2013 végén elkezdtem egy interjúsorozatot harci oktatókkal, aminek a fonala aztán két interjú után meg is szakadt valahogy. Ezt a fonalat szeretném újra felvenni.

Ezúttal Németh Pétert kérdeztem meg, aki a fülöp-szigeteki harcművészeteknél kötött ki és a Nyugati tér közelében van az edzőterme. A válaszok hosszabbra sikeredtek az előzőeknél (...), mert Péter kérésének eleget téve élő beszélgetésben válaszolt rájuk (diktafonnal rögzítve). Az esetleges ismétléseknél vagy fogalmazási furcsaságoknál tessék figyelembe venni, hogy élő töprengés és beszéd lejegyzését olvasod, nem pedig szépen átgondolt, piszkozatból letisztázott fogalmazást. (Ez nem pongyolaság, hanem én úgy szeretek interjút készíteni, hogy minél kevesebbet változtatok a megfogalmazáson, hogy azzal is jobban érezhető legyen a személy egyéni belső világa.) (2018. októbere)

1) Mit gondolsz a küzdősportról, mit gondolsz a harcművészetről, vannak-e különbségek, ha igen, akkor mik a különbségek és mik a megegyezések?

     – Érteni kell, hogy melyik miért jött létre, és hogy hogyan vannak a dolgok. Régebben a harc a túlélésnek az eszköze volt és nem volt művészi értéke (és nem volt semmilyen értéke), hanem harcolni kellett vele valamilyen módon, életben maradni. Nem voltak specialisták benne (vagy csak elenyésző részben), mindenki tudott íjászkodni, meg verekedni, meg késelni és mindenfélét csinálni – a túlélésről volt szó. Ez volt a harccal való foglalkozás első fázisa, ahol egyszerű brutalitás, erő és kevés technika jellemezte. A harc békeidőben kezdett művészetté válni, amikor lett idő gyakorolni. Japánban ugye nagyon jellemző a szekigaharai csata után, amikor az ország egyesült, akkor megszűntek a háborúzások a különböző tartományok között, megmaradt maga a szamuráj lét, megmaradtak a kemény gyakorlatok, de nem volt ellenfél, vagy hát akivel harcolni kellett volna. Ezért aztán egyre inkább specializálódtak, valakik inkább kardozást, mások inkább az íjászatot gyakoroltak. Aztán teltek az évek és az évszázadok, és egyre inkább egy belső megismerési folyamat lett az egésznek az értelme, annak a maximális elérése, tökéletesítése, ahol egy milliméter különbség az különbséget jelentett, miközben régebben, a csatában semmi különbséget nem jelentett. Itt az ember saját magával harcol, és mindig a saját magával való harcnak az eszköze, azt gondolom. E tekintetben ugyanolyan lehet, mint egy teaszertartás, az ikebana vagy bármi más, amiben az ember el tud mélyedni és megismerni önmagát valami által. A küzdősportok azok számomra jóval alacsonyabb szinten vannak, ahol a küzdelmi rész nem valós, hiszen szabályok közé van szorítva az egész, és leginkább a szabályoknak való megfelelés a cél, illetve az az alap kiindulás, hogy egyenlő körülmények között egy bíró által megítélt játékos küzdelmet folytatnak, ahol a küzdelem a pontokért folyik, hogy közben senki ne sérüljön meg. Ha az összes küzdősportot nézem (ökölvívás, vívás, birkózás, sportkarate, K1, kickbox), akkor hozzám még leginkább a boksz és a vívás áll legközelebb egy harcművészethez… de az sem az, szerintem messze alatta marad minőségben. Ahol óhatatlanul mindenkinek magát kell legyőznie, és amikor küzdősportot tanul, akkor is óhatatlanul szembekerül ezzel, hogy önmagát valamilyen módon le kell győznie, mert erősebbnek, jobbnak, kitartóbbnak kell lennie, viszont a végső cél az mégis csak az, hogy valamilyen szabályok szerint megfeleljen a versenyen, a versenyre való felkészülésen. A harcművészet célja, azt gondolom, az önvédelem. Ez egy hosszú távú „életvédelmet” is jelent, mert szerintem a harcművészetnek óhatatlanul kedvező élettani hatásokkal kell rendelkeznie, amit a küzdősportokról semmilyen módon nem lehet elmondani – tönkrement térdek, szétvert agyak, jelzik az útját végestelen végig, és hogy ki lehet öregedni belőle. A harcművészetből nem lehet kiöregedni. A háborúból ki lehet öregedni meghalás által, hogy egyszerűen nem bírod már azt a teljesítményt, ami a csatához kell (bár sokszor a technika és a bölcsesség segíthet, de alapvetően már nem megy), addig a küzdősportból igenis gyorsan ki lehet öregedni sérülések által. Mindeközben van egy csomó olyan küzdősportoló, akinek a meccsét szívesen nézem, vagy azt gondolom, hogy tényleg nagyon nagy teljesítmény, amit megtett – nem akarom a teljesítményt lebecsülni, de akkor is teljesen más irány, mint a harcművészet. Azt hiszem a kungfu azt jelenti, hogy a kemény munkával elért eredmény. Ez a belerakott kemény munka, ahol magamat csiszolgatom, az a legfontosabb része, aminek egy mellékterméke az, hogy valaki esetleg jó egy utcai harcban is. Ugyanakkor azt is gondolom saját tapasztalatból, hogy olyan önértékelési problémákon teszi túl a harcművészet által, hogy nem megy bele egy-egy utcai küzdelembe, nem bántja, ha valaki arrogánsan vagy dominánsan akar viselkedni vele. Elfut vagy fejet hajt vagy egyéb, de nem ez a harc útja. Eközben rendes világbajnok birkózók és bokszolók mennek bele utcai csetepatékba, mert nem harcművészetet űznek szerintem.
     A harcművészet semmiképp nem könnyű munka, semmiképp nem arról van szó, hogy emberek balettoznak mindenféle kitétel nélkül, hanem egy kutyakemény munka. Az önmagam által elhatározott dolognak a tökéletes megvalósítása a cél. És ez borzalmasan nehéz munka, helyenként nehezebb, mint egy jobb egyenes, mert az lehet ilyen is, meg olyan is – ha betalál, akkor úgyis jó. Nekem e tekintetben nem mindegy, hogy hol van a kezem az ütés pillanatában.

2. Mit adnak, mit adhatnak emberileg, testileg, lelkileg, szellemileg a harcművészetek? Tényleg adnak-e vagy ez csak egy reklámként is jól hangzó mítosz?

