Pressing Lajos: Hová tűntek a csodák? című dharma-beszéde. Kicsit hosszabb, de érdemes végigolvasni. Vannak benne papi fejtegetések, amik talán kicsit terjengősebbek, de ezeket megemésztve és megszűrve, fontosnak tartom ezeket a gondolatokat az ünnepet és csodát illetően.

(Ez a beszéd 1991-ben, a téli napforduló alkalmával tartott Maitréja-ünnepségen hangzott el Budapesten.)

Kedves Barátaim, tisztelt Egybegyűltek!

Minden évben, mióta így a téli napforduló tájékán megünnepeljük Maitréját(1), el szoktuk mondani, hogyan kapcsolódik egymáshoz fény és szeretet, mire emlékeztet bennünket a mai nap, amikor a világosság elérte a mélypontját és ismét növekedésbe fordul, valamint hogy hogyan illeszkedik mindez a Dhjáni-Buddhák(2) jelképrendszerébe. Lehet, hogy ma is el fogom mindezt mondani, de ez még nem biztos, attól függ, milyen hosszúra sikerül majd ez az ünnepi beszéd. Ma elsősorban egy másik témáról szeretnék elgondolkodni, ami azért kapcsolatban van a mostani ünnepünkkel is, és ez pedig maga az ünnep, általánosságban. Vagyis hogy miért is ünnepelünk, mit jelent ez a számunkra, miért fontos, hogy legyenek ünnepeink. Ahhoz azonban, hogy ide elérkezzünk, s megértsük az ünnep jelentőségét, előbb egy kis kitérőt kell tennünk. Egy másik kérdés irányából fogunk elindulni, ami ugyancsak egy rendkívüli érdekes téma, s ez pedig a csoda kérdése. Úgyhogy ha ez itt most nem ünnepi beszéd lenne, hanem előadás, akkor képzeletben, ahogy úgy elképzeltem magamban, milyen címet is lehetne adni ennek az előadásnak, magamban azt a címet adtam neki, hogy “Hová tűntek az életünkből a csodák?”
     Ezt a kérdést én most valahogy nagyon időszerűnek érzem. Nem tudom, hogy éppen Magyarországon mennyire időszerű, de úgy érzem, talán már egy kicsit itt is aktuális. Nyugaton, ahol most élek, még inkább aktuális: ahogyan keletről nyugatra haladunk, úgy válik egyre inkább időszerűvé. Mindenki emlékszik még az Ezeregyéjszaka varázslatos világára, és ez a varázslatos világ úgy maradt meg sokunkban, hogy a csoda az keleten van. És amikor sokan közülünk, mint jómagam is, elkezdtünk a buddhizmus, vagy a jóga varázslatos világával foglalkozni, akkor ebben nyilván egyfajta csodaéhség is benne volt, egy olyan éhség, ami a figyelmünket kelet felé fordította. Azonban ahogy az ember nyugatabbra megy – és ez most számomra különösen aktuális probléma, mióta vagy ezer kilométerrel nyugatabbra költöztem –, úgy fogyatkoznak meg a csodák. Én legalábbis így érzem; ahogy visszaemlékezem, itt azért kisebb csodák még előfordultak idább-odább... És elgondolkodtam ezen, hogy vajon miért van ez így?
     Abból is gondolom, hogy ez a probléma időszerű lehet, mert kint nyugaton egy hihetetlen áradatát érzékelhetjük egy olyan jelenségnek – aminek hullámai azért már ide is át-átcsapnak –, amit úgy neveztem el magamban, hogy “ezotétérikus szemét”. De ha valaki nem akar ilyen csúnya szót használni, akkor mondhatnánk úgy is, hogy “ezotérikus pornográfia”. Nyilván mindenki tudja, hogy miről van szó, hiszen mindez már itt is olvasható és nézhető. Mármost a nyugati világ, ezt már megfigyeltem, rendkívül racionálisan és teljesen üzleti alapon működik. Ha tehát azt látjuk, hogy vízözönszerűen árad az ezotérikus pornográfia, akkor ez azt jelenti, hogy erre az emberekben hihetetlen igény van. Miért van ez az igény, és miért hódítanak meg tömegeket az UFO-hívők szektájától kezdve az “agytornászokig” mindenféle fantasztikus iskolák? Azt hiszem, ennek is az egyik magyarázata az, hogy eltűnt az életünkből a csoda, eltűnt az életünkből a rendkívüli. Olyan világban élünk, ami teljesen kiszámítható, rendkívüli módon meg van szervezve, nagyon racionális, de valahogy ebben a jól szervezett világban elvesztettük azt a lehetőségünket, hogy csodával tudjunk találkozni, s ez a lehetőség a legtöbbünknek valahol hiányzik, elviselhetetlenné teszi az életet. És ezért, miután nem értjük, nem tudjuk, hová tűnt el az, ami eltűnt, de keresünk valamit, csodát ugyan nem vagyunk képesek átélni, de ezt a hiányt megpróbáljuk kitölteni fantáziával. És az ezoterikus pornográfia abból él, hogy fantáziát termel, csoda helyett álmokat közvetít – nevezhetnénk úgy is, hogy álomgyár. Tehát egyfajta álomipar ez, ahol csodák helyett álmokat termelnek, s ezeket az álmokat adják az embereknek, természetesen a tömegtermékek színvonalán, mert ahhoz, hogy üzlet legyen, nagy példányszámban kell eladni. Amiből csak tízet adok el, az nem üzlet, a nívója ezeknek az álmoknak tehát azért ilyen alacsony, mert tömegáruk.
     Van azonban azért ennek egy másfajta megjelenése is. Michael Ende könyvei, a Momo és a Végtelen történet például azért olyan fantasztikusan népszerűek (annak ellenére, hogy ő nem szennyirodalmat ír, hanem igazi irodalmat, ami odakint sem szokott több millió példányban elkelni), mert éppen erről a kérdésről szólnak. Az író az összes könyvében és meséjében azt a kérdést kutatja a művész eszközével, hogy hová tűnt el életünkből a csoda. És ha valaki olvasta ezeket a könyveket, akkor tudja, hogy nagyon jó válaszokat is talál erre a kérdésre. Mivel azonban ő művészember, én meg nem írófajta, hanem inkább tudósfajta vagyok, jómagam itt most gondolkodni próbálok ugyanerről a kérdésről.

II.

