlenek egymástól), ugyanakkor maguk az összetevők sem valami elemi parányi atomszerű „valamik”. A fizika is most kábé azt vizsgálja, hogy a világ olyasmiből áll, ami időnként részecske állapotú, időnként hullám, miközben egyszerre a kettő. Van egy elképzelésem, hogy ezt hogyan lehetne „láttatni”, ha értenék a számítógépes animációhoz, meg is csinálnám. (Persze nem biztos, hogy igazam van, de talán igen. És persze ez így is még csak egy példa, ami segíthet elképzelni ezt a dolgot.)

„Egyúttal – szemben a nagy vallásokkal – tagadja a lélek halhatatlanságát, mely a test pusztulása után tovább él.”

     – Kisebb félreértés. Indiában átmannak nevezték ezt a lélekképzetet, hogy mélyen legbelül van egy örök és változatlan „én”. Egy klasszikus történetben azt mondja egy hindu a Buddhának, hogy a külső rétegek, szokások, tulajdonságok olyanok, mint a hagyma rétegei, amit le lehet bontani a magról. Erre mondta, hogy jó-jó, a hagyma rétegeit le lehet bontani, csakhogy a hagyma kizárólag rétegekből áll össze, belül üres, nincs magja. Ebből lett a buddhizmus „anátman” (ami az élőlények legbelső „magját” tagadja) és „anitja” (ami az élettelen dolgok legbelső „magját” tagadja) tanítása, amit még későbbi buddhisták összevontak és úgy mondták, hogy „sunjata” (üresség).
     Laár András magyarázatával élve, amikor megnézi egy bútorüzlet kirakatát és azt látja kiírva, hogy „ülőgarnitúra”, miközben ott van két szék és egy kanapé… de hol van az „ülőgarnitúra”? Szóval azért mert nevet adunk valaminek, attól az még nem egy önálló és független és örök létező.

„Buddha tanítása szerint ezek az alapelemek a világtörvény (dharma) végtelen sokaságú megnyilvánulásai.”

     – Itt inkább csak pontosítanék egy-két fogalmat. A hindu „szanátana dharma” jelenti az örökkévaló világtörvényt. A buddhizmusban nagybetűvel kell írni a Dharmát abban az esetben, ha a buddhista Tanra vonatkozik, ahol a „dharma” szó nem megdönthetetlen törvényt jelent. Egyrészt ugye azért, mert semmit sem tekint örökkévalónak (hacsak paradox módon nem pont magát a változást), másrészt mert a szavak (amikkel kimondhatnánk ezt a vélt törvényt) maguk is tökéletlenek és pontatlanok a valóság kifejezését illetően. A buddhizmuson belül kisbetűvel írva a dharma szó az pont az említett apró alkotóelemeket jelenti. A Buddha halála előtt még azt mondta, hogy még neki se higgyenek el semmit csak úgy azért, mert ő mondta, menjen mindenki a saját útján és nézze meg, hogy ő is úgy látja-e.

„Ezek úgy alakulnak, hogy megfeleljenek a karma elvén alapuló erkölcsi világrendnek, vagyis annak, hogy mindennek van oka és következménye.”

     – Maga a Buddha nem beszélt karma elvről, ahogy reinkarnációról sem. Persze okról és okozatról beszélt (a „karma” szó alapvetően pusztán annyit jelent, hogy „tett, cselekedet”), de úgy nem beszélt karmáról, mint sorsszerűségi elvekről szóló tanítás, ahogy napjainkban is használjuk ezt a szót. A karma tant és a reinkarnáció tant csak későbbi szerzetesek fonták bele a buddhizmusba. Erkölcsi „világrendről” meg pláne nem beszélt a Buddha. Tanította viszont az ártás kerülésére való törekvést, amelyből fakad, hogy az ember ne legyen rabszolgakereskedő, fegyverkészítő, ne vegye el mástól azt, amit nem adtak neki önként, önmagát se bántsa (mondjuk bódító szerek túlzott használatával), és ilyesmik. De erkölcsi „világrendről” nem beszélt.

„Tetteink, szavaink és gondolataink meghatározzák karmánkat, vagyis azt, hogy boldogság vagy szenvedés lesz-e osztályrészünk.”

     – Itt megint a Buddha szájába adnak olyat, amit az biztos nem mondott. (1) A karma szó ugye azt jelenti, hogy tett. Ha ez alapján újraértelmezzük a mondatot, akkor azt mondta volna, hogy „Tetteink… meghatározzák a tetteinket…” ami valljuk be, kicsit semmitmondóan hangzik (tautizmus, vagyis olyan kijelentés, ami látszólagossága ellenére valójában nem tartalmaz új információt… egyszerűbben mondva: blöff).
     (2) „boldogság vagy szenvedés” – Csakhogy a Buddha pont azt tanítja, hogy nincs önálló kellemes és önálló kellemetlen, nincs „vagy csak ez, vagy csak az”, hanem a szenvedés oka pont az, hogy nem látjuk, hogy az egyikkel jár a másik is. A nirvána nem boldogságot jelent, hanem ellobbanást, ami a vágyak, elutasítások és félelmek által szított „tűz” ellobbanására utal.

„A karma irányítja a dharmák rendjét”

     – Ismét csak azt tudom mondani, amit az előbb: a Buddha nem tanított olyan karma fogalmat, mint amit manapság használunk a sors szinonimájaként.