     – A harcművészet az ember művelése, az összes létező emberiességé, amit csak föl lehet fedezni. Tehát fizikai, lelki, értelmi és energetikai szinten mind ezeknek a műveléséről van szó, ha ebből valami kimarad, akkor az szerintem sántít. Óhatatlanul mindegyiknek meg kell lennie mindig, az ember nem tudja anélkül csinálni, hogy mind a négyet ne említené, mint ahogy nincsenek egy-két (vagy n) dimenziós dolgok, hiszen amint egy pontot rajzolok a papírra, az nem egy dimenziós, hanem muszáj neki, hogy végtelen dimenziós legyen. Hasonlóképpen a harcművészetről is azt gondolom, hogy az ember szempontjából végtelen dimenziós, a test, lélek és a szellem együttesen dolgozik ezen. A harcművészet a változásnak a művészete. Senki nem jön le hozzám úgy tanulni, hogy ugyanolyan akar maradni. A változás nagyon nehéz. Nagyon nehéz gondolati szinten is, lelki szinten is és fizikai szinten is, de ebből a fizikai a legkönnyebb, mert mérhető. Csinálsz száz guggolást, és látod, hogy nagyobbak lettek a combjaid. Eközben óhatatlanul az embernek a lelke is fejlődik evvel együtt, illetve szerintem a gondolkodása is. Vannak olyan speciális iskolák és rendszerek, melyek külön erre mennek rá. Például nálunk a botos edzéseken van egy olyan gyakorlatkör, ami egyértelműen az agynak a fejlesztését szolgálja. Minden mozgás az agyból indul ki és az agyat kell fejleszteni hozzá, hogy ez történjen. Viszont az agy fejlesztése egy bizonyos mozgás végzésével, szükségképpen az agy egésze is fejlődik valamilyen módon. Fejlődik az, hogy a jobb és bal agyféltekét egyszerre kell használni, ezzel fejlődik bennem az, hogy a problémákat nem csak „reál”, hanem „humán” szempontból is meg tudom vizsgálni, nem pusztán értelmi, hanem érzelmi szempontból is meg tudom nézni. Ezért egy magas szintű művelő például békésebben és bölcsebben tud tekinteni a dolgokra, mert nem válik egyoldalúvá. Tehát a test és a gondolkodás mindenképpen összefügg, és azt gondolom, hogy az érzelmi része ugyanúgy. Van egy csomó olyan iskola, ahol mondjuk a kínai öt elemet vagy állatokat véve alapul, melyben olyan gyakorlatok vannak, melyek azt mondják, hogy milyen érzettel kell azt a gyakorlatot végeznem. Amennyiben meg kell tanulnom, hogy milyen mondjuk egy fa vagy víz vagy föld érzet, akkor az óhatatlanul segíteni fog engem problémák megoldásában, amennyiben tudok változni a környezet kihívásaira, vagyis intelligenciát fejleszt. Semmiképpen nem gondolom, hogy a bunyó vagy valakinek a leütése volna a megoldása egy helyzetnek. Egy erőszakos helyzetben a fizikai erőszak is csak az utolsó öt százalék, előtte van még kilencvenöt százalék más megoldási lehetőség, ami azt jelenti számomra, hogy az érzelmeket is nagyban kell tudni uralni és tanulni azt. Összegezve az egészet, igen-igen nagy hatása van, szerintem az egyik legjobb hatású dolog a harcművészet e tekintetben. Biztos vagyok benne, hogy más sportok és más kihívások is hasonlóan edzik az embert, de egy kicsit máshogy. Nem hiszek az öregkor nélküli sportokban, nem hiszek azokban, amit egy bizonyos szint után már nem lehet csinálni, mert kiöregszik belőle. Akkor az nem jó, akkor az egyértelműen csak valamelyik réteget, a fizikait célozta meg, és amennyiben ennek valamikor vége van, akkor az nem jó, nem is érdemes elkezdeni szerintem. Biztos vagyok benne, hogy a fociban is meg lehet világosodni, vagy a vitorlázásból is meg lehet tanulni nagyon sok mindent, mégiscsak azt érzem, hogy a harcművészet az egy esszencia. Másik oldalról, ha megnézzük a harcművészetek ősét, amikor indiai meditációs rendszerek érkeztek Kínába és onnan terjedtek szét. Azt hiszem, hogy a délkelet-ázsiai harcművészetekre nagyon jellemző, hogy muszáj meditációt is tanulni, akár közvetlenül, akár úgy, hogy maga a formagyakorlat megkívánja azt a fajta koncentrációt és figyelmet, amit nem törhet meg valamilyen módon egy eltévelyedő gondolat, nem lehet egy formagyakorlat vagy sima gyakorlat közben elbambulni és másra figyelni. Ahogy a Szatipatthána-szútra mondja, alapvetően négyfajta meditáció van: fekvésben, ülésben, állásban és mozgásban való meditáció és szerintem minden harcművészet a negyedik alá kell tartozzon, akár tudják, akár nem. Ezt lehet külön fejleszteni és azt mondani, hogy egy adott gyakorlat ténylegesen ezzel foglalkozik és tessék erre figyelni, viszont azt nem tudom elképzelni, hogy ezek hiányában bármelyik harcművészet kivitelezhető volna.
     – Ez a botos utalás most elkapott, mert nekem is volt, amikor konkrétan megfájdult és zsongott tőle a fejem.
     – Egyszer egy srác eljött, végigcsinált egy hat órás edzést (hétvégi szeminárium volt), utána ment haza vidékre autóval és fél órával később felhívott, hogy konkrétan nem talál ki a városból, mert annyira összekuszáltuk az agyát. Én meg tudom, hogy ezen túl lehet lendülni, ezek mind birtokba vehető képességek. Az, hogy megkavartam a dolgot, nem azt jelenti, hogy fölöslegesen kavarognak, hanem megmozdultak azok a részek, amik le voltak tapadva vagy nem működtek, és le fog ülepedni. Gyerekeknél és felnőtteknél is használom meditációs módszerként az „X-es sorból” (megjegyzés: ez egy botos gyakorlat elnevezése – a szerk.), mert egy normál meditációban, ha én vagyok a meditáció vezetője, akkor az elején és a végén tudok csatlakozni, én nem vagyok akkora mester, hogy közben érezzem az energiákat, nem vagyok zen mester, hogy hátulról rákoppant arra, aki másra gondol – fogalmam sincs, hogy mikor gondol valami másra. Míg a botozásban egy folyamatos jelenlétben vagyok vele, pontosan látom, hogy mikor gondolkodott el, hogy min gondolkodott el, föl tudom hívni a figyelmét, hogy ezek a hibák, melléütések milyen gondolatoknak a következménye. Rettentő érdekes, hogy nagyon sokszor látni, ha elkezdjük elemezni, hogy egy hiba hogyan alakul ki, nagyon sok esetben azt látjuk, hogy előbb megszületik a gondolat a hibáról, majd elkövetik a hibát. Amíg meditatív állapotban van, amíg bele tud süllyedni ebbe az egészbe és csinálja, addig jelen van. Ahogy elkezd gondolkodni, hogy mit akar csinálni egyáltalán és összetorlódnak a fejében a gondolatok, a neocortex elkezdi átvenni az irányítást a test fölött és összegabalyodnak a dolgok teljes mértékben. Ebből abszolút jól lehet látni, hogyan kapcsolódik ehhez a meditációs rész. Elképesztően szórakoztató agyakkal foglalkozni, hogy hogyan tudok hozzáférni magához az irányító központhoz, hogy azt tudjam csináltatni az emberekkel, amit ők akarnak valójában. De miközben ezt akarják valahol, közben van egy iszonyú hullámzás, ami elviszi az akaratukat valamilyen irányba és egyszerűen képtelenek végigcsinálni a nyolc-tíz-tizenhat mozdulatos (értsd: nem hosszú) mozgássorokat.

3. Mit és hogyan tanítasz az edzéseken? Mi a koncepció, mi a hozzáállásod? Mi az, amit erényednek tartasz benne, és mit érzel gyengeségednek? Min változtatnál magadban, magadon? Kit tartasz jó mesternek? (Nem konkrét személy megnevezésére gondolok.)

     – Bontsuk részekre ezt. Mit és hogyan tanítok. Azt gondolom, hogy a csoportos edzéseken mindig is meg kell találni azt a részt, ami az adott kulturális közeghez egyszerűen hozzáférhető, és azt hogy én mit akarok tanítani, vagy hogy én magam honnan hova akarok eljutni, mire van befogadó közeg, mindennek közös metszetét kell tanítani. Ami azt jelenti, hogy sok ember azért jön hozzám, hogy Bruce Lee legyen, és én kijelentem, hogy nem tud ilyen lenni, akkor ő nem fog odajönni hozzám. Miközben ha nagyon gyors akar lenni, akkor nem küldöm el, még ha én nem is ezt a célját gondolom is ennek az egésznek. Tehát a csoportos edzéseken meg kell találni azt a közös metszetet, amitől eladható lesz. Ez alatt nem feltétlenül és nem csak pénzügyi szempontokat értek, hanem annyi kihívás és annyi figyelmet elterelő dolog van a világban, hogy nagyon nehéz a figyelmet fönntartani, és ami a diák vágya, afelé kell mennie valamelyest az edzésnek.
     Amit konkrétan tanítok. Levágtam magam az összes olyan iskoláról, ahol nem közvetlenül a nagymestertől tanulok, csak olyan dolgot tanítok, amit én közvetlenül nagymestertől tanultam. Mert folyamatosan azt látom, hogy mindenki elkezdi magyarázni magát a rendszert, és ahogy egyre több rétegen, emberen keresztül jut el hozzám a rendszer, annál inkább torzul. És én szeretnék olyan dolgot tanulni és tanítani, ami kvázi tiszta forrásból jön. Tudom, hogy ezek valamelyest bennem is sérülnek, hiszen én sem vagyok nagymester, csak egy interpretátor vagyok valamilyen szinten, de legalább tudom, hogy csak egy réteg választja el tőle a tanulóimat, és a mestereknek mindig kinn van az arcképe és mondom is nekik, hogy ha lehetőségetek van, akkor menjetek és kérdezzétek meg tőle. Én ezt így csinálom, én ezt gondolom, én ebben hiszek, de alapvetően kérdezzétek meg az adott rendszer nagymesterét, ő tudja legjobban az egész világon, menjetek oda magatok. Ami nem mindig egyszerű. Nem fizikailag, hanem… a fiam szokott néha veszekedni velem, hogy hogyan tanítok, hogy „Apa, nem jól tanítasz, mert néha így és néha úgy mondod”. És aztán kimentünk a Fülöp-szigetekre a fiammal a nagymestertől tanulni, és amikor ballagtunk haza, és akkor is azt mondta, hogy „Édesapám, a nagymester néha ezt mondja, néha meg azt.” Amire mondtam neki, hogy tudom, én is ezt szoktam csinálni, én is így tanulok. Néha ezt mondja, néha azt mondja – nem tudom, mi az igazság. Ha egyszer nagymesterek leszünk, majd megtudjuk, hogy mi az igazság. Vagy nem. Viszont hogy ez van. Tehát technikailag megpróbálok minél közelebb maradni a forráshoz. Ha még inkább megnevezésre vágyunk, akkor jelen pillanatban én filippínó harcművészeteket és csak azokat tanítok: Eskrima, Arnis és ennek az amerikai változata, a Kali, amit tanítok még a Ray Dionaldo nagymester által, de tulajdonképpen az összes többit levágtam magamról.
     Koncepció és hozzáállás. A hozzáállás (és ez sokszor elő fog jönni) egy egyszerű kis mondat: egy jó mester alapvetően nem basztat, hanem biztat. Azért jönnek az emberek hozzám (én azt gondolom), hogy felemelni kell őket. Ez nem azt jelenti, hogy én tartom vagy én viszem őket bárhova. Azt látom, hogy nagyon sok helyen az embereket és a mestert arrogancia, a mások fölé kerekedés, a valamihez képest való magasság jellemzi. Én pedig azt gondolom, hogy ezek az emberek nagyon nagy bátorságot szedtek össze, hogy elmenjenek egy ilyen helyre tanulni... azt gondolom, hogy elképesztő okaik lehetnek arra, hogy erre rákényszerülnek. Azt is gondolom, hogy normális ember nem tanul harcművészetet. A normális ember, tudomisén, moziba jár, mindenfélét csinál. Tehát valamilyen módon mindannyian sérültek vagyunk, hogy azt gondoljuk, hogy ebben a világban több vagy nagyobb erőre van szükségünk ahhoz, hogy boldoguljunk egyáltalán. Avval jönnek ide, hogy nem akarnak „vesztesek” lenni, vagy avval, hogy ők „győztesek” szeretnének lenni, vagy erősebbek, ami azt jelenti, hogy abban a pillanatban gyengének vagy bánthatónak érzik magukat. És nagyon fontos számomra ennek a megértése. Ez minden szinten igaz. És akkor, amikor valaki elképesztő harci tapasztalattal vagy mással jön le hozzám tanulni, ő is azt gondolja, hogy akkor is van még tovább fölfelé, van még hova tanulnia.
     A hozzáállásom alapvetően az, hogy segíteni kell az embereknek ahhoz, hogy eljuthassanak saját magukhoz, és hogy amit akarnak, azt meg tudják csinálni. Ez. Nézzük tovább.