Ha elkezdünk keresni valamilyen válaszfélét erre a kérdésre, akkor azonnal egy másik művészeti emlék ötlik fel bennem. Nemrég láttam ismét kint a tévében egy régi Bergman-filmet, amit annak idején Magyarországon is játszottak, talán emlékeztek a Fanny és Alexanderre. Ez a film bizonyos értelemben ugyancsak erről a kérdésről szól. Egy olyan történetet mutat be, amelyben voltak még csodák, és arról szól, hogy ez hogyan lehetséges, hogyan keletkezik. A választ egy Strindberg-idézet fogalmazza meg, amely a film végén van bevágva, mintegy lezárva az egész történetet. A film arról szól, hogy egy kisfiú és egy kislány élnek egy századeleji, vagy múlt század végi környezetben egy jómódú polgári életet, amely ugyanolyan racionális és kiszámítható és elrendezett, mint a mi életünk, és akkor egyszercsak történik valami. Meghal a papa, és ettől az élet egyszerre csak megváltozik: egzisztenciális nehézségek támadnak, erre megoldást kell találni, az anyának újra kell házasodni, s akkor új család, új környezet, új emberek, új problémák merülnek fel, tehát bekövetkezik valami változás. És ebben a változásban, amit Bergman tulajdonképpen a gyermek szemével filmez meg – azzal a gyermeki szemmel, amely még tud csodát látni és csodálkozni –, kialakul az új házasságban egy elviselhetetlen élethelyzet, miután kiderül, hogy az új férj egy lelkibeteg, romlott, önző és kegyetlen hippokrita. Nem látszik megoldás és kiút, ám a gyermekeknek, akik a legjobban szenvednek ebben a környezetben, még nyitott a tudatuk, ők még tudnak csodát látni, és akkor egyszercsak megtörténik a csoda. Belép az irracionális mozzanat, valami más erő vonja ellenőrzése alá az életet, és megoldja a helyzetet. S a film végén megjelenik ez a Strindberg-idézet – nem tudom szó szerint idézni, de a lényege valami olyasmi, hogy a valóság szövete időnként felfeslik, s akkor oda be tud törni a képzelet és új álmokat sző. Akik látták a filmet, nyilván értik, hogy mire gondolok. Végülis a csoda olyasmi, ami találkozást jelent valamivel, ami túlontúl van, ami kívül van azon a világon, amelyben élünk, valami, ami szokatlan és nem fér bele ebbe a világba. És ez a film azt mutatta meg, hogy ahhoz, hogy csoda tudjon történni, rést kell ütni a valóságon, teret kell teremteni a számára, ahová aztán a csoda be tud törni.
     Hasadékot kell tehát nyitni a saját világunkon, a racionális és biztonságos és kiegyensúlyozott világunkon, mert egyfelől ugyan nagy szükségünk van erre a látszólagos biztonságra, de ugyanakkor mégsem tudjuk ezt elviselni, mert valójában falanszter. Mindegyikünknek megvan a maga saját kis falansztere. Azok számára, akik nem látták a filmet, talán egy másik egyszerű hasonlattal világítható ez meg. Talán nem tekintitek profanizálásnak, ha a szeretet ünnepén mondjuk a szerelmet hozom példának, hiszen végülis ez is a szeretet egy formája. A szerelem azért is jó példa, mert ez maga is csodaszerű, ahogyan szoktuk is mondani a szerelmes emberről, hogy olyan, mint akit elvarázsoltak. És valóban olyan, mint akit elvarázsoltak, mert úgy viselkedik; de nemcsak ő van elvarázsolva, hanem a szerelem a világát is elvarázsolja, amiben él, tehát egyszercsak egyfajta elvarázsolt világban kezd élni, merthogy felbomlik az a szokásrend, életmód, struktúra, attitűdök, amelyekben addig élt. És ilyenkor tud megtörténni a találkozás. Jól tudjuk, hogy szerelembe essünk, ahhoz nem elég erre vágyni. Hiszen mindenki szeretne szerelmesnek lenni, de az életben ez mégis viszonylag ritkán történik meg. A pszichológusok, akiket az egész emberi lélekből főleg csak ez az oldal izgatott, s éppen ezért sok okos megfigyelést összeírtak a kérdésről, úgy fogalmazzák ezt, hogy szabad libidónak kell az emberben jelen lennie, vagyis szabad érzelmi energiákkal kell rendelkeznünk. Ez jelenti a rést, ahol a változás meg tud történni. Ha az érzelmi energiáink az életmódunkban, régi kapcsolatainkban, emberi játszmáinkban, ambícióinkban stb. vannak megkötve, akkor a dolog nem tud megtörténni, bármennyire is szenvedünk ennek a hiányától, bármilyen nehezen viseljük is el a megszokott életformánkat: nincs tér.
     Sok más területről is lehetne ilyen példákat hozni, azonban a lényeget talán már ennyi is érthetővé tette. Azt hiszem, hogy a régiek talán kicsit bölcsebbek voltak nálunk, és eredetileg éppen azért találhatták ki az ünnepet, hogy nyissanak egy rést a monoton és racionális, kiszámítható és falanszterszerű világunkon. Természetesen az utóbbira is mindig szükség volt, és az ember ezt a fajta biztonságot is mindig igényelte, hiszen az alkotómunkához és a békés növekedéshez kell egyfajta kiszámíthatóság, amit a hétköznapok biztosítanak. Azonban hogy az élet mégse váljon elviselhetetlenül egysíkúvá és lapossá, bevezették az ünnepeket – hiszen a személyes fejlődés lehetőségét is a rendkívülivel való találkozás adja meg. A Bibliában is írják, hogy “...megszűnék a hetedik napon minden munkájától, a melyet alkotott. És megáldá Isten a hetedik napot és megszentelé azt.”(3) Ezért van, hogy a hetedik napon nem szabad dolgozni, hanem ezt a napot arra kell fordítani, hogy az ember Isten felé forduljon. Isten felé fordulni azt jelenti, hogy afelé fordulni, ami túl van az emberin, túl van a hétköznapin, a megszokott világunkon; s hogy efelé tudjunk fordulni, ahhoz időt kell szentelni. Tehát időt adni ugyanazt jelenti, mint teret adni. És az ünnep volt az a nap, amikor csoda történt, amikor a csodával szembesültünk. Ez adta azt a rekreációt, felfrissülést, vagy megújulást az ember számára, amikor meríthetett önmaga önmagán túl lévő forrásaiból, mondjuk Istenből vagy a szellemből, ami aztán inspirációt adott ahhoz, hogy továbbvigye a saját hétköznapi életét. Azok a dolgok, amelyeket az ünnepeken eredetileg csináltak, mind erről szóltak. Eredetileg nem azért hordozták körbe a Betlehemet Karácsonykor, mert jó keresztények voltak, hanem azért, hogy tudatosítsák, rádöbbentsék az embereket, hogy “Nézzétek, tényleg megtörtént a csoda!” És amikor mi ezt a csodát lejátsszuk, mintegy szimbolikusan megismételjük azt a csodát, ami ott egyszer megtörtént, és ezen elgondolkozunk, elmeditálunk, megnyílunk afelé az esemény felé (például elgondolkozunk azon, hogy ez a Jézus Krisztus mit is tanított, milyen ember lehetett), akkor itt és most is rá tudunk döbbenni, hogy ez csoda. Csoda az, hogy ilyesmi lehetséges. De ugyanígy felidézhetnénk a Buddha születését is. Elég körülnézni, hogy lássuk, az emberek mennyire nem úgy viselkednek, mintha Jézus Krisztusok lennének. Ha tehát valahol egyszer mégis született valaki, aki úgy élt, mint Krisztus, akkor az rendkívüli. És aztán ezen a vonalon tovább lehet elmélkedni, mondjuk azon, hogy egyáltalán ember születik. Ugye, hogy ez mekkora csoda?
     Tehát még azokban a dolgokban is, amelyeket a hétköznapi életben teljesen magától értetődőnek veszünk, fel lehet fedezni a rendkívülit. A dolgok ugyanis végső soron csak dolgok, amelyek azzá lesznek, amit látni tudunk bennük. A magyar nyelv ezt nagyon jól is érzi, azzal például, hogy a csoda és a csodálkozás szavak egy tőről fakadnak. Csodálkozom, ha a rendkívülivel találkozom; a csoda azonban nem más, mint amikor úgy tudunk rácsodálkozni a dolgokra – akár a leghétköznapibb jelenségekre is –, hogy felfedezzük bennük a csodálatosat. A csodálkozás a tudatnak az a fajta nyitottsága, amely megütközik a jelenségeken, észreveszi azokat, észreveszi a rendkívüliségüket, a nem hétköznapi voltukat. Különösen így van ez a szellemi jelenségekkel, és amikor körbehordozták a Betlehemet, akkor az emberek rá tudtak döbbenni, hogy a csoda valóban megtörtént; és ebben a pillanatban esetleg az emberben belül is meg tudott történni valami, amiről azt lehetett mondani, hogy csoda volt, mert régen tényleg nem volt olyan ritka, mint ma, hogy mondjuk körbehordozták a Betlehemet és akkor ott az emberek meglátták Szűz Máriát vagy valami hasonlót. A csoda tehát ténylegesen is meg tudott történni annak révén, hogy az ünnep segítségével létrehozták az ehhez szükséges attitűdváltást.
     Manapság az ünnep egy kicsit már elveszítette ezt a jelentőségét; olykor még ma is körbehordjuk ugyan a Betlehemet, de azon már igen ritkán gondolkozunk el komolyan, hogy végülis, miért is hordjuk körbe? Nem is beszélve arról, hogy valaki csodát fedezne fel ebben. Vagyis valami olyasmi történt, hogy valójában az ünnepeink is hétköznapokká váltak, csak egy kicsit másfajta hétköznapokká, mint a többi. S mi a hétköznap? A hétköznap az, hogy ismételgetjük magunkat. És tulajdonképpen mi az ünnepeinken is csak ismételgetjük magunkat, azzal, hogy pusztán csak lejátszunk bizonyos formákat. És bár be vagyunk sózva, de főleg csak attól, hogy mit kell bevásárolni és kit kell meglátogatni. Hétköznapizálódtak az ünnepek, így éljük az ünnepeinket. Meglátásom szerint ez egyfajta degenerálódás, amiben már csak fokozati továbblépés volt, hogy egyes emberek kisajátították maguknak az ünnepeket, és ezután már nem az lett az ünnep, ami a csodával való találkozás, ami Isten, hanem azt kellett ünnepelni, ami valakinek vagy valakiknek a rögeszméje volt. Erre lehetne példálózni, még most is vannak ilyen ünnepek...
     Ott tartottunk tehát, hogy rést kell ütni a valóságon ahhoz, hogy csodák történhessenek, terek kell nyitni a rendkívüli számára, időt kell hagyni rá. Hadd mondjam el ehhez egy személyes élményemet. Amikor Magyarországon éltem, akkor volt egy határidőnaplóm, és mivel elfoglalt ember voltam, ebbe a naplóba mindig egy hétre előre be volt írva, hogy mikor mi fog történni. Ha valaki például találkozni akart velem, akkor ez csak úgy volt lehetséges, hogy egy héttel előbb felhívott, s én mondtam neki egy időpontot, hogy egy-két hét múlva mikor lehetséges. Most kint élek nyugaton, és ez ott is így történik, hogy van egy ilyen határidőnaplóm, amiben most éppen az egy év múlva esedékes terminusokat fogjuk egyeztetni. S lehet, hogy ha Magyarország felzárkózik Európához, akkor nemsokára Nektek is lesz ilyen határidőnaplótok, egy-két évre előre. Gondoljuk csak meg: nekem már az is sok volt, amikor egy hétre előre tudnom kellett, hogy mit fogok csinálni. Miért is elviselhetetlen ez? Azért, mert ugyan hol történhetne az emberrel bármi rendkívüli, amikor egy évre előre pontosan tudja, hogy hol, kivel és mit fog csinálni? Nincs hely, nincs tér, nincs idő a rendkívüli számára. Emlékszem, amikor még Indiában laktam – ez nem ebben a születésemben volt, de egészen határozottan meg vagyok győződve róla –, még semmilyen előjegyzési naptáram sem volt. És az átlagembernek ott még ma sincs ilyen naptárja. Az, hogy az európai számára a kelet lett a csodák világa és az álmok világa, talán nem csak a csodálatos keleti filozófiának köszönhető, hanem éppen fordítva, azért keletkeztek ilyen csodálatos filozófiák, mert az emberek ráértek, nyugodtan tudtak üldögélni és spekulálni, volt tér és volt idő. Pedig ha belegondolunk, egy borzasztóan merev társadalom volt egyébként a maga kasztrendszerével, a szegénységével és egyebekkel, ott sem sok esélye lehetett az embernek kitörni az életpályájáról; s mégis, valamiképpen nagyobb tere volt az életnek, nagyobb tér volt a tudatban ahhoz, hogy a rendkívüli megtörténhessen.
     De hát vajon miért is nincs időnk, miért kell nekünk egy héttel, vagy akár egy évvel előre tudnunk, hogy mit is fogunk csinálni? Azt ismerhetjük fel, hogy hihetetlen felgyorsulás megy végbe a világunkban. Minél keletebbre megyünk, ez (ma még) annál kevésbé érezhető, de ahogy jövünk nyugatabbra, úgy fokozódik az élet sebessége: hogy még többet kell termelni, még többet kell fogyasztani, még több élményt kell szerezni, még több mindennek kell beleférnie egy adott időegységbe. Indiában (nem tudom, hogy még ma is így van-e, de olvastam valahol, hogy néhány éve még így volt) ha jött a busz, s valaki még nem volt ott, akiről a többiek tudták, hogy szintén utazni szeretne, hát szóltak a sofőrnek, és akkor az várt fél órát, amíg meg nem jött az illető. Egészen más mentalitás. Nyilvánvaló, hogy az egész dolog a mentalitásunkból fakad. De hát mi is ez a felgyorsulás?

