álomfejtés...

Minap azt álmodtam, hogy szerelmes vagyok. Ráadásul pont úgy derült ki, hogy az vagyok, hogy kiderült, hogy viszonzott. Nem volt benne semmi túlcukrozott, semmi és rózsaszínfüst “romantika”, csak hétköznapi természetesség. Nagy vallomások és szavak helyett a kimondatlanságában is egyértelmű mondatok, ami a szerelmet nem próbálja meg a földre rángatni azzal, hogy igyekszik szavakba zárni és fojtani az érzést, mégis pont ettől a kimondatlanságtól érződött igazán létezőnek. Hogy nem kell dagályos és ködösen cukormázas szavaknak megfelelni, csak mindketten éreztük, hogy valóban ott vagyunk a másiknak, azt hogy “nem vagy többé egyedül, én akkor is veled vagyok, amikor éppen nem is”.

Mindezt kísérte némi félmeztelen ölelkezés és smárolás is, és közben megint azt éreztem, amit már nagyon rég nem éreztem párkapcsolatban, hogy a másikkal az egyértelmű embersége és nőisége mellett egy személybe zárt végtelenséget is kapok, akinek így én is a végtelen kapuja tudok lenni. Ahol egy csók nem csak egy helyzethez “illő” tevékenység, hanem az unió misztika egy “apró” megnyilvánulása az érzésekben, a felszabadulás, ahol lehullanak a szívről az őt szorító vasabroncsok... amitől a világ tágasabb lesz, mert eltűntek az önös játszmák. Anélkül derült ki, hogy szerelmesek vagyunk egymásba, hogy ki lett volna mondva. Valahogy úgy, mint amikor nem kommentálja az ember, hogy mit csinál épp, hanem csak teszi és éli. Amikor nem azt mondja, hogy "Szeretném köszönteni az itt egybegyűlteket", hanem azt, hogy “Jó napot mindenkinek”. Amikor nem azt mondja némi feszültségkeltően, hogy “Feltehetnék egy kérdést?” (ami kicsit marhaság is, hisz már az is egy kérdés), hanem megkérdezi az illetőt. És nem azt mondja a másik, hogy “szeretlek” (hisz ki tudja mit is jelent az valójában), hanem csak azt, hogy (az álomban volt így, a helyet nem kell szó szerint venni... sose lehet tudni), “most már nem azért leszek Máltán, mert épp ott próbálok szerencsét, hanem mert te is ott vagy”.

Jááááj... de jó volt ez az álom... megint felszínre hozta, hogy mi is az a marhaság, amit keresek. A mocsár közepén nyíló lótuszt. Kicsit misztikus, kicsit utópisztikus, ahogy Köbüki mondaná.

Persze, tudom, 44 éves vagyok, mit gyerekeskedek itt ilyen ködös dajkamesékkel... Dehát sztalker vagyok, a köd és a Zóna is az otthonom. Kell hinni valamiben. Hittel van esély, hogy az illető talál valamit abból, amit keres. Hit nélkül nincs esélye. Franz Kafka is ugyanezt mondta, csak a túloldalról közelítette meg: “Aki keres, nem talál, de aki nem keres, azt megtalálják.” (Nála ez nem egy newage maszlag volt, hanem inkább olyasmi, mint az osztrák Furcsa játék című film…)

Itt az a 22-es csapdája, hogy kamaszkorban képesek vagyunk spontán szeretni, csak nincsenek hozzá tapasztalataink, eszköztárunk és hogy akkor még mindent IS akar az ember... aztán később megszerezzük a tapasztalatot, esetleg eszköztárat és szerénységet, hogy ne akarjunk mindent, csak a spontán nyíltság, az önátadás valahogy elszökik közben... bedarálja a banalitás.

Na emiatt most meg kellene nézni a Szárnyas fejvadászt... meg a Tigris és sárkányt... vagy a Halott embert…