– Mi az, amit erényednek tartasz benne, és mit érzel gyengeségednek? Min változtatnál magadban, magadon?
     – Azt hiszem, az erényem az a nagyfokú személyes figyelem. Az, hogy elhiszem az ő problémáikat. Az, hogy hiszem azt, hogy ők ezeket a dolgokat nagyrészt nem csinálják, hanem történnek velük – amikor hibáznak, azt nem csinálják, hanem történik velük, és azon dolgoznak, hogy ez ne tudjon megtörténni. Hogy nagyon tudok figyelni és nagyon tudom szeretni a tanítványaimat. Ez nem jelent abajgatást vagy ugyuli-bugyulit, hanem hogy elfogadom, hogy ők létező lények, akiknek nagyon nehéz ez a kihívás, és napról napra, óráról órára jönnek, és teljesíteni akarnak, és ebben próbálom támogatni őket.
     Változtatni? Hát mindenben alapvetően, merthogy a harcművészet változásról szól. Elképesztő mesterek vannak, akik megmondják, hogy milyen minőséget kell produkálni egyáltalán. Még mindenképp a minőség felé kell elmozdulni, és nem gondolom, hogy ennek bármikor is vége lehetne, vagy bármikor is föl lehetne adni a minőség keresését. Ha innen nézem, akkor még sokkal jobban kell csinálnom ezt az egészet: kitartóbban, pontosabban, erősebben, türelmesebben, mélyrehatóbban, jobban megértve az egésznek a kulturális hátterét. Vagyis rendesen kell vele foglalkozni. Ez nem jelenti, hogy eddig nem törekedtem rá, hanem azt jelenti, hogy folyamatosan törekszem rá, hogy nem vagyok teljesen megelégedve azzal, amit csinálok… miközben persze elégedetlen sem vagyok. Én tök büszke vagyok arra, hogy alapvetően magas szinten nagyon jó dolgokat csinálok, ami nem azt jelenti, hogy holnap ne akarnám sokkal jobban csinálni.

Kit tartasz jó mesternek?

     – Aki maximálisan érti a szakmáját. Nagyon sok olyan emberrel és önjelölt mesterrel találkoztam, aki félművelt volt abban a dologban, amit tanított. Sok esetben ez nagyon veszélyes, mert egy kezdő nem tudja megítélni, hogy félművelt vagy művelt a témában. Mindenképpen kell legyen szakmai háttere, amire az egészet tudja alapozni. Jó mester az, aki nem lenyomja, hanem felemeli a tanítványait, aki arra törekszik, hogy a tanítványai jobbak legyenek nála. Pontos, kitartó, szakmailag megkérdőjelezhetetlen. Aki tovább lát a test dolgain, az embert képes meglátni abban, hogy ezeket a dolgokat nehéz csinálni. És akkor innen a másik oldala: rossz mester az, aki már „megérkezett”, tudja az egészet, már nem fejleszti magát. József Attilát idézve:

„Sakált kiált, hollót hörög,
ki jól dalolni restel;
és idenyög a Dala-dög,
az éveire mester.”

Rossznak tartom az ilyen „éveire mestereket”, akik valamikor jók voltak, aztán beleragadtak ebbe a „jóba”, de már nem azok.

4. Mit és hogyan szeretnél tanítani edzéseken, ha nem akadályozna semmilyen külső vagy belső akadály?

     – Nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert „full time” ezt csinálom. Az otthonomban látom vendégül a tanítványaimat, kvázi az a nappalim, ahova jönnek a tanítványok. Nincsenek tárgyi hiányosságaink, minden felszerelésünk megvan, ami szükséges hozzá, nem hiszem, hogy ennél többet vagy jobbat lehetne csinálni. Hmm… Nem hiszem, hogy nagyon másra vágynék azon kívül, mint ami van. Persze jobb lenne több pénz, hogy elvigyem a tanítványaimat a Fülöp-szigetekre és meg tudják nézni ott, hogy milyen is ez valójában, vagy el tudnának maguktól jönni. Igazándiból (persze a lehetőségeimhez képest) ha még sokkal jobb lennék én magam, akkor még jobban tudnék tanítani. Biztos van egy csomó olyan személyes bogaram, amitől megszabadulván még jobb lennék, de a külső körülmények tökéletesen megfelelnek. Nem hiszem, hogy ennél nagyobb sportcsarnokra lenne szükségünk, nem hiszem, hogy kéne dzsakuzzi, de biztos jó lenne még egy zuhanyzó a lányoknak. Viszonylag abban is van egy csomó szerencse, hogy olyan helyen és azt taníthatom, amit szerintem tanítani kell és ahogy dolgozni kell. Sokszor szeretném azt, hogy a tanítványaim elhivatottabbak legyenek, de nem tudok megváltoztatni embereket, már hogy az elején csak az elhivatottabb emberek járjanak hozzám. Megint csak el kell hinni azt, hogy ő jobb akar lenni. (…) Van olyan tanítványom, aki gyötrelmes testi körülmények között él születésétől fogva tartó rendellenességével, de olyan kitartóan csinálja, hogy vidáman lekörözi azt, aki közben elképesztő testi képességekkel, de hanyag hozzáállással bír, vagy nemtörődöm módon akarja ezt abszolválni. Szóval azt hiszem, hogy minden jó úgy, ahogy van, ennek ilyennek kell lenni. Mi egy pici iskola vagyunk, nem kívánunk ennél sokkal nagyobbak lenni. Jó helyen van az edzőterem, megvan minden felszerelésünk. Ha több pénzem vagy több lehetőségem volna, akkor többször hívnám meg a mestereimet, hogy a tanítványaim szemtől szemben találkozhassanak vele. Az mondjuk jobb volna.

5. Hogy lehet rosszul tanítani? Mit érzel problémának a gyakorlással kapcsolatban a mai Nyugaton, vagy kifejezetten Magyarországon? Milyen csapdái vannak a tanulásnak?

     – Rosszul lehet tanítani akkor, ha nem ért hozzá. Rosszul lehet tanítani akkor, ha valaki csak a felszínt akarja lefölözni. Ez a tanításnak a csapdája. A harcművészethez nagyon kemény alapok kellenek, és az alapokból lesznek meg a valódi szép dolgok. Ha valaki egy tejfölös pohárba akar mintát rajzolni, azt jóval könnyebb megtenni, mintha acélba akarná belefaragni vagy gránitba. Hasonlóképpen mulandóbb is. Nagyon sok ember nem hajlandó megtenni azt, hogy kikovácsolja ezt az acélt, amiből aztán valami maradandót lehessen faragni. Most, hogy a nyugati világban minden elérhető, elképesztő videók vannak a Youtube-on az összes mesternek az összes technikájáról, amivel nem az, hogy nem lehet versenyezni, hanem… a tanítványok azt gondolják, hogy az Az, amit csinálni kell, holott nagyon sok esetben nagyon kemény, monoton robotolás és munka, ahogy magunkból akarunk valami maradandóbbat létrehozni. És rossz mester az, aki ezt kihasználja és a felszínt tanítja, a csillogást, ami hamis önértékelésbe, hamis illúziókba kergeti a tanítványt arról, hogy tud valamit, amit szerintem nem tud még. Nehéz ezt megtenni közben. Tehát nehéz azt mondani, hogy „figyelj, édes fiam, ezerszer is ugyanazt a dolgot kell megcsinálni”, miközben ő már látta a folytatását a Youtube-on, és miért nem azt tanuljuk, és „azért, mert még ezt sem tudod”… ezt nehéz megmondani. Hasonló módon nehéz lekötni az emberek figyelmét. Az én gyerekkoromban jóval kevesebb volt a külső inger. Az ember vagy elment focizni, vagy elment karatézni. A kungfuhoz már eltökéltség kellett, mert kungfu nem nagyon volt. Voltak száz fős kungfu vagy karate táborok, mert csak az volt, amit választani lehetett. Olyan elképesztő mennyiségű csillogás árasztja el a mindennapjainkat, az okostelefonos vagy konzolos videójátékok, zenehallgatós ketyerék, folyamatosan online trécselő valóság az, ami elfedi azt a kemény munkát, amivel el lehet érni valódi eredményeket. Azt is látom, hogy ez egy tudás alapú társadalom, ahol a fiatalok a tudást nagyon sok szempontból az interneten szerzik, és ezt jól is csinálják. Tehát kvázi gyorsabban és helyenként megalapozottabb ismerethez jutnak, mint ami nekem a rendelkezésemre áll bármikor, ugyanakkor azt is látom, hogy ezáltal egy csomó olyan munkát nehezebben végeznek el, ami egy monotonság, egy folyamatos önművelés. Azt gondolom, többé-kevésbé ezek azok, amik a nyugati világban most problémák.

– Van, ami kifejezetten hazai probléma?

– Magyarországon elképesztő mennyiségű önjelölt mester van. Mi egy nyelvileg elszigetelt ország vagyunk, és aki nem veszi a fáradságot, hogy utánanézzen a valóságnak, az nagyon gyorsan bele tud esni abba a csapdába, hogy nem jut külső információhoz. Az elmúlt negyven évben nagyon sok harcművészetnél megfordultam. Volt egy ilyen robbanás a ’nyolcvanas években, amikor hirtelen mindenki kungfu mester lett. És én nagyon sok kungfu iskolában jártam, ahol láttam shaolin pap avatást a Városligetben… elképesztő Kínában élő mestereket, akik nem tudtak kínaiul… végtelen mennyiségű kókler volt. Ezek közül a legrosszabbak azok voltak, akik félműveltek voltak. Én is jártam hosszú ideig olyan iskolába, ahol elkápráztatott az embernek a karizmája, a hozzánk képest való elképesztő mozgásanyaga, miközben kiderült, hogy gyakorlatilag az anyja hozott Németországból videókazettákat, amiket megtanulgatott és előadott tradicionális ilyen-olyan rendszerként. És a magyarokra ez azért jellemző, azt gondolom. Sokszor keresünk kiskaput, nem vagyunk lojálisak, nagyon sok esetben látom azt, hogy mi kicsit ilyen kiskapu nép vagyunk. A kispapukból mesterek bújnak elő, és kiskapukat keresünk egy csomó olyan helyen, ahol pont nem a kiskapuk számítanának, hanem egyszerűen csak meg kell csinálni. Valaminek az eléréséhez kell tíz év, nem lehet két év alatt behozni. Megint csak klasszikus magyar példa, amikor a kungfu szövetségbe jelentkezett egy önjelölt mester, aki Kínából kapott étlapot rakott le az asztalra, mint mester diploma. És mondták neki, hogy „Édesem, de ez gumbao csirke”, ő meg „nem-nem, ez a mester diplomám”, amire mondták, hogy „többen is beszélnek közülünk kínaiul és higgye el, az ott gumbao csirke, alatta gombás csirke, és ez nem a mester diplomád… és tudom, hogy ezt eddig mindenki tisztelt és leborult előtte az iskoládban, de itt mi el tudjuk olvasni, és tudjuk, hogy ez nem az”. És ez egész magas szintekig is így megy.
     Számomra nagyon fontos, hogy a Fülöp-szigeteken tanulhatom a fülöp-szigeteki harcművészetet, és hogy se a magyar, se a német, se az amerikai nem az, amit az ember ott kinn megtapasztal. Kinn jóval nyersebb, erőteljesebb, egyszerűbb, valóságosabb. Én el tudom hinni, hogy a New York-i nemtommilyen étteremben olyan Michelin-csillag mellett akármilyen „Le petite” izével adják a gulyáslevest, de a gulyásleves az, amit édesanyám főz otthon vaslábosban és abból, amit talált. Amit kinn adnak New Yorkban, az meg nem gulyásleves, hanem valami más.