III.

Ezzel kapcsolatban szeretnék egy kis kitérőt tenni egy másik kérdés irányába, ami ugyancsak összefügg a csodával és az ünnep kérdésével is, és ez pedig a világvége.
     A világvége ugyancsak egy olyan kérdés, ami mindenkit borzasztóan izgat, és úgy érzem, fontos, hogy ezekről a kérdésekről nyíltan beszéljünk. A világvégét mindenki rendkívül materiálisan képzeli el, vagyis olyasmiket gondolunk erről, hogy mondjuk jön majd egy nagy tűzözön és akkor mindnyájan elégünk. Azonban az ilyesfajta szemlélet csupán mélyen megrögzött materialista beidegződésünk következménye, ami sok más jelenségben megmutatkozik. Materialista szemléletünk az oka annak, hogy ezt így tudjuk elképzelni, és ilyesmitől szorongunk. Gondoljunk csak bele, hogy végülis mi az, hogy világvége? Én őszintén megmondom, el sem tudok képzelni olyasmit, hogy a világnak vége legyen. Lehet, hogy el fog égni, de akkor átalakul hamuvá, tehát valami csak lesz utána is. Vagy lehet, hogy a Föld felrobban, de hát oly sok más föld létezik, ahol az élet folytatódhat. Nem tudom tehát elképzelni, hogy a világnak pontosan ebben a materiális értelemben valaha is vége lenne. Inkább talán arról lehet szó, hogy olyan mértékig azonosulunk a testi létezésünkkel, hogy ha meghalunk, akkor úgy érezzük, ezzel vége a világnak.
     Milyen értelemben beszélhetünk mégis világvégéről? Azt hiszem, a világvége inkább olyasmit jelent (most a szűkebben vett földi életünkre vonatkoztatva), hogy egy kultúra tűnik el. Egyfajta értékrend, vagy szellemiség az, ami ilyenkor eltűnik. Mert végülis mi a világ? Végső értelemben nem más, mint a tudatnak egyfajta tapasztalási módja. A régi görögöknél úgy nevezték ezt, hogy kozmosz, vagyis valamifajta rend és rendszer, amely a káoszban, a semmiben és zűrzavarban létrehoz és kivirágoztat egyfajta létezési módot. A fizikusok ezt a létezési módot úgy jellemeznék, hogy magas entrópiával rendelkezik, vagyis bizonyos értelemben természetellenes, mert a természetes az volna, hogy az összetettebb struktúrák felbomoljanak. Ehelyett ez a rend, ez a magas entrópiájú világ mégsem bomlik fel, hanem éppen ellenkezőleg, kibontakozik belőle valami, amit életnek nevezünk, és ez maga egy csoda, hiszen teljesen szokatlan módon, a fizika törvényeivel ellentétesen viselkedik: ahelyett, hogy csökkenne az entrópiája, egyre növekszik, és egyre bonyolultabb alakzatokat, létformákat és tapasztalási módokat hoz létre. És ahhoz, hogy ez meg tudjon valósulni, nyilvánvalóan valami más erőnek, az anyagiságon túl lévő erőnek kell ebben működnie. Nevezhetjük ezt szellemi erőnek, vagy Istennek; mindenesetre olyasvalamiről van szó, ami ellentétes az anyag természetes lebomlási, vagy megsemmisülési tendenciájával, és képes arra, hogy ha nem is örökérvényűen, de legalább lokálisan, egy bizonyos helyen és időben létrehozzon, megvalósítson ilyesfajta rendeket, mint amilyen egy világ.
     E rendeknek különböző szintjei lehetnek, a növényi és állati élettől egészen az emberig, ahol immár hihetetlen komplexitást ér el; s ha az egyes biológiai szinteket, vagy akár az emberi társadalmon belül a különböző kultúrák történetét megfigyeljük, akkor nyilvánvalóan látjuk, hogy e különféle létrendek egész létezésük során élet-halál harcot folytatnak az anyagiság (helyesebben ne mondjunk anyagot, hiszen ilyesmiben mi már nem hiszünk), hanem mondjuk a káosz erőivel, a felbomlás elvével, amely állandóan kikezdeni igyekszik azokat. És azt gondolom, hogy a világvégét is ebből kiindulva lehet megérteni, tehát nem az az érdekes benne, hogy meghalunk-e vagy sem, hogy elégünk-e vagy nem égünk el. A világvége alapvetően azt jelenti, hogy az emberi világban vagy társadalomban ez a bizonyos erő, ami fenntartott egyfajta rendet (értékeket, életmódot, kultúrát, szellemiséget), kialszik vagy megroggyan, és akkor az élet ezt a rendet, ezt a világot elmossa. Hiszen végülis az egész világunk nem más, mint egyfajta látásmód: egy kultúrában az emberek egy csoportjának vagy tömegének a látásmódja, amely bizonyos rendezettséget visz be a létezésbe, részint azon keresztül, hogy meghatározza a tapasztalást, részint azon keresztül, hogy alakítja a saját létfeltételeit, tehát tulajdonképpen teremti a saját létezését. És világvége az, amikor egy ilyen egyetemes tapasztalási mód felbomlik.
     Ebben az értelemben tulajdonképpen egy birodalom bukása is világvége, s például az, hogy az egykori Szovjetunió felbomlott, az bizonyos értelemben ott sok ember számára egyfajta világvégét jelentett. Sőt nem zárható ki, hogy ami ott elkezdődött, az valójában csupán a kezdete egy általánosabb és egyetemesebb felbomlásnak, tehát mélyebb folyamatokról van szó, mint pusztán egy lokális birodalomnak a felbomlása. Még az sem zárható ki, hogy esetleg tűzözön is lesz; és mégis azt kell mondanunk, hogy nem ez az érdekes a dologban, nem az számít, hogy vajon a testünk megsemmisül-e ebben a folyamatban vagy sem. Az érdekes az, hogy egyfajta kultúra tűnik el a világból, egyfajta szellem semmisül meg vagy húzódik vissza, és nyilván előbb-utóbb azok az emberek is el fognak tűnni a világból, akik ezt a szellemet kifejezték a világban, akiken keresztül ez a szellem megnyilatkozott. És aztán majd jön más. Nem tudjuk, hogy mi, de valami jönni fog helyette.
     Szeretnék erre egy másik példát is mondani, történetesen a vízözönt. Nem tudom, hogy volt-e vízözön abban az értelemben, hogy egyszer sok víz kifolyt és elöntötte a Föld felszínét. Lehet, hogy volt, lehet, hogy nem, de ez tulajdonképpen teljesen mindegy. Ahogyan ma az emberek a vízözön kérdéséhez közelítenek, az egy olyan attitűdöt tükröz, ami tipikus példa arra, hogy miért nincsenek csodák. Ugyanis még akkor is, ha történnének csodák, de megvan bennünk az az attitűd, hogy ahelyett, hogy a csodát észrevennénk, rögtön magyarázatokat alkotunk rá, és ezeket a magyarázatokat a saját hétköznapjainkból vesszük: a jelenséget beleillesztjük a saját hétköznapi tudatunkba és ezzel magát az eseményt is hétköznapivá tesszük. Ezt például buddhista körökben is sokat látom: sokszor ahelyett, hogy önmagunkat emelnénk fel a Buddhához, a Buddhát hozzuk le a magunk viszonylag alacsonyabb vagy magasabb nívójára, és ott magyarázzuk. Ezen keresztül azonban bezárjuk a Buddhát a saját hétköznapjainkba, ahelyett hogy kiemelkednénk rajta keresztül a saját hétköznapjainkból, és aztán csodálkozunk, hogy lám, az illető buddhista, és mégis ugyanolyan, mint volt, nem változtatta meg őt a buddhizmus...
