Egy római parti mozizás.

Minap kijöttem a folyóparti korzóra, vagyis a Római partra. Megettem a szokásosnak mondható vasárnap délutáni dupla sült keszegemet, utána fogyasztom a napon ülve a rizling vicéket. A nap és a rizlingvice csodákra képes együtt. Közben lógatom a lábam, mozizok. Általában csak úgy nézelődök, és vigyorgok a kisgyerekekre. Néha persze szembejön valami érdekesebb is, amin megakad a szemem. Most beült ide egy pár, kutyával. Először a lányt láttam meg, külön jöttek be. Hirtelen fejbevert a csaj látványa, mert óriási, zabolátlan mellei voltak (ami mondjuk nekem nem zsánerem), valamint húsosabb volt annál, semhogy nyugalommal vegyen fel térdig érő vadrózsaszín tipitapi nadrágot és fekete topot, miközben új divat szerint össze-vissza volt tetoválva kisebb „hülyeségekkel” az egész testén. A mozgása kifejezetlen esetlen és suta, az a kifejezetten trampli alkat. Vonult a pult felé egyedül, néztem, közben intett valahová a hátam mögé, így rájöttem, hogy nem egyedül van… Gondoltam, megnézem, miféle hasonszőrű díszpinty tartozik hozzá. Hátranéztem és elcsodálkoztam. Egy jóalkatú és izmos cigánysrác szép nagy kutyával, élrevágott hajjal és élrevágott szakállal. Abba a típusba tartozott, aki minden látható erénye ellenére sem a magamutogató, harsány melldöngető majmok közé tartozik, hanem a csendesebb, kiegyensúlyozottabbak közé. Meglepett a kontraszt kettejük kiállása között. Néztem feltűnésmentesen őket, főleg a csajt, kerestem rajta valamit, amivel megértem ezt a különös kontrasztot. Valahogy minduntalan egy olyan hangulat kapott el, mint ami Bereményi Géza és Cseh Tamás: Frontátvonulás című darabjában van, ahogy leírja a Vécésnénikét.

„És különös erővel valaki megfordította. Ez a valaki a vécésnénike volt. A néni rendesen nézett ki, kék köpenyt viselt, és a lábán nem voltak kék visszerek. A fogatlan száj a következőket mondta…”

És ahogy néztem ezt az öltözködésében, mozgásában (és kissé a beszédében is) trampli jelenséget, egyszercsak észrevettem, hogy a tapifonozásában teljesen elmerülve és elrévülve a tekintetében valami ritka ártatlanság volt. Mint aki kifelé „romlottnak” mutatja magát, felveszi környezete ingereit ahhoz, hogy belső romlatlanságát megőrizhesse. E gondolat persze még jobban alátámasztja sajátos ártatlanságát, hogy azt hiszi, ezzel a módszerrel az ember védeni tudja magát. Persze néha tényleg ez az egyetlen módszer. Ahogy néztem, két dal jutott eszembe. Az egyik nyilván a Tetovált lány:

„Ó, igen látom, rajtad van, ki vagy
Kicsi a kereszt, a halálfej nagy”

a másik az Őszi sanzon:

„Ártatlanul is vonzó, szűzen is várandós szelíd, szép szajha
Ki nézi, hogyan fut el a Mirabeau-híd alatt a Szajna”

Illetve egy idézet Walt Whitman(?)-től:

„Ő volt a legszelídebb ember, aki valaha átvágta egy őz torkát.”