6. Mi az, amit át szeretnél adni a tanítványoknak?

     – Türelem… önmegismerés… akarat… technika… önbizalom… kritika… önmaguk. Hogy önmaguk tudják megítélni, hogy ez számukra jó vagy nem jó, hogy higgyenek önmagukban, hogy képesek erre, hogy tudnak változni, hogy ugyanolyan rangú és rendű emberek, mint bárki a világon. Joguk van kérdezni, joguk van megkérdőjelezni dolgokat. Ugyanakkor szeretném, ha tanulnának tiszteletet is. A köszönésünk, ugye, úgy van, hogy „Szeretet, tisztelet (tisztesség), hűség, erő és bölcsesség” – többé-kevésbé ezt. Ez számomra elfogadó és megengedő gondolkodásmód. Nagyon fontos számomra, hogy ezt magukkal szemben is meg tudják tenni, tehát ez nem csak egy kifelé fordulás, hogy hozzám lojálisak legyenek: legyenek hűek önmagukhoz, legyenek tisztességesek önmagukkal, használják a saját erejüket, legyenek bölcsek és elfogadók saját magukkal szemben, saját emberségükkel kapcsolatban. Nem vagyunk istenek, folyamatosan tudunk hibázni, amiket meg lehet bocsájtani, ki lehet javítani, lehet jobban vagy rosszabbul csinálni. Azt hiszem, hogy a harcművészet alapvető célja, hogy egy félelemmel teli emberből egy félelem nélkülit csináljon, hogy ne féljenek dolgoktól, amik vannak.

7. Milyen kvalitásokat, hozzáállást igényelsz a tanítványoktól, és mik azok, amiket megkövetelsz vagy megkövetelnél?

     – Azt hiszem, hogy ez önszűrő rendszer. Ami ki van írva nálunk, hogy „Tiszteld a tanítást! Tiszteld a tanítót! Tiszteld a tanulót! Tiszteld a helyet, ahol tanítanak!” Ez számomra például nagyon fontos, ezt megkövetelem. Viszont ez is úgy követelés, hogy mindenkinél mást jelent. Igyekszem nem követelőzni, hanem megértetni velük, hogy a közös létnek vannak bizonyos alapfeltételei. Szeretném, ha megértenék, hogy ezekkel a dolgokkal messzebb jutnak el, mint nélkülük. De ezt is nagyon nehéz definiálni egy csomószor. A múltkor megint a fiammal volt egy félreértésünk, amikor éppen tartottam egy magánórát, bejött és elkezdett valamit kérdezősködni. Én meg utána jól lecsesztem, hogy ha éppen tanítok, akkor ez egy magán szentélynek számít, ahová nem ér bejönni. Ha kérdése van, akkor megáll az ajtóban, meghajolsz, és vársz addig, akár három vagy öt percig is, amíg tudok rá figyelni, mert most éppen a tanítványra figyelek, mert most ő fontosabb. És akkor mondta, hogy nekem nagyon sok olyan elvárásom van, hogy mit lehet csinálni és mit nem, de ezek nekem inkább olyan érzetkupacok, ami egy ilyen klasszikus viselkedési mód, kicsit japán, kicsit kínai, kicsit távol-keleti. Ami leírható ezzel a négy mondattal. Ha konkrétan akarnám leírni, akkor sokkal hosszabb lenne, hogy a tatamira nem megyünk rá cipővel, hogy nem fogdossuk a fegyvereket, hogy nem kiabálunk másokkal, hogy lehetőleg nem tagadunk szemtől szembe dolgokat, hogy próbáljon úgy fogalmazni, hogy kijelentések legyenek… nem tudom… bennem ez ilyen belső érzetkupac, egy archaikusabb viselkedésforma, és ezt az archaikus viselkedésformát szeretném, ha elsajátítanák. Egyszerűen azért, mert úgy könnyebb a világ. Miközben nagyon sokszor nagyon nehéz definiálni, és ha kellene, akkor lehet, hogy száz pontban tudnám meghatározni, hogy pontosan hogyan kell viselkedni. Miközben van egy csomó trivialitás, amiről föl se bukkan benne, hogy azt mondani kéne embereknek, hogy például húzza le maga után a vécét. Tényleg triviális dolgok, és nem tudok mindent definiálni. Szóval úgy tudnám összefoglalni, hogy egyfajta archaikus viselkedésmód vagy szemléletmód a világgal kapcsolatban, illetve önmagunkkal és egymással szemben. Vannak a triviális dolgoknak a végtelen sora, hogy de miért kell külön kiírni, hogy „Ne lopj!”? Vendég vagy itt, az isten szerelmére. Ehhez képest, amikor bejönnek emberek és leveszik a fegyvereimet a falról és elkezdik babrálni, nekem meg a szőr feláll a hátamon. Japánban ezért megölnék, ott vágnák le a kezét. Amikor megérkezek, és látom azt, hogy vadiúj fegyvereim élükkel vannak összecsapkodva egymásnak, mert valaki kipróbálta, hogy melyik alumínium a jobb. Gyakorló fegyverek, az isten szerelmére, és ráadásul nem a tiéd. És ezeket nem tudom mind leírni. Van egy archaikus viselkedésmód, ahogy az ember megérkezik. Megvárja, hogy a többiek mit csinálnak, elkezd ő is hasonulni a csoporthoz. És miután hasonult már, és esetleg, ha van változtatni való, akkor elkezdi megváltoztatni, de először beilleszkedik és megérti.

     – A Kapujanincs átjáró című könyvben van a Csao-csou: Mosd el a csészédet! című kung-an. Amikor először elolvastam, nem értettem, hogy ebben mi a nagy truváj, de azóta kénytelen voltam ráeszmélni, hogy ez az egyik legfontosabb sztori…

     – Igen. Óhatatlanul hibázunk, meg emberek vagyunk, de legalább a törekvés legyen meg, vagy az a fajta türelem, ami azt mondja, hogy nem én vagyok a fontos ebben, nem én vagyok a világ középpontja, hanem sokfajta középpontja van. Bemegyek valahova és akkor elfogadom, hogy van itt egy másik világ. Egy megengedő és elfogadó viselkedés atekintetben, hogy megengedem és elfogadom, hogy ők ezt így csinálják. És akkor ők is elfogadnak engem egy idő után, hogy ezt én meg így szoktam csinálni.

8. Miért szereted jobban a saját harci irányzatodat más harcművészetekhez képest? Miben ad neked többet? Miért érzed jobban hozzád passzolónak? Milyen volt, amikor te elkezdted?