     Mármost a vízözön is egy tipikusan ilyen kérdés: egyfelől borzasztóan izgatja az embereket, mert hiányzik nekik a csoda; másfelől viszont, amikor elkezdik keresni a magyarázatot, akkor úgy fognak ehhez hozzá, hogy megpróbálják felkutatni Noé bárkáját a hegy tetején. Mert ha találnának valami fadarabot a hegy tetején, és egy radioaktív műszerrel ki tudnák mutatni, hogy ötezer éves, akkor esetleg elhinnék, hogy volt vízözön. A modern ember bizonyítékokat akar, azt kívánja, bizonyítsák be neki, hogy márpedig van csoda. Azonban még ha be is bizonyítanák (mondjuk lehozzák a fadarabot és kimutatják róla, hogy ötezer éve ott van a hegy tetején, s akkor az ember azt mondja, hogy “Na jó, most már elhiszem, hogy volt vízözön”), vajon ebben az esetben történt-e vele valójában csoda? Találkozott-e a csodával ezen keresztül, és boldogabb lett-e ez az ember Azt hiszem, hogy nem, és alapvetően ettől nem változott semmit. A tévedés, amint már említettük, ott van, hogy a vízözönben egyáltalán nem az az érdekes, vajon tényleg jött-e a víz. Elképzelhető, hogy tényleg jött, mert amikor a szellemben valami nagy, az egész világát érintő változás következik be, akkor az gyakran úgy is kifejezésre jut, hogy ténylegesen is megjelenik, kívül is megtörténik. A csoda tehát azért nem olyasvalami, ami csak a fantáziánkban történik meg. Éppen ebben különbözik az álomgyártók műveitől, ahol a csoda csak a képzeletben megy végbe, vagyis abban csupán vágyak fejeződnek ki. Az igazi csoda tényleg megtörténik, és ezért lehetséges, hogy a vízözön tényleg jött; a lényeg azonban nem abban a vízben van, ami ennél az eseménynél elcsorgott, hanem a vízözön lényege az, hogy a megelőző világ, vagy kultúra, vagy életrend elpusztult, mégpedig abban pusztult el, amit a víz elem jelent. Vagyis abban pusztult el, hogy egy olyan újfajta ember jött (vagy az emberi tudat, vagy lelkialkat olymódon változott meg), hogy mindezt elöntötte az, amit a víz jelent. És ebben az összefüggésben a víz az ösztönösséget, az emocionalitást, a rendezetlenséget és a zűrzavart, de legfőképpen az érzéki formákat jelenti. Azonkívül arról is szól ez a történet, hogy a korábbi kultúra, ami valóban létezhetett valahol, úgy pusztult el, hogy elsüllyedt. Elsüllyedt, de nem feltétlenül abban az értelemben, hogy az óceán fenekére merült (pedig manapság vannak, akik igen sok pénzt költenek arra, hogy mennek a búvárhajókkal és keresik Atlantiszt, stb.). Ez a világ azonban nem az óceánban süllyedt el, hanem itt, a saját szívünkben, itt belül süllyedt el mindaz, ami ennek a korábbi kultúrának a sajátos rendező elve, szellemi ereje volt. A tudatunk vagy szívünk mélyére süllyedt, s immár nincs élő szellemi kapcsolatunk vele; és ez az elsüllyedés annak a következménye volt, hogy túlságosan erőssé váltak, uralkodóvá váltak a lelkialkatunkban az ösztönök, az emocionalitás, a zűrzavar és a káosz erői.
     Ha egy kicsit máshonnan nézzük a dolgot, s nem akarjuk ennyire kedvezőtlen színben feltüntetni, akkor fogalmazhatnánk úgy is, hogy a formatív erők kerültek túlsúlyba az emberi tudatban (hiszen a víz alapvetően a formáló erő jelképe). Ettől lett a világ materiális, ami azt jelenti, hogy az embernek a szemlélete torzult el, vagy változott meg hirtelen úgy, hogy mindent az érzéki formák öntöttek el, s az egyéb tapasztalási síkok elmerültek e formák felszíne alatt. Így találtuk magunkat egyszercsak teljesen a formák világában. Ettől kezdve csak az volt immár valóság a számunkra, ami meg van formálva, vagyis ami érzékileg tapasztalható. Azt a rendet vagy kozmoszt pedig, ami bennünk korábban a szellem rendező elve volt, gyakorlatilag elöntötte az érzékiség, elöntötték ezek a formák. És lett helyette az, amiben most élünk...
     Nem fulladtunk meg tehát a vízözönben; bár egy kicsit azért megfulladtunk, ezért is fuldoklunk még most is, mert amiben most élünk, az a víz. Nincs is másról igazi fogalmunk, nincs is másról igazi tapasztalatunk, és nincs is másnak hitele a számunkra. És ezért nincs rend sem a világban, bármennyire igyekszünk is azt racionálisan elrendezni; ugyanis amit fel tudunk fogni ebből a világból, az csak a formák rendezettsége.
     Azután az is érdekes, hogy amikor jött Isten és mondá Noénak: “Csinálj magadnak bárkát gófer fából, rekesztékeket csinálj a bárkában, és szurkozd meg belől és kívül szurokkal”,(4) akkor lehet, hogy Noé tényleg épített egy ilyen bárkát; lehet, hogy valóban létezett egy ilyen istenfélő ember, aki megértette, hogy mi történik és valóban készített magának egy ilyen bárkát, ahová az életet bemenekítette és a korábbi világban működő rendezőelveket ott megőrizte. A lényeges azonban itt sem az, hogy konkrétan létezett-e ez a bárka vagy sem, hanem a lényeg abban rejlik, hogy a bárka a föld elemet jelképezi. Ezen keresztül egy olyan tanítást ismerhetünk fel ebben a történetben, amely itt is és nekünk is szól: hogy olyankor, amikor mindent elönt a víz, a formák uralma, a materializmus, akkor vegyél magadnak egy darab földet, egy darab szilárd valamit, amire támaszkodhatsz, ahol élni tudsz, amivel át tudod menteni a világodat. A bárka tehát ez a szilárd elv, ami a föld elem jelképez, a kozmosznak, a rendnek a szilárdságát jelenti. Ezért vált például rendkívül fontossá a mi korunkban, hogy ha valaki szellemi úton akar haladni, akkor meg kell teremtenie az életében egy bizonyos tudatos, szilárd elrendezettséget. Állandó tudatos küzdelmet kell folytatni, amivel az ember nem engedi, hogy a víz-elemnek, a formáknak ez a kavargása teljesen magába szippantsa és teljesen elöntse a világát. Egyfajta tudatos rendező tevékenységgel, például a naponként rendszeresen végzett szellemi gyakorlatainkkal vagy vallási életünk formavilágával fenn kell tartanunk egy olyan bárkát, amivel át tudunk kelni a materializmusnak ezen a korszakán, amivel ébren tudjuk tartani a bennünk lobogó szellemet vagy világosságot.
     Mi buddhisták abban hiszünk, hogy át fogjuk alakítani az egész világot, s ez biztosan meg is történik majd valamikor, de én azt hiszem, hogy pillanatnyilag ezt ilyen közvetlen módon nem vagyunk képesek végrehajtani. Én úgy látom, hogy az utóbbi kétezer évben néhány földrajzilag elszigetelt kísérlettől eltekintve senki sem tudott itt olyan világot létrehozni, ami oly tökéletes lenne, vagy akárcsak dominánsan szellemi lenne, még a buddhisták sem. Éppen ellenkezőleg, egy nagyon kegyetlen, nagyon materialista és nagyon értelem nélküli világgá alakult az, amiben élünk, amit építettünk magunknak. Egy ilyen világban pedig továbbra is szükségünk van egy ilyen bárkára, amiben óvjuk a szellemet, óvjuk a világosságot.
     Mármost amit az előző világvégéről meséltem, az ugyanúgy alkalmazható a következő világvégére is, amelyről azt szokták mondani, hogy ebben a világ tűz által fog elpusztulni. Bizonyosra vehetjük, hogy előbb-utóbb az a rend is fel fog bomlani, amit a víz uralma jellemzett, mégpedig nyilván nem is olyan nagyon sokára. Önmagában hordja a saját felbomlását, mint minden szélsőségesen egyoldalúvá vált szerkezet, és az is nyilvánvaló, hogy a saját ellentéte által kell, hogy elpusztuljon, át kell csapnia a saját ellentétébe. Mivel pedig a víz ellentéte a tűz, a víz világa a tűz által kell, hogy felbomoljon.(X1) Nem az univerzum fog megsemmisülni, hanem az a fajta világrend, az a fajta kozmosz, amelyben élünk; s helyette jön majd egy másfajta világ. És valamilyen módon nyilván az élet is tovább fog menni.