„keletkeznek, majd megsemmisülnek

     – A Buddha azt tanította, hogy semmi sem örök, sem végleges, sem független. Ez a véglegesség vonatkozik a megsemmisülésre is: a keletkezés azt jelenti, hogy bizonyos dolgok átmenetileg összeállnak valamivé (mint mondjuk egy hullám a tengeren), majd ismét széthullanak. Minden múlandó, ami összetett. Innen ered Murphy törvénye is, csak viccesen adja elő: Ami elromolhat, el is romlik. Ami nem romolhat el, az is elromlik.

„a halállal sem szakad meg”

     – A Buddha nem beszélt karmáról, sem reinkarnációról, sem semmiről, hogy mi van a halál után. Azért nem beszélt róla, hogy a szerzetesek ne azon spekuláljanak, ne azon törjék az agyukat, hogy aztán pontatlan szavakkal mindenféle hülye elméleteket gyártsanak belőle. A Buddha ugyan nem tanított ilyet, viszont a tanításai alapján következtethetünk ilyenekre, emiatt is szőtték bele utólag szerzetesek is az ilyen tanokat a buddhizmusba. A cikkíró viszont ugye folyamatosan a Buddhára hivatkozik, nem a buddhizmusra általában. Ha nem a Buddhára hivatkozna, hanem a buddhizmusra, akkor sokkal kevesebbet kellene vitatkoznom ezzel a cikkel és már három órája reggelizhettem volna :) Szóval érdemes a cikket úgy olvasni, hogy a Buddha szó helyett buddhizmust értünk.

„Ennek megfelelően a lélekvándorlás csak akkor értelmezhető Buddha szerint, ha egészen mást értünk a lélek szó alatt”

     – Ezzel a kijelentéssel majdnem teljesen egyetértek személy szerint, de ismét előjön, hogy a Buddha ilyet nem mondott, sőt ilyet még talán a buddhista iskolák sem mondanak ki ilyen kerek-perec. Ugyan a buddhizmusban előjönnek olyan fogalmak, mint az „álaja-vidzsnyána” (tárház tudat) vagy a „táthágata” (nem emlékszem már, mit jelent), amik mintha orvul visszacsempészve pótolni igyekeznék a Buddha Tanába a hagyományos lélek-képzet tagadásával keletkezett űrt, de a buddhista iskolák hivatalosan nem mondanak ki ilyet, legfeljebb egy-egy tanító egy előadás során. Vagy személy szerint én, dehát az én szavam csak egy a sok közül, semmi ilyesfajta tekintélynek nem örvendek.

„Az élniakarást nevezik trisnának.”

     – A thrisna szót létszomjnak szokás fordítani (ha jól emlékszem, konkrétan csak szomjat jelent), vagyis nem az akaraton van a hangsúly, hanem a szomjúzáson, ami a vaksiságunkban kellemesnek, élvezetesnek, szépnek látott dolgok utáni sóvárgást jelenti.

„A szenvedés akkor szűnik meg, ha a trisná is megszűnik, és a reinkarnáció véget ér.”

     – A vaksiság (avidja) megszűnésével tűnik el a szenvedés és valósulhat meg a nirvána állapota, nem a thrisna megszűnésével. A kettő közt még van pár dolog, ehhez a buddhista Pratitja szamutpáda (kölcsönösen függő keletkezés) tanítást érdemes tanulmányozni, ami megint egy összetettebb dolog.
     A reinkarnációt nem feltétlenül ér véget a megszabadulás megvalósításával. A buddhizmusban idővel megjelent a mahájána „mozgalom”, ami a „bódhiszattva” eszményképet hirdeti, vagyis a megvilágosodás felé törekvő nem csak saját szenvedésének megszüntetésére törekszik, hanem a megvilágosodásának beköszöntével nem távozik a nirvána állapotába, hanem újra és újra visszaszületik, amíg egyetlen szenvedő lény is maradt, hogy segítsen neki. A tibeti hagyomány szerint például a Dalai láma is ilyen megvilágosodott.

„Ne zsúfoljátok tele lelketeket haszontalan gondolatokkal. Minek rágódni a múlton, elébe menni a jövőnek?Maradjatok a jelen pillanat egyszerűségében.”

     – Ez megint a Buddha szájába adott olyan idézet, ami gyanús, hogy nem tőle származik. Vagy egy rossz fordítás. Vagy egy rossz értelmezése egy buddhai tanításnak. Mostanában divat úgy beállítani a különböző keleti tanításokat (nem csak a buddhizmust illetően), hogy múlttal vagy jövővel foglalkozás valami balga, béna vagy rossz dolog lenne.
     A Buddhának például van egy olyan tanítása, mely szerint, ha át akarunk kelni egy folyón, akkor eszkábálhatunk magunknak egy ladikot is az átjutásért, de a túlparton továbbmenve valószínűleg már nem fogjuk hátunkon magunkkal cipelni azt a tutajt, mert felesleges teher. Ezt lehet érteni arra is, hogy ha a múltban gyökerezik valami olyan, ami jelenlegi életünkre megkeserítő hatással van, akkor annak igenis utána kell járni és fel kell göngyölíteni, fel kell oldani. Az viszont igaz, hogy nem jó dagonyázni a múltban esett sérelmeken, ha megoldottuk, akkor emlékezni lehet (és érdemes rá), de tovább rágódni rajta hátrányos.
     Meg őszintén szólva speciel nekem megint szúrja a szememet a megfogalmazás, például a „minek” kérdés. Ugyan már régen olvastam buddhista szuttákat, de emlékeim szerint a beszédeiben messziről kerüli az olyan kifejezéseket, amik bármiféle ítélkezést sugallhatnak, amilyen a „minek?” vagy a „felesleges” vagy a „haszontalan” és hasonlók.