     – Nagyon hasonló lelki beállítottságom van, mint a filippínóknak, amennyiben egy meglehetősen mediterrán népség. A kínai kultúra, kínai harcművészet az felölel háromezer évet. Felfoghatatlan mélysége van gyakorlatilag, és tényleg azt látom, hogy van olyan mester, aki valóban sinológus és úgy csinál dolgokat, ahogy kell, de ez számomra elérhetetlen magasság. De azt hiszem, hogy ez engem nem is szórakoztatna valójában. Nem gondolom azt, hogy buta vagyok, de ehhez például igen. Ehhez képest a filippínó harcművészet egy nagyon-nagyon egzakt, kalózos irányzat, ahol nagyon effektív technikákat tanítanak és nagyon céltudatosan. Megvan benne nagyon sok szépség és hajlékonyság, amit nagyon szeretek benne, ugyanakkor elképesztően kemények tudnak lenni. Nagyon kevés mellébeszélés van benne, nagyon kevés hivatkozás az ősi dolgokra. Az én mestereimnek a mesterei gyilkosok voltak: börtöntöltelékek, párbajhősök. Olyan figurák, akik ezt a harcművészetet művelték. Valódi, erőteljes. Sok harcművész, akivel találkozom, feleennyit sem képvisel ebből az erőből, hanem elbogarásznak. Például jönnek a (kisípolva) és már száz éve nem tudják, hogy mit csinálnak, és csinálják a faszságaikat, törik ki a saját térdüket; erő nincsen benne, miközben elképesztően merevvé válnak; az egész ilyen hihetetlen bullshitnek látszik. A kínaiak sokszáz éves hagyományra hivatkozva olyan nyakatekert mozgást csinálnak, amit képtelenség megcsinálni a való világban, egyszerűen nincs értelme, nincs ilyen. Kicsit vissza kell menni ahhoz a gyökerekhez, hogy mire akarom én ezt az egészet használni. Azt gondolom, hogy az effektivitás, hogy ennek valóban gyakorlati haszna van, az nem von le semmit a szellemi értékéből, hogy a megvalósítására hogyan törekszem, vagy ebből mit emelek ki. Viszont az, hogy ha ennek elmúlik a gyakorlati haszna, akkor elmúlt benne minden. Akkor egyszerűen nincs. Önátverés. Mert pontosan azok a kemény részei adják meg a keménységét, hogy nekem annyiszor kell végiggyakorolnom, amíg kifejlődik bennem, ami megadja azt a lelki tartást, ami ezt fel tudja emelni. Ugyanakkor azt látom (és akkor megint csak technikai rész), hogy a fülöp-szigeteki harcművészet, drill alapú, párbeszédekről szól. Ez a harcművészet nem egy holt nyelv, nem a latinnak a bemagolásáról szól, hanem egy élő nyelvnek a gyakorlásáról, ahol olyan drillek és gyakorlatok vannak, ahogy én tudok beszélni az emberekkel általában. Nagyon sok harcművészetről azt látom, hogy egy elég holt nyelvet próbálnak úgy életben tartani, hogy közben nincs már, akivel beszélgessenek azon a nyelven. Csak magolják a latinnak a végtelen igeragozását, hogy közben se az nem érti, aki csinálja, se az, aki tanul tőle. Persze vannak kivételek, van, aki tényleg beszél latinul, de ritka az ilyen, azt gondolom. Ehhez képest a filippínó harcművészet egy konyhanyelvet ad, azt kell hogy mondjam. Nagyon gyorsan megtanítanak beszélni rajta, nagyon gyorsan párbeszédeket kezdeményeznek rajta, ezzel a drill alapú kérdez-válaszol-kérdez-válaszol hozzáállással, és a végtelen beszélgetések során csiszolódik le a harcművészet. Nagyon szeretem, hogy párban kell dolgozni és mindig emberekkel dolgozom. Kicsit meg kellett hozzá öregednem, hogy lássam azt, hogy a formagyakorlatot a drillek csiszolják, a drilleket a formák csiszolják egyre tisztábbá és tisztábbá. De mentalitásában és konkrét hatékonyságában messze a fülöp-szigeteki harcművészet az, ami elviszi nálam a pálmát. Én elég társas lény vagyok e tekintetben, a tanulásban mindenképpen, szeretek valakivel tanulni (vagy valakit tanítani). És bár nagyon sok órát töltök egyedül gyakorlással, de ahhoz meg kellett nekem érnem. Nekem el kellett jutnom odáig, hogy szórakoztató legyen számomra. Régebben különböző kungfu irányzatokban nagyon sok formagyakorlatot ismertem, és tudom annak is a szépségét, amikor az ember végtelen formagyakorlat végez, és azt látom, hogy nagyon sok esetben a forma teljesen elválik bármilyen értelmezhetőségtől, értelmetlen dolgokat sulykolnak az emberek és rosszul. . Ehhez képest itt nagyon gyorsan kiderül az, mondjuk egy drill folyamán, hogy ha valami nem működik, akkor az nem működik. Ez egy működőképes, valódi, élő harcművészet, amit tényleg hatásosan lehet használni. Biztos, hogy van bennem az elmúlt évek tapasztalatából egy olyan törekvés, hogy ezt helyenként szellemibbé emeljem, akár annál is, mint ahogy tanultam. Vagy nagyon sok olyan késztetés van bennem, főleg amikor magántanítványok jönnek hozzám és tudok személyesen valakivel foglalkozni, és ahol azt látom, hogy… Magántanítványok között két fajta van. Az egyik az, akinek azt mondom, hogy ezt kell csinálnia, akkor azt csinálja. Ez a ritkábbik. A másiknak meg elmondom, hogy mit kell csinálni és elkezd kifogásokat keresni. Ő valójában coachingra jött. Valójában arra jött, hogy valaki megértse és elmagyarázza neki, hogy vannak a dolgok. Ebből van olyan, aki hatvan percből negyvenet végigdumál és végigpszichologizál azon, hogy mi van, és húsz perc a valódi gyakorlás. Negyven-ötven magántanítványom közül egy kezemen meg tudom számolni, ki az, akinek azt mondom, hogy jóreggelt, mutatom a gyakorlatot, a végén pedig elköszönök, hogy jóestét és elmegy, közben nem beszélgetünk, mert nincsen rá idő, csináljuk a dolgunkat. De ez a ritkábbik. A többivel a legelején ordibáltam, hogy márpedig ezt kell csinálni, de ettől nem csinálták jobban semmilyen módon. És meg kellett tanulnom elhinni a különböző problémáikat, hogy ez számukra ez ténylegesen problémát jelent. És lehet, hogy számomra nevetséges, de számára egy akkora probléma, hogy nem tudja arrafelé mozdítani a kezét, pedig fizikailag képes rá, de valamiért mégsem. Erre például a drill alapú tanítás nagyon jó: folyamatosan párbeszédben vagyok a tanítványaimmal és folyamatosan az én kezemen tanulnak. Tudom, hogy nagyon sokat lehet tanulni a formából egy jó mestertől, de ezek tőlem távolabb esnek.
     Ha úgy teszem föl a kérdést, hogy miért ezt, és miért nem a kínai rendszereket, akkor azt mondom, amit egy valóban nagyon kedves mesterem is mondott: aki kínai kungfut akar tanulni, az menjen ki Kínába és tanuljon kínai mestertől. Tanuljon meg kínaiul, tanulja meg a kínai kulturális közeget, amiben az egész megszületett, tanulja meg a hozzá kötődő legendákat. Ugyanez a mester mesélte nekem azt, hogy egy magyar embernek magyarázott valami gyakorlatot, aminek van egy kínai megnevezése. Nem tudom pontosan, mi volt az, legyen mondjuk „Zöld páfrány”. És mondta neki, hogy érezd a „zöld páfrányt” és az ember nem értette, hogy miről van szó. Amikor meg jött hozzá egy kínai tanítvány és neki mondta, az rögtön tudta, hogy pontosan miről van szó. Amikor azt mondom, hogy „Rózsa Sándorosan” csináld, az akkor a magyaroknak valamit jelent, de senki másnak. Tudni kell a kulturális közeget, és nekem a kínai közeg az túl nagy. A japánok nekem túlságosan fegyelmezett világ és ország. Értem a kulturális háttereket, hogy egy nagyon kicsi szigeten nagyon sokan vannak összezsúfolva, ahol az életben maradást jelentették azok az elképesztő mennyiségű és nagyon-nagyon kemény társadalmi szabályok. De ebből aztán kialakult egy olyan tisztelet és másolás és megkérdőjelezhetetlenség, ami számomra sokszor a nevetségességig viszi el a dolgokat. És megint csak látom azt, hogy ebből egy-két mester ki tud emelkedni, nagyrészt azok, akik kinn voltak Japánban, tudtak ott élni és kicsit önmaguk is japánná váltak és ezáltal bennük nemesedett ez a harcművészet, de látok nagyon sok olyan embert, akik a japán külsőségeket utánozzák, miközben az a tartás, ami egyszerre nagyon-nagyon kemény és egyszerre nagyon hajlítható is, hajlani hajlandó szamuráj lélek pedig eltűnik, nincsen meg benne. Ehhez képest a filippínók közel állnak hozzám. Egy mediterrán népség, akiknek egyrészt nagy hagyományuk van, vagy ezer évre nyúlik vissza a harci hagyományuk, miközben nagyon-nagyon effektív. Ezek nem nagyon okos emberek, nem nagyon kifundált rendszerek, hanem ezek kalózok által összegyűjtött, illetve a reneszánsz Európából érkező harci rendszerek ötvözetei. Ettől aztán a reneszánsz európai harci rendszereknek a misztikus, régi része is benne van, kutatható, és van benne egy csomó olyan mély értelem és eldugott misztika, aminek a felkutatása és vele való foglalkozás nekem szórakoztató, miközben a valóságban nagyon sok esetben úgy csinálják, ahogy kvázi gyerekkoromban úgy kungfuztunk sokszor, hogy a lábbujjaink között tekeredett ki a kis sárkígyó és nyomtuk és csináltuk. Ezek nagyon sokszor nem nagyon okos emberek, nem professzorok, hanem az én eszemhez mért emberek, földművesek, akik csinálják ezt a dolgot egyszerűen és ennek a csinálásnak a nemesedéseképpen alakul ki ez a harcművészet. Biztos, ha az Északi-sarkon lennénk, akkor kevésbé lenne számomra érdekes egy ilyen, mintha egy nagyon mediterrán, nagyon élvezhető országban. Biztos az is benne van, hogy egy szegény és leigázott ország kapcsán egy csomó lelki rokonság van a magyarság és a filippínó mentalitásban, hogy ott háromszáz év elnyomás, itt meg négyszáz év elnyomás, ők így szegények, mi úgy. Egyszerűen rokonságot érzek egy csomó mindenben. Hát így valahogy.
     – Milyen volt, amikor te elkezdted?
     – Legelőször az eszkrimával véletlenül találkoztam ’86-ban. Amikor Ving Csunozni kezdtem el és az ottani ‘félmester’, aki minket tanított, annak német mesterei voltak. És a német mesterei akkor már eskrimáztak, ezért aztán nekünk kvázi kötelező volt már akkor Ving Csun mellé bottal tanulni valamennyit, és akkor le is vizsgáztam eszkrimából első fokozatra. De aztán hosszú időre ez eltűnt, viszont a kések és bicskák mindig is érdekeltek. Amikor a Ving Csun mesterem, Juhász Zoltán megkapta az első oklevelét, akkor elkezdett Magyarországon is tanítani és kérdezte, hogy érdekel-e engem is, és érdekelt. Nagyon jó is volt, nagyon sok dolgot tanultam tőle. De azt hiszem, az igazi felismerés akkor volt, amikor először láttam igazi, élő filippínó embert bottal, késsel dolgozni. Ő Doce Pares volt, aki nagymester volt. Forgószélszerű volt. Olyan hajlékonyság, olyan robbanékonyság, tényleg forgószélszerű mozgással, elképesztő lazasággal és elképesztő hatékonysággal csinálta, hogy elhatároztam, hogy ezen tovább kell menni, és akkor kezdtem el kutatni olyan mesterek után, akik valóban a Fülöp-szigetekről származnak. A Ray Dionaldo volt az, akitől tudtam tanulni a filippínó (…???…) alapító nagymestere, aki egy félig thai, félig filippínó ember, aki Amerikában él. Ő volt a következő, aki megint nagyon különbözött mindattól, amit addig bármikor is láttam. Nagyon sok esetben, aki második-harmadik harcművészetként tanulja az arniszt vagy eszkrimát, az óhatatlanul is a saját rendszerére próbálja ráhúzni, a saját rendszeréből megértett dolgok alapján interpretálja utána. Ezért aztán nagyon sok esetben láttam olyat, hogy az eszkrima olyan, mintha a kungfunak vagy karaténak egy botos ága volna, pedig nem, ezek önálló, nagyon különálló, élő mozgásanyaggal rendelkező harci rendszerek. És ezért kezdtem el egyre inkább olyan emberektől tanulni, akiknek ez a sajátjuk. Kedvenc példám az, hogy a Kodály-módszer nagyon elterjedt a világban, biztos Tokióban is van Kodály-iskola, biztos van olyan japán ember, aki Kodály módszerrel akár magyar népdalokat is tanulhat annyira, hogy föl tud lépni valami tokiói koncertteremben és nagyon szépen elénekli a „Tavaszi szél vizet áraszt” című dalt. Amikor esetleg valami társas utazáson eljut Erdélybe és a többiek fényképeznek egy faluban, addig ő leül valami padra és meghallja, hogy egy lány jön le az erdőből, vizet hoz a vödörben és magának énekelget, és rájön, hogy amit eddig kinn Japánban látott, annak semmi köze nem volt a magyar népdalokhoz. Ugyanez az érzés, amikor egy filippínó ember tanít filippínó harcművészetet. Ezért határoztam el azt, hogy leválok minden olyan iskoláról, ahol nem a filippínó mestertől tanulok, hanem vannak közbeeső „rétegek”, mert ezek a rétegek óhatatlanul rányomják a bélyegüket. Megint mondom, biztos én is rányomom a saját bélyegemet, és ezért mondom mindegyik tanítványomnak, hogy ha lehetősége van, akkor menjen, találkozzon más mesterekkel, tanuljon más emberektől is, menjen el filippínó rendezvényekre vagy a Fülöp-szigetekre és tanuljon ottani mesterektől, hogy tudja mi az igazi. Mert biztos, hogy én is némethpéteresen csinálom, de törekszem arra, hogy ez egyre kevésbé legyen felismerhető, vagy hogy egyre inkább valódi filippínó harcművészetet tudjak tanítani.
     – Egyszer nekem is volt egy olyan felismerésem, hogy taicsi jutott eszembe a silat gyakorlatokról, és talán meg is írtam egy tanárnak, hogy ha az embereit közelebb szeretné vinni a taicsi bunyós oldalához, akkor érdemes lenne megnézni azt az edzésedet, mert sok rokonságot vélek felfedezni azzal is.
     – Taicsiztam valamennyit, biztos az is benne van a kezemben valamelyest. Meg aikidóztam is, és az is van bennem valamelyest. Számomra ezek annyira összetettek a filippínó rendszerek, hogy azt mondom, megtaláltam benne mindent, amit eddig tanultam, csak még sokkal többet is, mert közben nem lettek specialisták, mondjuk a taicsi esetében a hullámmozgás irányába, hanem az is benne van, csak közben orrba is vágják a másikat. Nem csak a thai boksz van benne, hanem benne van a lágyság is. Nem csak az aikidónak az elvezetése van benne, hanem az is, hogyan lehet csatlakozni ehhez az erőhöz. Azt vettem észre, hogy számomra ez egy kisebb átmérőjű, de jóval mélyebb kút. Nem találtam még olyan harcművészetet, ami a filippínó harcművészetben ne lenne benne, hogy ne csatlakoztatnák a mellette levő dolgokhoz. Az összes többit szeparáltnak látom, túl sok idejük volt arra, hogy specializálódjanak, és levágták magukat egy csomó olyan általuk nem gyakorolt vagy nem használható részről, ezért aztán az a rész ott fehér folt marad. Ehhez képest nekem a filippínó harcművészet olyan, ahol kisebb dolgok vannak, de összeköttetésben állnak a mellettük levő dolgokkal folyamatosan. Nem csak a dzsicunak a töréstechnikái vannak benne, de a taicsinak a lágysága is, a thai boxnak az ereje és brutalitása, a karaténak a pontossága, a kínai rendszerek szépsége, az mind egyszerre van benne ebben. Nagyon szeretem még benne azt, hogy a filippínó harcművészet alapvetően fegyver alapú, ami nagyon egyszerűen magyarázza, hogy mit csinálj akkor, ha verekedni kell: szerezz egy fegyvert. Amelyik harcművészet lemond erről a mondatról, az lemondott a győzelemről. Egyszerűen nem tudom elképzelni azt a szituációt, amikor nekem ténylegesen a házamat kell megvédenem és felállok bokszolni a betörőkkel, nem hiszem el, hogy nem fogok egy kaszát vagy kapát vagy valami botot és nem azzal kezdem megverni őket. Azt is látom, hogy a fegyverhasználat okán a bot először megtanítja a nagy mozgásokat, a kés megtanítja a pontosságot és gyorsaságot, a pusztakéz pedig azt, hogy amíg nem jutottál hozzá valamilyen eszközhöz, addig is tudj mit csinálni. Tehát sokkal inkább valóságosabb számomra. Mert oké, hogy így lökőkezezünk, meg úgy rugdosunk nagyon magasra, de a saját rendszeréből kiszakítva ezek értelmezhetetlen mozdulatsorok tanulása úgy, hogy ez majd jó lesz. Nem tudom elképzelni, hogy egy valódi küzdelemben az ember miért akarna bokszolni vagy fejre rúgni. Amik önmagukban tök szép, speciális dolgok, de a valóságtól számomra távol vannak.