     Érdemes azonban itt is megvizsgálni, mint ahogyan azt a víz elemnél is megtettük, hogy végülis mi is ez a tűz elem, amiben a világunk megsemmisül? Mit is jelent a tűz? Itt mindenki azonnal arra szokott gondolni, hogy ez a jobb sorsra érdemes (?) emberiség nukleáris katasztrófában fog elpusztulni. Tulajdonképpen nem lehet kizárni, hogy egyszercsak tényleg elkezdik majd dobálni ezeket az atombombákat, amelyek most ott maradtak ellenőrzés nélkül, de ennek minden esetleges tragédiájával együtt is megint csak azt kell mondanunk, hogy a világvége szempontjából teljesen mindegy, hogy dobálni fogják-e az atombombákat vagy sem. Lehet, hogy a vízözönhöz hasonlóan ez is megjelenik majd egy materiális tűz formájában is, vagyis tényleg lángba borul a föld, úgy, hogy az effektíve éget, de az is lehet, hogy nem. A lényeg nem itt van, hanem abban, hogy olyasmi pusztítja el ezt a rendet, ezt a kultúrát, amit a tűz elem jelképez. És a tűz elem végülis az energiát jelképezi. Ahogy a fizikusok tanítják, ha a hő elem, vagyis a tűz elem növekszik, akkor ott bizonyos törvényszerűség szerint gyorsul a részecskék mozgása. És így az, amiben mi most élünk, már ennek a világvégének egy szakasza. Gyakran szokták kérdezni tőlem, hogy mikor lesz a világvége, és akkor én mindig azt válaszolom, hogy nem lesz, hanem van. Ezt éljük. Gondoljuk meg, ami a világunkat korábban alkotta: erdők, szavannák, medvék, bálnák, indiánok, tiszta víz, friss levegő, ló, farkas, patak, és még hosszan sorolhatnánk: ma már csak vitrintárgyakként léteznek a természetvédelmi múzeumban. Naponta több ezer állat- és növényfajta tűnik el nyomtalanul a föld színéről, és ki tartja számon vajon a belső értékeink rohamos pusztulását?
     Azt gondolom tehát, hogy ez a felgyorsulás, ami egyre fokozódik a világunkban és az életünkben, és ami maga alá gyűr mindent, az ennek egyik tünete. Ennek a tünete az is, hogy a nyugati kultúra az utóbbi időben annyira sikeressé vált, hogy minden más kultúrát egyszerűen leradírozott a föld színéről, vagy éppen most radíroz; és nem hiszem, hogy meg lehetne állítani ezt a folyamatot. És az egész egyre gyorsabban mozog, egyre hevesebben, s mi magunk is egyre gyorsabban élünk és mozgunk, és ezért nincs időnk, a csodára sem. Ez valahogy a hő elem, ez a tűz. Nem az a tűz az érdekes, amit ott kint dobálnak, hanem az a tűz, ami itt belül a szívünkben ég, és ami arra kényszerít bennünket, hogy nyüzsögjünk, mozogjunk, akarjunk, termeljünk, fogyasszunk, szerezzünk, átéljünk, és mindezt egyre éhesebben, egyre mohóbban és egyre nagyobb sebességgel. Mint ahogyan a bozóttűz terjed. Ez van. És ez a tűz, ami itt bennünk ég és terjed (a mohóság és akarás és rohanás és indulat) az, ami lassan elemészti ezt a kultúrát, ezt az életmódot és világrendet, amiben korábban éltünk.
     A nagy szentírások, mint amilyen a Biblia is, pontosan azért tudták ezeket a dolgokat megjövendölni, mert a lelki életnek, a tudat átalakulásainak vannak bizonyos törvényszerűségei, amelyek felismerhetők. És innen kell vizsgálni azt a tanácsot is, hogy fel kell mennünk a hegyre,(5) s nem barlangot ásni, teljesen hiábavaló barlangot ásni. Ez ugyanahhoz a tanácshoz hasonlít, mint hogy bárkát kellett építeni magunknak, amikor a víz elem elöntötte a világot. Akkoriban, a mi történelmünk hajnalán szellemi rendszereket, gyakorlatrendszereket kellett magunknak szerkeszteni, ez volt a bárka, ami át tudott menteni valamit az előző kultúrából; s ugyanígy most is szükségünk van valamire, valamifajta védekezésre azzal a mindent elborító tűzzel szemben, ami belőlünk magunkból árad. Tehát fel kell menekülnünk a hegyre. Mi ez a hegy? Amint a bárka formájában a föld elem jelentett menedéket a mindent elárasztó vízzel szemben, ugyanúgy a hegy a levegő elemet jelenti. A mindent elborító tűzzel szembeni védekezés tehát az lehet, hogy jussunk levegőhöz, adjuk magunknak levegőt. Mert hiszen a tűz sajátossága éppen az, hogy elszívja az oxigént. Ezért van egyébként annyi asztmás is manapság: ez a betegség egyfajta öntudatlan tiltakozás az élet ellen, az ellen az életforma ellen, amely mindent feléget.
     Magam egyébként meg vagyok győződve róla, hogy a világnak, a jelenlegi kozmosznak nem az atombomba adja meg a kegyelemdöfést, hanem a gépkocsi. Az, hogy készítettek néhány atombombát is, amit vagy ledobnak vagy nem, csupán látványos melléktermék. Az egész dolognak az igazi kulcsa a gépkocsi volt. Atombombát sem tudtak volna egyébként gépkocsi nélkül előállítani, de mára a gépkocsi észrevétlenül véghezvitt egy olyan pusztítást, amihez amúgy bombák tömege kellett volna. Gondoljuk meg: a modern világban a termelésnek vagy hetven százaléka közvetve vagy közvetlenül arra irányul, hogy végtermékként kijöjjön a gépkocsi. Ebbe építik bele a termelés jelentős részét, ez ad munkát az emberek hatalmas tömegeinek, az autó megvásárlása pedig a személyes ambíció középponti kérdésévé válik. Aztán megkapjuk a gépkocsit, s azzal még gyorsabban lehet száguldani, még többet lehet nyüzsögni és még többet lehet csinálni. A gépkocsi a döntő tényezője annak az ökológiai válságnak is, ami mára előállt, nem beszélve arról, hogy az egész modern ipar termelési szerkezete megvalósíthatatlan lett volna, a modern ipari társadalom kialakulása is lehetetlen lett volna autó nélkül. Ez volt tehát a kulcsmozzanat, s miközben ebben élünk (mint ahogy a tűznek is az a sajátossága, hogy elveszi az oxigént, hogy tovább tudjon élni és terjeszkedni), úgy válik az életünk egyre értelmetlenebbül rohanóvá, úgy jutunk egyre kevesebb lélekzethez, úgy jut egyre kevesebb időnk önmagunkra és egymásra, és az értékeink is így olvadnak el lassan ebben a folyamatban. A dolog egyre inkább öntörvényűvé válik, s a rohanás az életformából következő kényszerré válik: nem lehet kiszállni, ha már az ember benne van, a rohanás folytatódik és egyre fokozódik. Ti itt Magyarországon ennek még csak az előszelét érzitek, én már belekóstoltam az igaziba [Németországban], de azért már itt is érzékelhető ez a dolog. A tetteink pedig eközben, amelyekkel a világunkat formáljuk, egyre kevésbé lesznek érték-meghatározottak. Egyre kevésbé cselekszünk tehát valamit azért, hogy ezzel értéket teremtsünk és valósítsunk meg, s egyre többet cselekszünk azért, mert az életforma ezt egyszerűen így diktálja, ez következik belőle. S elfogy a levegőnk.
     Ez ellen pedig úgy lehet védekezni, hogy felmenekülünk a hegyekbe, ahogy az írás mondja, vagyis adunk magunknak egy lélekzetvételnyi időt. És ezt jelentené az ünnep. Ezért nagyon fontos, hogy őrizzük meg az ünnepeinket, vagy ha azok elveszítették számunkra a jelentőségüket, akkor teremtsünk új ünnepeket, hogy ezeken az ünnepeken (most is, amikor itt együtt vagyunk, vagy Karácsonykor a családunk körében, meg a két nagy ünnep között, amikor megpihenhetünk egy kicsit), adjunk magunknak levegőt, azért, hogy az heggyé váljék számunkra, ahová kimenekülhetünk. S legyen ezeknek az ünnepeknek egy bizonyos rendszeressége, hogy valóban menekülést jelentsenek abból a tűzözönből, amiben élünk – s akkor talán egyszercsak a csoda is meg tud történni. Hátha ilyenkor, amikor felmegyünk a hegyre, és adunk magunknak egy kis időt, egy kis rést, amikor nem vagyunk hajlandók sietni – hátha ilyenkor a valóság szövete fel tud egy kicsit fesleni, s akkor ott az álmainkból esetleg valami be tud lépni a valóságba. És akkor ott egyszercsak egy új élet kezdődik el, amiből majd egy új kozmosz fog képződni; s akkor lehet, hogy ami volt, az felég mögöttünk, de immár nincs is reá szükségünk, mert az élet egy új világban tud továbbfolytatódni. És ettől kezdve egy másfajta világban kezdünk élni – megváltoztunk.

IV.

Logikailag itt most tulajdonképpen vége is lenne ennek az ünnepi beszédnek, mégis szeretnék még hozzátenni néhány gondolatot azzal kapcsolatban, hogy itt most éppen Maitréja ünnepén vagyunk. Kiválasztottunk tehát a saját hagyományunkból, a saját jelképrendszerünkből valakit, egy eszményt, akit itt a középpontba állítottunk. Ha elgondolkozunk egy kicsit arról, hogy miért is éppen őt választottuk, az esetleg segítségünkre lehet abban, hogy a csodával találkozni tudjunk.
     Ha áttekintjük a történelmet, akkor felismerhetjük, hogy ezek az ünnepek nem esetlegesek voltak, vagyis nem úgy zajlottak, hogy valaki azt mondta: “No, már majdnem megfulladok, hát tartsunk egy kis ünnepet.” Ez ugyanúgy nem működik, mint az, hogy “De jó volna már szerelmesnek lenni.” Ehelyett azt lehet megfigyelni, hogy az (igazi) ünnepek mindig bizonyos időszakhoz kapcsolódnak, vagyis az ünnepeknek azért nagyon is jól meghatározott helyük van a világban. Ugyanígy ha ünnepelünk és adunk magunknak időt az önmagunk és egymás felé fordulásra, s ezen keresztül megtörténik valamiféle csoda, vagyis képessé válunk ismét a világot csodálkozva nézni, akkor ami ilyenkor történik, az ugyan rendkívüli, mégis érezzük, hogy mindaz, ami egy ilyen csodában történik, valamiféle rendbe illeszkedik, valami rendbe tartozik. Ha például a Bibliát olvassuk, s a bibliai csodákat tanulmányozzuk, vagy a Buddha élettörténetét vesszük elő, amelyben ugyancsak sok csoda fordul elő, akkor mindig azt figyelhetjük meg, hogy bár ezek a csodák rendkívüliek voltak, mégsem attól lettek csodák, hogy a szokatlanságukkal, vagy az extravaganciájukkal hívták volna fel magukra a figyelmet, hanem attól, hogy valami felismerést hordoztak magukban, tanítást közvetítettek. Mintegy szembesítették az embert azzal, hogy a saját énünkben felépített, saját korlátolt tudatunkkal megformált világunkon kívül létezik valami más, magasabb rend is, amely szintén rend, de amelybe a hétköznapi tudatunkkal esetleg nem tudunk behatolni, amely ezért irracionálisnak tűnik(X2), de amelyről mégis érezzük, hogy igenis rendről van szó. Ahhoz, hogy ezt a magasabb rendet be tudjuk fogadni, vagy azzal kapcsolatba tudjunk kerülni, meg kell változnunk. Ez volt a tanítás. A szentírásokban a csodák mindig ezt a tanító szerepkört töltik be.
     A jelenlegi világunkat (a formák világát, amelyben élünk, vagyis a materiális világot) egyfajta szélsőséges racionalitás, racionális elrendezettség jellemzi. Ezzel azonban egyfajta egyoldalúság alakult ki a világlátásunkban és abban, ahogyan a világban működünk: igyekeztünk rendkívül racionális módon elrendezni azt, s kizárni az irracionális minden lehetőségét. Ezzel azonban egyszersmind elvesztettük az ezzel való kapcsolat lehetőségét is, azt, hogy az irracionálisat beillesszük a világunk rendjébe, s a saját világunkat be tudjuk tagolni abba a magasabb, tágabb rendbe, amely túl van az ember alkotta racionális szabályok körén. Tudjuk azonban a lélektanból, hogy ha az ember nagyon elhanyagolja valamely tulajdonságát, vagy nagyon egyoldalúvá válik, akkor ez visszaüt az emberre, amennyiben az elnyomott aspektus elkezd romboló módon, rejtett csatornákon megnyilvánulni. S ugyanígy van ez nagyban, a világunkban is: miközben felépítettük ezt a törékeny, de hihetetlenül megszervezett világot, az egésznek a működése (ha egy kicsit mögé nézünk) hihetetlenül irracionális. Ez az elnyomott és rombolóvá vált irracionalitás az, amely áttör például a tömeges lelki- és elmebetegségben, vagy kábítószerezésben az egyénekben, de áttör társadalmi méretekben is, a politikai és ökológiai krízisekben. Ugyanaz a fajta irracionalitás tér vissza pusztító erők formájában, amellyel elveszítettük a kapcsolatunkat, s amely ennek következtében tudattalanná, át nem világítottá vált.
     Mármost ha ezt a kapcsolatot az ünnepeinken keresztül és a csodán keresztül újra megtaláljuk, akkor azt fogjuk felfedezni, hogy az ezekben megnyilatkozó magasabb rend vagy magasabb erő az idő korlátolt világában bizonyos ismétlődéseken, ciklusokon keresztül tud megmutatkozni, mégpedig úgy, hogy ezekben az ismétlődésekben mégis állandóan változik és átalakul.
     A korábbi előadásaimon sokat beszélgettünk már arról, hogy a kozmoszt, a világ magasabb rendjét a régi indiai nyelvben ŗta-nak nevezték, ami szó szerint “rendet”, “elrendezettséget” jelent. Mi európaiak a “rend” szóról azonnal valamifajta struktúrára asszociálunk; azt hisszük, hogy a rend az, ami el van rendezve, sorba van rakva, be van skatulyázva, le vannak fektetve az összefüggései. A ŗta azonban valójában nem ilyesfajta rendet jelentett. Gyöke, a √ŗ mozgást kifejező ige volt, mégpedig felfelé irányuló mozgást jelentett, tehát valami olyasmit, hogy “felfelé emelkedni”. A ŗta tehát, mint rend vagy kozmosz nem egy statikus világot jelent, nem egyfajta falansztert, egy megszervezett és mozdulatlan világot (ami valójában halott dolog lenne), hanem azt jelenti, hogy a világ, az emberek, az egyén, szóval mindenki állandóan mozog, fejlődik, bontakozik, él, de egyfajta rendezett formában mozog és él. Úgy él és fejlődik, hogy ezen keresztül az életben megnyilvánít, kinyilatkoztat vagy megvalósít bizonyos szellemi elveket, isteni rendezőelveket, és ettől állandó emelkedésben van, állandóan mozog felfelé. Az európai gondolkodó, különösen Arisztotelész óta hajlamos úgy elképzelni a szellemet, a szellemi rendezőelvet vagy kozmoszt, mintha az valamiféle abszolútum lenne (gyakran így is nevezi, hogy “abszolútum”), és ezt úgy szokták elképzelni, hogy miután abszolút, ez nyilvánvalóan mozdulatlan, örökkévaló, megérinthetetlen, mindig ugyanolyan és így tovább. Ha azonban az életet tekintjük, akkor azt láthatjuk, hogy ami mozdulatlan, az valójában a leghalottabb dolog. Az életben nem a szellem az, amit mozdulatlannak tapasztalunk, hanem az ásványok: ezek közelítik meg legjobban az abszolútumnak ezt a fajta felfogását! Igaz, ebben valóban jelen van egy bizonyos fajta tartósság, vagyis minél merevebb és mozdulatlanabb egy létforma, annál tartósabb; ez a tartósság azonban a halál tartóssága. Nem beszélve arról, hogy amikor aztán mégis bekövetkezik végül ezeknek a formáknak a felbomlása, akkor ez a széthullás is annál alaposabb. Nyilvánvaló, hogy ezek a dolgok nem életszerűek, s nem tekinthetők olyasminek, ami igazi szellemi eszményt hordozhatna a számunkra. Az igazi szellem mindig életet is jelent egyben, mert az életben valósul meg, az életen keresztül bomlik ki. Mivel azonban az élet maga állandó mozgás, ez azt is jelenti, hogy a szellem léte szükségképpen feltételezi a mozgást is, feltételezi a tapasztalást, a szenvedést és a konfliktusokat is. A szellem jelenléte azt jelenti, hogy ebben az életfolyamban mégis megvalósul egy bizonyos rendezettség, egy olyasfajta rendezettség, amely az egész létezést folyamatosan felemeli, állandóan átalakítja a magasabb entrópia vagy magasabb szellemiség irányába. A szellem tehát éppen az élet változásain keresztül bontakozik ki, és a csodálatos benne az, ahogyan ezeket a változásokat elrendezi: hogy az élet nem a káosz és nem a halott megmerevedés irányába mozog, hanem bizonyos ciklusokban zajlik, és pontosan ezek a ciklusok azok, amelyekben a szellem rendje tettenérhető.
     Mert hisz' végülis az igazi csodát maga az élet hordozza magában, magának az életnek a rendkívülisége, s a csodával találkozás tulajdonképpen azt jelenti, hogy találkozunk az élettel. S mivel az élet (a rendezett élet, amelyben szellem nyilatkozik meg) ciklusokban bontakozik ki, az ünnepeink alkalmával ennek a ciklusnak a különböző szakaszaival találkozunk, ezekre döbbenünk rá, s ezeken keresztül ismerjük föl az élet csodáját. Azt, hogy mindig megismétlődik, s mégis mindig más. Mint ahogy ebben a pillanatban például látszólag minden elpusztult, mindent eltakart a hó, de tudjuk, hogy tavasszal az élet egyszercsak ismét ki fog bomlani. Ez a rend. Tudjuk, hogy az életben rend működik, hogy egyszer tavasz lesz, s akkor az élet ismét meg fog jelenni. És ez az élet nem ugyanaz az élet lesz, mint ami az előző évben volt. Tehát nem egy gépezet működéséről van szó, nem halott mechanizmus ez, nem egy struktúra, amely megismétlődik, hanem éppen az a csoda benne, hogy mindig megújul. S tavasszal ismét ott lesz az élet, amely egészen más lesz, mint ami tavaly volt, új élet keletkezik, de az egész mégis rendjén van, a helyén van, a megfelelő időben megtörténik. S ugyanígy van ez a világvégével is: az egész világ élete is ilyen ciklusokban zajlik. Ehhez az is hozzátartozik, hogy ez a világ most itt felbomoljék: kell a hely az élet továbblépéséhez, s ez a kultúra egyébként is sok szempontból túlélte magát. Megjelenik majd egyszer helyette egy másik kultúra, jön egy újfajta élet a maga új elvei, másfajta elrendezettsége szerint, és akkor az majd a maga módján megint meg fogja jeleníteni a szellemet. A szellemet tehát éppen az jellemzi, hogy a saját rendjét az élet végtelen változatosságán keresztül bontakoztatja ki, abban a polaritásban, abban az állandó feszültségben, amit mi szenvedésnek hívunk, mert nem vagyunk megvilágosodva. Az életet állandó feszültségek hatják át, mint amilyen például a mulandóság és a szellemmel való töltöttség közötti feszültség, s ezeken a feszültségeken keresztül, újabb és újabb létformákon és tapasztalásokon keresztül valósul meg és bontakozik ki az, amit szellemnek vagy Istennek nevezünk. S ha végső szempontból nézzük az egészet, akkor mégis minden a helyén van, s éppen ezért van minden a helyén. És ha a gonoszság túlságosan felülkerekedik valahol, akkor az is fel fog bomlani és az is a maga rendje szerint fog továbbfejlődni.
     Ez volt az oka tehát annak, hogy a régiek az ünnepeket az évciklus különböző kiemelt eseményeihez kapcsolták, s nemcsak egyszer egy évben, hanem többször is, különböző fázisaiban ragadva meg ezt a folyamatot. Ezen keresztül adtak maguknak alkalmat arra, hogy rádöbbenhessenek az egész világegyetemet jellemző végső összefüggésekre, amelyek túlnőnek saját szűk, racionális világunkon.

V.