9. Van-e olyan iskola, amely(ek)et rossznak tartasz, és mi(ke)t tartasz benne helytelennek? (Nem feltétlenül konkrét iskolák megnevezésére gondolok.)

     – Rossz iskola, ahol rossz mester van, arról már beszéltünk: aki szakmailag hiteltelen, aki a tanítványain akar élősködni, aki a tanítványait lenyomva akar önmaga lenni, aki félművelt az adott rendszerből, aki nem képes továbbfejleszteni magát. Rossz iskola az, ami hamis illúziókba kergeti a tanulóit és olyasmit állít a saját tudásáról, ami nem igaz. Rossz iskola az, ami önmagát a legjobbnak tünteti föl, mert végtelen sokan vagyunk, végtelen sokfajta megoldás van, és azt gondolom, hogy különböző iskolák különböző embereknek különböző módon lehetnek jók. Rossz az iskola, amelyik nem emel föl, ami nem késztet gondolkodásra, hanem csak mereven elfogadtatja veled a mester által diktált dolgokat. Mindig eszembe jut ilyenkor, hogy volt sokáig Görögországban egy hárommellű Madonna ikon, több száz éven keresztül. Aztán elkezdték visszakövetni ikonográfiailag a keletkezését, és azt találták, hogy volt egy elmosódott Jézus-fej Mária két keble között. A fej közben elmosódott, a másoló pedig félremásolt, Jézus fejéből pedig egy harmadik mell lett feltűnés nélkül. Rossz iskola az, ahol az általuk meg nem értett dolgot próbálják ugyanúgy tanítani. Óhatatlanul továbbromlik a minőség. Vannak olyan felkapott iskolák, ahol tényleg csak a „krémet” akarják leszedni a harcművészetről. Elképesztő technikákat tanítanak olyan alapok nélkül, amik nélkül kivihetetlenné válnak. Nem szeretem azokat a közelharci rendszereket, akik brutalitásra tanítanak önfegyelem nélkül, harci tapasztalat nélkül, ami azt az iskolát hitelessé tenné. Nem szeretem az alaptalan iskolákat. Miközben azt gondolom, hogy „zsák a foltját megtalálja”. Nem szeretem, amelyik bezárja az embert és lehetőségeit, inkább azt, ami kinyitja azokat. Amik arra buzdítják a tanulókat, hogy gondolkodjanak, hogy menjenek tovább, hogy tegyenek fel kérdéseket, hogy menjenek túl a mesterükön és legyenek jobbak nála. Ezeket szeretem. Amik ezt nem csinálják, azokat nem szeretem. Sokszor lehet olyat hallani, hogy a mester a tanítványokkal építteti föl a házat, merthogy a cementes zsák hordása az milyen jó és klasszikus gyakorlat. Nem szeretem, amikor személyes szívességeket kér a mester a tanítványoktól ellenérték nélkül. Amikor hanyag, embertelen, bunkó, sötét alak. Én a (...kisípolva...)nek voltam a magántanítványa sokáig, és úgy volt, hogy én leszek a pesti főinstruktor. (Jobban élnék, ha azt elfogadtam volna). Sokáig tipródtam lelkileg, hogy belemenjek-e vagy tanuljak mást, és akkor az én kis pénzemmel bementem egy akkori kis kínai boltba, ahol vettem egy kis kínai tekercset búcsúajándéknak a mesteremnek, hogy megköszönjem a tanítását. Mint kiderült, egy héttel később odaadta valakinek, hogy tessék itt van ez az izé, ha kell, tedd el. Hát így.
     – Hallottam olyan japán kardvívást oktató kétes hírű magyar mesterről, aki álindokokra hivatkozva rendszeresen meghívatja magát ebédelni a főbb tanítványaival, akik pedig fizetnek, mint a katonatiszt, jóllehet ők is tudják már, hogy az indok pusztán rizsa: éhes és más pénzéből akar kajálni.
     – No igen.