A régi időkben igen gyakoriak voltak a termékenység-kultuszok, amelyek főleg a kibomló megnyilatkozás szempontjából ragadták meg az élet folyamatát. A ciklusok jelképrendszere azonban a buddhizmusban is megtalálható (főleg a vadzsrajána buddhizmusban), s itt is hangsúlyt kapott a ciklusok megünneplése is, mert a szellem legvégső lényege nem valamelyik mennyországban, hanem pontosan itt és ebben az életben tud megvalósulni, új formában kibomlani, s az ünnepeket nemcsak arra használhatjuk, hogy az élet csodájával találkozzunk, hanem arra is, hogy a mélyére tudjunk hatolni az ebben megnyilatkozó szellem csodájának. Ez pedig azon keresztül lehetséges, hogy a meditáció tárgyává tesszük azokat az alapelveket, azt a rendet, azt a csodát, ami az ilyen alkalmakkor megnyilatkozik.
     Az egyik sokat emlegetett jelképrendszer, amely ezeket a ciklusokat leképezi, az ún. meditációs Buddhák rendszere, amelynek többek között az évciklussal való megfelelése is kimutatható. Ezek a Dhjáni Buddhák(6) (amennyiben valaki ebben a rendszerben meditál) éppen arra akarnak rávezetni bennünket, hogy üljünk le és nézzünk rá a saját életünkre, de ne álljunk meg ezen a ponton, sőt még ott se álljunk meg, hogy csodálozunk rajta és megértjük a csodáját, hanem hatoljunk a dolog mélyére, s lássuk meg, hogy mi is az a szellem, ami itt megnyilatkozik. A Dhjáni Buddhák pontosan ennek a szellemnek egy-egy lényeges arculatát jelenítik meg, amely az életfolyamatban (többek között az évciklus körfolyamatában is) kibomlik. A Buddhákban ez a szellem egyszerre jelen van a maga teljességében, az életben azonban mindez nem tud egyszerre megjelenni. A szellemnek azért van szüksége a ciklusokra és a ciklusokban megvalósuló emelkedő átváltozásokra, élményátalakulásokra, mert az élet körülhatároltságában csak ezeken ezeken keresztül tud láthatóvá válni. Mintegy az idő ad tehát testet a szellemnek, helyesebben a ciklikus idő, az idő visszatérő mozgása.
     A lineáris idő, amely valahol elkezdődik és aztán egyszercsak vége van, éppenséggel nem a szellemre, hanem a mi racionális világszemléletünkre jellemző, realitása azonban ennek nincs. Lineáris idő a valóságban egyszerűen nem létezik, mégcsak értelme sincs. Ezt az emberek találták ki.(X3) Gondoljuk csak meg, hogy nincs egyetlen olyan természeti folyamat sem, amely lineáris időben zajlana. Még az is, ahogyan az időt mérjük... Hát nem mulatságos, hogy úgy mérjük az időt, hogy az óramutató körbemegy, vagy a Nap körbemegy az égen, vagy a föld megkerüli a Napot stb., s ennek ellenére mégis olyan képzetünk van az időről, mintha az itt elkezdődne és ott valahol befejeződne? Ma ezt a tényt a digitális órákkal próbálják elrejteni, ahol a kijelzést formailag teljesen függetlenítették az órát működtető ciklikus folyamatoktól. Az ember szemlélete azonban nem mindig volt ilyen. A lélekvándorlás például, amiről az európai ember fantasztikus mítoszokat agyal ki, valamikor keleten teljesen magától értetődő dolog volt: hát persze, meghal az élet, s aztán valahol máshol megszületik az élet; ha mindennel így van a természetben, akkor miért pont az emberi élettel volna ez másképpen? Sőt éppen azt látjuk, hogy az élet igenis állandóan megújul. Ez azonban nem azt jelenti, hogy megismétlődik, vagy valamiféle “én” egy buborékban továbbszáll, hanem mint ahogyan a fa is kinő, gyökeret ereszt, él, közben gyümölcsöt hoz, magot érlel, majd elhal, s a lehullott magból ismét kinő a fa (nem ugyanaz a fa, de attól mégsem teljesen független, hiszen annak a terméséből született), ugyanígy van ez a lélekvándorlással is. Mi is élünk, és aztán meghalunk, és ezt a tényt kellemetlen tudomásul vennünk, ezért képzeljük, hogy majd valamiféle lélek kiszáll belőlünk és valahová máshová beleszáll. Az, amit újjászületésnek nevezhetünk, valójában sokkal inkább a tetteinken múlik, s ezért a tetteinkre kellene elsősorban odafigyelnünk. A tetteink azok, amelyek olyanok, mint a fa gyümölcse: egyszercsak lehullanak, belehullanak a talajba, a földbe, a környezetünkbe, az emberek tudatába, s aztán ezekből a magokból, amit a tetteink jelentenek, megint ki fognak nőni lények, eszmék, ösztönzések, amelyek új lények lesznek, de azért bizonyos értelemben emlékeztetni fognak ránk – nem éppen mindig hízelgő módon.(X4)
     Visszatérve azonban a szellem megnyilvánulásaira: végső értelemben, avagy buddhista kifejezéssel a Dharma-síkon, az ún. Dharmakája síkján a szellem egy, és ezen a síkon a négy Dhjáni-Buddha sem különbözik egymástól, mert mindegyik ugyanazt a végső, mindent magába foglaló lényeget jelenti. Amikor azonban ez a szellem megnyilvánul és életté alakul, azon keresztül, hogy ciklusokban bomlik ki, e ciklusok az egy szellemet annak különböző aspektusaiból teszik láthatóvá. Az előbb említettük már, hogy az évciklus különböző szakaszai, valamint a szellemnek az egyes meditációs Buddhákban megnyilatkozó erői között is kimutatható egy bizonyos rokonság, vagy analógia, és érdemes röviden végigszaladnunk ezen a cikluson, hogy végül elérkezzünk Maitréjához, akinek az ünnepére ma összegyűltünk.
     Elsőként Aksóbhja Buddhát szoktuk említeni, aki a szellem azon aspektusát személyesíti meg, amit a “Nagy Tükör Bölcsességének” neveznek. Mi ez a “Nagy Tükör Bölcsessége”? Talán úgy lehetne ezt jellemezni, mint egy megvilágosodott tudat ama aspektusát, amelyen keresztül az felismeri a formavilág mögötti lényeget. Úgy is szokták jellemezni ezt, mint az én és a formák “ürességének”, szubsztanciátlanságának a felismerését. Aksóbhja az elemek közül a víz elemmel mutat rokonságot, és ez arra utal, hogy ebben egy bizonyos formálóerő is rejlik; olyan formáló erő azonban ez, amely látja a formák mögötti lényeget, ahonnan azok meg tudnak nyilvánulni. Ez a lényeg az üresség, végső soron magának a tudatnak az üressége, amely üresség révén válik lehetővé, hogy annak felszínén bizonyos formák megjelenni látszhassanak. Az évciklust tekintve Aksóbhja éppen ezért a tavaszi csírázás előtti időszaknak feleltethető meg, amikor a tél már a végéhez közeledik, s amikor a természetet egyfajta kristálytisztaság jellemzi. Ez a kristálytisztaság hasonlít ahhoz a kristálytiszta tudathoz, amellyel Aksóbhja rendelkezik, s ha adunk magunknak egy kis időt tavasz előtt kisétálni a rétre, s érezzük, hogy ott most valami mozdul, valami élet készül előtörni, s aztán belenézünk a tiszta égboltba, akkor lehet, hogy megérint bennünket ennek a csodája. Ha azonban mögé is tudnánk nézni a dolognak, tehát a Buddha felől tudnánk rátekinteni, akkor meglátnánk azt a mérhetetlen ürességet is, ahonnan minden megformálódik, s akkor ismernénk föl azt a szellemi rendezőelvet is, amelyből mindez fakad.
     A következő fázis Dhjáni-Buddhája Ratnaszambhava, akit a “bőség” vagy az “azonosság bölcsességének” Buddhájaként is szoktak emlegetni. Ez tipikusan a beérésnek, a buja burjánzásnak a jelképe, s az évciklusban megfelel a föld elemnek, a formák kikristályosodásának, vagyis a késő nyári időszaknak, amikor ez az egész gazdagság megjelenik a szemünk előtt. Ha azonban rácsodálkozunk erre a bőségre, s Ratnaszambhaváról meditálva mögé tudunk hatolni e jelenség szellemi lényegének, akkor megértjük, hogy a gazdagság és bujaság mögött meghúzódó szellemi rendezőelv az egylényegűség: az, hogy bár az élet számtalan formában bontakozik ki, de mégis egyazon szellem az, amely e formagazdagságon keresztül megvalósul és életet nyer.
     És aztán továbbhaladva, ősszel elérkezünk Amitábhához, akit a tűz elemmel szoktak analógiába állítani, s aki a szenvedélyeknek is a szellemi aspektusa. Ez az időszak egyszersmind megfelel a termés betakarításánák is: annak a fajta megnyugvásnak, amikor az ember megtette a dolgát, munkáját véghezvitte, s műve végéhez érve megpihen s azt kiértékeli. Ezért kapcsolódik a napnyugtához is az Amitábhán folytatott meditáció. Ez felel meg az élet ama szakaszának, amikor immár megszületett az eredmény, amely egy új élet kibontakozásának magját, vagy csíráját is jelenti egyben – egy olyan új életét, amely bár más lesz, mégis magában hordja az összes előző ciklust is, azok formáival, élményeivel, tapasztalataival, amelyekből tulajdonképpen ő maga születik. Ez az oka annak, hogy Amitábha időszakához kapcsolódik a megmérettetés, a megítélés, s ugyanakkor a szenvedély is, mert a szenvedély és életszomj a mag hordozója, amely továbbadja az életet. (X5)

VI.