10. Mi lehet a spiritiualizmus egy harcművészetben?

     – A változás misztériuma. Az, hogy nem vagyok kötve valamihez, hogy magasabbra tudok jutni. Ennek egy nagyon földi, világi módját adja. Az alkimistákhoz mérhető az a fejlődés, amit egy harcművész el tud érni, ha jól csinálja. Ahogy magát a változást megérti, ahogy önnön „alkimista kemencéjében” saját lelkéből kell aranyat készítenie. Szerintem egy bizonyos ponton túl kell rugdosni ezt a fizikai megvalósításon. Azt gondolom, elég könnyű elérni odáig, hogy az ember megverjen más embereket. Ha viszont ennél tovább akar menni, akkor el fog jutni a saját határaiig, amikor kiderül az, hogy nem lesz örökéletű, nem lesz mindenható, és az a fizikai biztonság, amit ő ezáltal keresett, az véges. Ha ezen túl is tovább akar majd menni, akkor kiderül, hogy a világ jóval tovább mutat a fizikai valóságon. Ha a lélek biztonságát keresi már, akkor átér a spiritualitásba, ha pedig az elme és gondolkodás biztonságát keresi, akkor pedig már a legmagasabb szférákban járunk. Mindegyik vallás arról szól, hogyan változunk meg rosszból jobbá. Nem mondanám, hogy jóvá, az már teljes önátadás lenne. Ugye azzal kezdtem, hogy aki lejön hozzám a terembe, az mind változni akar. Számomra nagyon meghatározó a Dalai lámának az a mondata, hogy „tagadhatsz mindent, tagadhatsz bármit, csak a jobbá válás lehetőségét nem”. És ez nem szól most Buddháról, Krisztusról, Mohamedről… senkiről sem. Egyszerűen csak arról, hogy mindig tudunk jobbak lenni, akár egy picivel is. És ennek a legvégső „jója”, az mégiscsak az a fajta mindenható, aki a „legjobb”. Ehhez a változáshoz elképesztő keménység és türelem kell… meg belátás, meg elfogadás, meg mások tisztelete… mindaz ami köré az én világom szervesül vagy rendeződik. A harcművészet gyakorlása szerintem ilyen spirálszerűen visz fölfelé. Ahogy mindig egy kicsivel jobbak szeretnénk lenni, úgy ez számomra maga a spiritualitás. Azt hiszem, hogy minden vallás egy különböző színű boríték, amibe ugyanazt a levelet rakták bele. A harcművészet pedig ezeket a borítékokat teszi feleslegessé. Bár sok vallásnak vannak hasonló praxisai a keresztes lovagoktól a buddhista kolostorok gyakorlóin át a hindu harcosokig, sok olyan vallási közösség van, aki a harcművészet gyakorlásában talál meg valamifajta megnyugvást. Szerintem pedig ez mind lesöpörhető róla, és egy olyan „közepet” ad, ami a vallások nélküli legmagasabb spriritualitásokról szól. Számomra a harcművészet mindenképpen meditáció, ami megint csak a spiritualitás legfelsőbb foka. Mindenképpen ott kezdődik, hogy magam minden emberi szennyeződését le kell raknom a meditáció közben. Az megint más kérdés, hogy ezek helyére akarok-e tölteni valami mást, akarok-e beengedni oda Buddhát, Krisnát vagy bármilyen más lényt, vagy egyszerűen csak próbálom megtartani azt a tiszta… mondjuk „színezetlen fényt”, amit annak az egésznek a legfontosabb részének tartok.

11. Hogyan tudod összeegyeztetni a harcművészet iránti odaadásodat a családi élettel?

     – Leginkább a családnak a kárára. Illetve úgy, hogy én ezt dolgozom, én reggeltől estig azt csinálom. E tekintetben nem nagyon különbözök egy vállalati igazgatótól, aki reggel elmegy és este aztán hazaesik fáradtan. Miközben azt gondolom, hogy mindezeknek a hatására jóval kevesebb belső düh és feszültség halmozódik fel bennem estére, és remélem, hogy a családom ezt jobban fogadja. Pénzügyileg valószínűleg jobban járnék, ha marketing igazgató volnék valamelyik nagy cégnél, de egyébként szerintem jobban járok azzal, hogy ezt csinálom. A részükről biztos egy csomó türelemre és lemondásra van szükség, hisz időnként hétvégén is tanítok, hétköznap estig tanítok. Közben azt remélem, hogy olyan példát tudok mutatni a gyerekeimnek, amit másként soha nem kapnának meg. Úgyhogy a kérdésre válaszolva: egyrészt nehezen, másrészt meg tök jól.

12. Jól veszem észre, hogy benned folyamatosan alakul és csiszolódik az elképzelés a filippínó harcmodorról és arról, ahogy oktatsz? Persze ez hülye kérdés, hisz minden mesterben alakulnak a dolgok, de például egy konkrét karate stílus mestere jobban korlátok közé van szorítva.

     – Néha azt mondják nekem, hogy „de, Péter, három éve mást tanítottál”. És hát persze, fejlődök közben, magam is tanulok. Nem vagyok egy befejezett ember, aki ezt pontosan tudja, hanem tanulok tovább. Ha ez túl gyors volna, akkor félrevinne. Ha nem volna, akkor is félrevinne. Inkább egyensúlyt kell találni a dolgok között. De azt remélem, ahogy egyre többet tanulok és gyakorlok, szükségszerűen tisztulnak le dolgok. Az alapok valószínűleg nem változnak, rájuk helyezem a tanításomat, miközben azért járok ki a Fülöp-szigetekre, hogy új dolgokat tanuljak. Ezek aztán befolyásolják akár visszamenőleg is a dolgaimat, mert akkor értem, hogy akkor azt miért kellett úgy csinálni. Illetve az is lehet, hogy több értelmezést kapok: eddig egyet láttam volt, most már három. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy melyik a jobb vagy rosszabb, meg kell érnie bennem. Van olyan technika, amit tanítottam éveken keresztül, aztán meg egy ideig nem tanítottam, mert azt kezdtem érezni, hogy nem jó… most megint tanítom, de máshogy. Megkaptam egy alap értelmezését, amikor továbbgondoltam, akkor abbahagytam, mert sekélyesnek tűnt, aztán most megtanultam egy magasabb értelmét, és már így tanítom tovább. Persze ez is változik. Szerintem ebben a mérték a fontos.
     – Tanárként rájöttél egy csiszolási módra, hogy másképp kellene csinálni, elkezded úgy oktatni. Ilyenkor nem tartasz egy kicsit attól, hogy közben a diákok meg nem tudnak eljutni maguktól erre a változtatásra, és így pont egy szükséges fejlődési lépés marad ki náluk?
     – Egyrészt mindig azt tanítom, amit a legjobbnak vélek. Azt is gondolom, hogy ha meghalok, akkor ez egy lezárt rendszer lesz, amit csak én tudok valójában. Másrészt a legősibb és legmaradandóbb rendszerek is változnak. És lehet, hogy a Hung Gar Kuenben az utolsó változás háromszáz éve volt, de az is egy változás volt, amikor egyszer csak azt mondta valaki, hogy mostantól máshogy csináljuk. Szerintem a harcművészet utazás, és az én harcművészetem az én utazásom. Amit tanítok, annak csak egy része fog átmenni a tanítványaimba, ahogy ők értelmezik. Ahogy a kommunikációban az adó, az átvivő közeg, meg a vevő között mindig van egy redundáns folyamat. Sose fogják teljesen megérteni azt, amit én mondok, se teljesen azt csinálni, automatikusan önmagukra alakítják. Szerintem valójában nincs „rendszer”, hanem használt nyelv van. Én megtanultam magyarul és ezért magyarul beszélek. De az, hogy én mit mondok, hogy mondok, milyen szórendben, hogyan használom, az nagyon sok esetben változhat vagy eltérhet attól, ahogy én azt tanultam. Hasonló módon a saját harcművészetemet utazásnak gondolom a saját kezdőpontomtól a saját végpontomig. Csatlakozhatnak hozzám egy időre emberek, akik óhatatlanul azt fogják kapni, ahol én éppen tartok. Úgyis, hogy akár elhagyok részeket… de ez meg az ő utazásuk. Nem hiszem, hogy lenne egy ilyen végtelen bizottság, aki megítéli azt, hogy… én nem gondolom, hogy tökéletesen tanítanék vagy tökéletesen tudnám a dolgokat, hanem törekszem arra, hogy jól csináljam. Ha erről a törekvésről lemondanék… az nagyon rossz volna. Vagyis muszáj vállalnom azt, hogy jövőre jobban fogok tanítani mint most. Azt is látom, hogy amikor elkezdtem tanítani harcművészeteket, akkor a mostanihoz képest elképesztően szerény tudással rendelkeztem, de mégis sokkal többet, mint azok, akik jöttek hozzám. Hasonló módon most biztos kevesebbet tudok, mint öt év múlva fogok. Legalábbis remélem. Ami nem jelenti azt, hogy most hirtelen abba kell hagynom a tanítást és megvárni, hogy öt év múlva legyen, mert öt év múlva is lesz „ötévmúlva”. Úgyhogy utazásként fogom föl, amiben éppen tartok valahol, és aki hozzám csatlakozik, az ebben az útban vesz részt valamilyen módon. Közben a legjobb tudásom szerint próbálom eljuttatni őt oda, ahol megérti a dolgokat. Jelen pillanatban például sokszor nehéz követni, sokszor egészen más kérdések foglalkoztatnak, mint amire a tanítványnak kapacitása van. Sok esetben ők „betűket”, meg „szavakat” tanulnak, miközben én meg már a „hexameterek végén összecsengő rímeket” keresem, és az szórakoztat benne, hogy milyen szép a „A nap tüze, látod, / a fürge diákot / a hegyre kicsalta…”, hogy ez milyen szépen összezeng, miközben ő azzal van elfoglalva, hogy a „ma-ma-ma, mi-mi-mi, mu-mu-mu” hogy jönnek össze egymással. Más szintekben vagyunk. Azt is remélem, hogy ezek a magasabb tudások könnyebb megértést tesznek lehetővé, miközben azt is látom, hogy sok esetben például azt is megtudom, hogy szükséges sulykolni dolgokat. Hogy ahol én vagyok, annak az eléréséhez muszáj végigcsinálni tízezer mozdulatot. Kell hozzá az a mélység, az a megalapozottság. Sokszor azt gondolom, hogy a mozdulatok változhatnak, az eltökéltség nem. Sőt egyre eltökéltebb embereket próbálok tanítani. Muszáj valamilyen módon belesulykolni, hogy túl kell kényszeríteni ezeken a nehézségeken, mert azelőtt nincsen megértés. Maga a mozgássor nem könnyebb, de tudok olyan utat mutatni, ahol könnyebb elfogadni, hogy ezt végig kell csinálni. Például az „X-es sor”, amit én nagyon szeretek a kaliban, azt csinálja, hogy egyszerre futtat több réteget. És van egy fizikai réteg, ahol viszonylag egyszerű mozgások vannak. Ez a fizikai valóság, ebből mocsoksokat kell csinálni, ez a bázis. Sokat, egyszerre ötven-százas nagyságrendben. Ez szükséges ahhoz, hogy bármi megtörténhessen, ezért bázis. Miközben egy másik rétegben fut egy agyrejtvény, hogy ezeket hogyan kell összekapcsolni egymással, vagy hogyan lehet. Ebben van némi szabadság, mint egy beszélt nyelvben is, viszont ezzel szórakoztatom az agyukat. Az agy szórakoztatása lehetővé teszi azt, hogy ezt a töménytelen utat végig tudják csinálni, hogy nem fáradnak el közben. Számomra ez például nagy felfedezés volt, örülök, hogy így tudok tanítani, régebben nem tudtam így.

13. Szoktál-e házi feladatot adni a tanulóknak, otthon végzendő gyakorlatokat, amiket az edzésen kívül maguk is tudnak végezni, ami jól kiegészíti, rásegít az edzésre?

     – Ha valaki kérdezi, mindenképpen mondom, hogy hogyan tud gyakorolni. Általában nagyon a közvetlen valóságban hiszek. Vagyis szeretném elkerülni azt, hogy valamilyen típushibát gyakoroljanak, ezért általában a házi feladat egy borzalmasan egyszerű dolog. A botos edzésen például azt mondom, hogy vegyenek egy gumikarikát és üssék teljes erőből százas-kétszázas-ezres nagyságrendben. A bot megtanítja a valóságot. Ütésnél ugyanígy: vegyenek egy zsákot és üssenek bele vagy százszor vagy többször. A valóság csiszol legjobban. Egy nagyon kedves gyakorlatom szerint tavasszal, amikor az ártéri erdőben lehet menni és nem csinálhatok nagyon nagy kárt, akkor kimegyek egy macsetével és egy órán keresztül vágom mindenfelé az ágakat; az erdőn nem látszik, nekem viszont elképesztő fontos tudás az, hogy érzem, hogy maga egy valódi vágás az milyen. És ehhez képest tudok én tovább tanítani. Van, akinek adok erőfejlesztő gyakorlatokat, de inkább magántanítványoknak, az edzéseken viszonylag elég csuklóztatást csinálok. Tehát nem arra megyek, hogy nagyon kifullasztó, guggolásoktól és fekvőtámaszoktól terhelt edzések legyenek. Ami nem biztos, hogy mindig jó. Szerintem viszont, akinek arra van igénye, az meg tudja otthon csinálni, otthoni ötven fekvőtámaszhoz én nem kellek. Nem akarok őrmester lenni, nem akarok helyettük akarnok lenni, nem akarom átvenni az irányításukat, nem akarom, hogy azért csináljanak valamit, mert én azt mondom. Elmondom a technikát: „figyelj, ez így néz ki”. Ha csinálod, oké, ha nem csinálod, nekem az is jó. Ha erősebb, ügyesebb akarsz lenni, akkor gyakorolj, nincsenek külön titkos praktikák. Megmutatom, hogy mik vannak, mik az előfeltételek hozzá, és szerintem ebből kell többet csinálni, amíg meg nem érted, hogy hogy van.
     – Amikor én régen elkezdtem edzeni, akkor jó ideg úgy voltam vele, hogy eljárok szorgalmasan edzésre, és csinálom azt, amit ott mond az edző, és az elég, majd abból leszek én a cserebogár vagy a „Dzsekicsen”. Aztán persze kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerű, hogy további gyakorlatokat végezni, ami nem fér bele az átlag heti két edzés idejébe.
     – Ha a filippínókat nézem, ők földművesek voltak, napi nyolc-tíz órában vágták a macsetével a gazt, meg kapáltak mindenfélét, olyan kezük volt, mint a nagyapámnak és nagyanyámnak. Nekünk meg abból áll a hétköznapi erőkifejtés, hogy vállból nyomjuk az Enter billentyűt és nem kisujjból. Ha valaki olyan erőre vágyik, azt meg kell csinálnia. Azt látom, hogy bizonyos rendszerek előfeltételeket adnak meg: „akkor tanítalak meg erre, ha ezt meg tudod csinálni”. És ez így viszonylag tiszta sor. Mondjuk, ha ebben a pozitúrában tudsz három percig egy lábon állni, akkor megmutatom a formagyakorlatot, addig egyszerűen nincs értelme – ha nem tudsz megállni a lábadon, teljesen felesleges. Ha megvan, gyere vissza. Nem egy gazdag rendszer, nincsen sok tanítványuk. Ugyanaz az „X-es sor” például, amit az előbb is említettem, azt egy szintnek tartom, mert ha azt végig tudja csinálni az ember, akkor utána fél percben el tudom mondani, hogy pontosan mit is kell benne csinálni. De tudom, hogy ahhoz, hogy ezt az agyam végig tudja csinálni abban a sorrendben és bizonyos minőségben, ahhoz végig kell futtatnia teszemazt ezerszer a sort, ami vagy ötvenezer ütést jelent. Ha ezt meg tudod csinálni, akkor mehetsz a következőre. És ez automatikusan szűri azt, hogy mi van. Ha valaki istenáldotta tehetség és nagyon hozzáfér a testi dolgaihoz, hogy meg tudja csinálni kapásból, akkor nem fog megerősödni ezáltal, de ez rendkívül ritka. Mindenki másnak meg végig kell csinálni, közben a technika tulajdonképpen önmagát tanítja. És én azt mondtam, hogy itt van egy határ, ha azt megtanulta, akkor megyünk tovább. Ez önmagában is szórakoztató gyakorlat, sok ember azt látja az iskolámról, hogy ez maga a rendszer. Ez nem a rendszer, ez egy küszöb jelen pillanatban. Semmi értelme azon kívül, hogy végigcsináljuk ötvenezerszer a mozdulatsort, amit igyekeztem annyira szórakoztatóan becsomagolni, hogy a végzése is izgalmas legyen és kihívás, és nem azt mondom, hogy „Figyelj, ott a bot, van egy számláló, és ha megvan az ötvenezer ütés, akkor tanítalak tovább.” Inkább néha adjusztálom őket, hogy kicsit így, kicsit úgy, de valójában azt mondom, hogy „csináld”. Azt is gondolom, mondjuk a késharcról, hogy én nem vagyok orgyilkos, nem vagyok katona, meg egy csomó minden nem vagyok, hanem harcművész vagyok. Ami azt jelenti, hogy ezt lehet sokkal erőteljesebben csinálni, kevésbé nagy hassal. Aki viszont eljön késharcolni hozzám, annak egyre inkább azt mondom, hogy én egy térképet árulok egy tájról, ahol ad absurdum majd harc fog folyni. Sokféleképpen tudsz ezen a tájon boldogulni. Lehet, hogy otthon nagyon sok fekvőtámaszt, guggolást csinálsz és futópadon futsz. Hasznos lesz ez is, mert jobban fogsz futni mint másvalaki. Az is lehet, hogy én most azt gondolom, hogy a térkép a lehető leghasznosabb dolog, amit adni tudok erről az egész tájékról, ahol neked majd rohannod vagy küzdened kell. Ennél egyértelműen magasabb szintű az a tudás, ha elmenne katonának és késsel a kezében gyilkolászik, ő kimegy a terepre valójában és biztos, hogy jobban fog tudni teljesíteni. El kell határozni magunkat valamilyen módon, hogy merrefelé akarunk eljutni vagy mit akarunk csinálni ezzel az egész történettel. E tekintetben én térképész vagyok és térképárus, esetenként utaskísérő, de semmiképpen nem vagyok őrmester, se gyaloghintó hordozó, aki elviszi őket valahova. Neki kell tudnia, hogy ha el akar jutni valahova, akkor ezt meg kell csinálnia. Ez sokszor szenvedésteli, de nem nagyon látok más utat, minthogy ezt megcsinálja. Valaki ezt belátja és csinálja, valaki pedig nem látja be és nem csinálja. E tekintetben nem érzem magam felelősnek a tanítványaimért. Megmutatom nekik, hogy én mit csinálok és ettől ilyen a kezem. Nincs titok. Lehet tudni, hogy mi mennyibe kerül – ott a fababa, tessék ütni, ha sokáig csinálod, ilyen lesz a kezed neked is. De az fáj. Ez van.

15. Mit gondolsz a klubról, mint közösségről?

– Mint a gördülő kövek. Az emberek jönnek és mennek, és fogalmam sincs, hogy mikor jönnek, mikor mennek és hogyan. És néha kialakul egy közösség, néha szétoszlik. Néha vannak emberek, akikről azt gondolom, hogy mindig itt fognak maradni, aztán eltűnnek. Sokáig akartam kialakítani egy közösséget… aztán most nem tudom. Azt gondolom, hogy ennek nem az a funkciója. Utazunk valahogyan, és mint egy vonatkupéba felszállnak emberek, ott maradnak, ha be tudják tartani a kupé szabályait, akkor jó, hogy ott vannak. Amikor le kell szállniuk, akkor leszállnak. Valamikor többen szállnak föl. Én viszont nem szállok le azért, mert az emberek zöme leszállt. Nem megyek másfelé, mert az emberek másfele akarnak menni. E tekintetben ez az én utam. Ha valaki csatlakozik hozzám, annak nagyon örülök. Ha a saját útját követi tovább, nekem az is nagyon jó. Többet kéne ezzel foglalkozni, vagy lehetne ennek jóval nagyobb közösségi ereje… ha jobb marketinges volnék, többet foglalkoznék ezzel. Lehetne rendezvényeket csinálni, de nekem ez túl sok energiabefektetés. Inkább azt mondom, hogy azért vagyunk egy közösség, mert ezt csináljuk. Aki csinálja, csinálja, aki nem, az meg nem. Néha jó, amikor összejövünk a nyári táborban és akkor közösségszerűen működünk, néha jó a karácsonyi bulin összejönni egy kicsit, de azt gondolom, hogy mindenkinek van saját egyéni útja.
     Egyéni utak vannak, nincs közös megváltás.
     Hanem ha együtt küzdünk, az tök jó.
     Ha nem küzdesz, nekem az is jó.