És ezzel elérkeztünk oda, amiről ma tulajdonképpen beszélnünk kellene. Hogy a téli időszaknak különös jelentősége van, azt mutatja, hogy ide minden kultúrában kiemelt ünnepeket tettek. Vagyis ez az időszak még az ünnepek között is különösen fontos, különösen alkalmas arra, hogy ünnep legyen, hogy valamifajta misztériummal találkozzék az ember. Az előző három Dhjáni-Buddhát inkább csak azért említettük meg, hogy lássuk, az azokban kifejeződő szellemi tartalom is elhelyezhető az élet ciklusaiban. Aki azonban különös jelentőséggel bír számunkra, az a negyedik, Amóghasziddhi, aki az elemek közül éppen a levegő elemmel mutat kapcsolatot – azzal, amely nekünk annyira hiányzik. Merthogy Maitréja nem más, mint ennek az Amóghasziddhinek a földi megjelenése. Amóghasziddhi jelenti az elvont, eszmei formát, amikor azonban ez az életet ténylegesen formáló, rendező szellemi elvként megnyilatkozik, akkor Maitréja alakjában nyilatkozik meg.
     Maitréja a jövendölések szerint a jövő Buddhája: talán azért, mert a régiek látták, hogy mi lesz a következő fázis, mi az, ami elsősorban hiányozni fog és ami megváltást jelenthet. A letűnő világkorszak Buddhája Sákjamuni volt, aki Amitábha földi megjelenéseként a tűz elemet jelentette; s amikor ő belépett a földi életbe, akkor kezdett érezhetővé válni a világban is a tűz elharapózása. A következő korszak Buddhája pedig a levegőt hozza be, amikor mindez már elviselhetetlenné válik.
     Itt most szándékosan állítottam előtérbe Maitréjával kapcsolatban a levegőt, mert ezen keresztül talán még jobban meg lehet érteni, hogy miről is van szó. Maitréjával kapcsolatban mindig elsősorban a szeretetet szoktuk emlegetni, s akkor olyan ájtatos hangulatot érzünk, kicsit talán rosszul is érezzük magunkat, mert gyermekkorunkban a hittanórán hallottunk erről a dologról – dehát végülis, miről is van itt szó? Mi ez a levegő, s mi köze mindennek a szeretethez?
     Ahhoz, hogy ezt megértsük, röviden fel kell, hogy idézzek egy másik közismert buddhista tanítást, nevezetesen a lét öt halmazatának (szkandha), vagy más néven a személyiség ötfajta összetevőjének a tanát. Ez az öt tényező a tapasztalati világunkat felépítő elemek egyfajta csoportosítása, s a forma, érzés, érzékelés, szellemi-lelki képzőerők és tudat alkotja (avagy rúpa, vedaná, szamdzsnyá, szanszkára és vidzsnyána). Ezek a halmazatok, vagy személyiség-összetevők tulajdonképpen élet-összetevők: minden élet, minden tapasztalási forma ezekből képződik, ezekből tevődik össze. Természetesen a tapasztalási formákat sokféleképpen lehetne osztályozni, s ezek közül ez az ötös felosztás csupán az egyik lehetséges, amelyet előszeretettel használ a buddhista gondolkodás. Az öt halmazat mindegyike egy-egy elemmel is analógiába állítható: a tudat a tér-elemmel, az érzés a föld-elemmel, az érzékelés a tűz-elemmel, a forma a víz-elemmel mutat rokonságot. Vannak olyan analógia-rendszerek is, ahol a halmazatokat és az elemeket a meditációs Buddhákkal is össze akarjuk kapcsolni, helyesebb az említett megfelelésekben gondolkodni, amennyiben a forma és a víz-elem egyaránt Aksóbhjához, az érzés és a föld-elem egyaránt Ratnaszambhavához tartozik. Ebben az összefüggésben ugyanis a víz elem nem az ösztönösséget, hanem a formáló erőt jelenti, a föld elem pedig nem a testetöltést kívánja kifejezni, hanem a megmerevedést, statikusságot, tehetetlenséget és tapadást, ami a lelki működések közül inkább az érzéssel van kapcsolatban, mert az emberi tudatban az érzés jelenti a konzerváló erőt, a kapaszkodást és a tapadást.
     Az ötödik, amit szándékosan hagytunk utoljára, a lelki-szellemi képzőerők, s ez felel meg a levegő-elemnek. Ezt a “tettek magvai” kifejezéssel is szokták fordítani, érzékletesebbé téve azt, amiről itt szó van. Ezek a képzőerők azok a tendenciák, vagy hajlamok, amelyek a tetteink eredményeképpen raktározódnak el valamiképpen a tudatban, s hatóerőként ezek bontakoztatják ki magukból később az új létformákat, vagy újabb tetteket. “Szándéknak” is szokták fordítani, azonban ez nem teljesen pontos, mert ezek a képzőerők nem mindig szándékok a tudatos elhatározás értelmében.
     Hogyan kapcsolódnak azonban a lelki-szellemi képzőerők a levegőhöz, vagy más néven a szél-elemhez? Ezt rögtön meg fogjuk érteni, ha ezt a levegő-, vagy szél-elemet egy másik közismert nevén említem: ez ugyanis az, amit a szanszkrit szóval prána vagy váju néven szoktak emlegetni.(X6) Ezek a magvak ugyanis, amelyek az emberi létezést, vagy bármely más életet önmagukból kibontakoztatnak, nem valamiféle apró kis mustármagvak a tudattalanunkban, s nem az idegsejtjeinkben lerakódó kristályszemcsék, hanem bizonyos fajta hajlamok, mozgások. Ennek előállhat bizonyos anyagi, strukturális jellegű megmerevedése, besűrűsödése is, mint pl. a fa magja esetében; azonban még ebben az esetben sem azért nő ki a magból egy új fa, mert a magnak van egyfajta struktúrája, hanem azért, mert a magban el vannak raktározva, mintegy bele vannak oltva bizonyos hajlamok, mozgásformák, amelyek életre tudnak kelni és újra meg tudnak valósulni, ki tudnak bomlani az élet nagy termőtalajában. A tudatban, vagy mélylélekben pedig szeleknek, pránáknak, vagy energiáknak nevezzük azokat az erőket, amelyek megteremtik, kiformálják az emberi tapasztalást. Éppen ezért olyan fontos a jógában ezeknek a pránáknak az uralása. A prána tehát nemcsak az a lélekzet, amit beszívunk és kifújunk – ez csupán a prána egyik fajtája. Valójában az is prána, hogy reggel belélekzem magamba ezt a nagy világot, amiben vagyok, este pedig, amikor lefekszem, kifújom magamból. Az is egyfajta prána például, amit itt magunk körül látunk. És még nagyon sokféle prána van ezen kívül. A levegőt, illetve a lélekzetet valószínűleg azért választották a prána szimbólumául, mert minden életfolyamatban (legyen az akár alacsony, akár magasrendű), de akár az ember lelki élete területén is megfigyelhető az összehúzódásnak és a kitágulásnak egy olyan ritmikus váltkozása, ami a légzéshez hasonlítható. És az ilyen ritmikus váltakozások hozzák létre az élet ciklusait. Az olyan nagy ciklusokat is, mint amilyen az évciklus, ahol az élet tavasszal expanzióba kerül és kitágul, fokozatosan kibomlik és kinyílik, majd utána ősszel egyszercsak minden besűrűsödik, maggá érlelődik, majd az egész visszahúzódik a láthatatlanba, mintha teljesen eltűnt volna. S aztán az egész megint kibomlik és megint visszahúzódik. Ezt az egész váltakozást a prána, vagy levegő-elem mozgatja.
     A levegőt a bennünk lévő lelki képzőerőkhöz, a saját tudati világunkat teremtő erőkhöz hasonlóan az is jellemzi, hogy láthatatlan. Mindent áthat, és minden élet ezen keresztül létezik, mert ez lélegezteti; minden életnek a feltétele, s önmaga mégis láthatatlan. Ez maga a lélek, mert ez mozgatja az életet, ez adja az energiát, a lendítőerőt, az ösztönzést. Fontos tehát, hogy megértsük: a prána nem azonos a fizikai levegővel, hanem sokkal inkább ez az, ami a mag az életünkben: az, amiből az életünk kibomlik, s amibe ismét visszahúzódik, amikor meghalunk, illetve túljutunk egy életcikluson. És aztán ebből sarjad majd egy új élet, ahol másképpen fognak majd hívni bennünket, kicsit másképpen látjuk a világot, de amelynek mégis köze lesz ahhoz, amit mi tettünk, amennyiben az egész abból fogan, ahogyan mi itt éltünk és amit mi tapasztaltunk. És ezt jelenti Amóghasziddhi.
     Amóghasziddhit a “mindent megvalósító tett bölcsességének” Buddhájaként is szokták jellemezni. Eltérően a többi Buddhától, akiknek mindegyike inkább meditatív beállítottságot tükröz, mondjuk így: a szellemet inkább az élettől elfelé fordulva nézi, Amóghasziddhi a Buddhaságnak azt az aspektusát mutatja meg, amely a szellemet valósággá teszi, életté változtatja, amely kimozdítja azt tökéletes, de megközelíthetetlen, megnyilvánulatlan abszolút állapotából. Amóghisziddhi a szellemnek az az aspektusa, amitől az bontakozni kezd, amitől életre kel, amely életet visz a világba úgy, hogy ebben az életben meg tud valósulni a Buddhaság: ez teremt teret az emberek létezésének, akik verejtékeznek, szenvednek, küzdenek, aztán megértéshez jutnak és egyszercsak esetleg megvalósítják a Buddhaságot. Az élet tehát itt, Amóghasziddhinél veszi kezdetét; és az (visszakanyarodva most az előadás kiindulópontjához), hogy levegőre van szükségünk, azt jelenti, hogy magra van szükségünk, inspirációra van szükségünk, hogy rést tudjunk ütni a megteremtett valóság szövetén, ahová egy új álom be tud hatolni.

VII.

Hogy a valóság lezárult körülöttünk, s nem vagyunk képesek többé a csodával találkozni, annak az az oka, hogy az egész életünket, a hétköznapjainkat a már kitalált álmaink megvalósításával töltjük. Azzal például, hogy dolgozunk, csupán betöltünk bizonyos formákat, amelyeknek a gyökere, a csírája sokszor egészen máshol van. Hogy egy példát mondjak: valaki mondjuk gyermekkorában nézi azt, amit egy asztalos csinál (régen az ilyesmit még kézzel csinálták, s valóban érdekes volt nézni), s akkor erre rácsodálkozik. És megérti, hogy amit ez az asztalos ott csinál, az csoda. S lehet, hogy ettől az illető húsz évvel később asztalos lesz. Ekkor azonban már annak, amit csinálni fog, rendszerint semmi köze nem lesz többé a csodához, hanem egyszerűen csak asztalosként fog robotolni. Mondhattam volna azonban  az asztalos helyett pszichológust, pedagógust stb., mindenki behelyettesítheti a saját foglalkozását. A lényeges, hogy az ember valamilyen pályát választ magának. És az egész későbbi életének itt rejlik a csírája, ebben a pillanatban, amikor pályát választott magának, s ezzel valami sorsdöntő dolog történt. Nyugodtan mondhatjuk, hogy sorsdöntő, hiszen a mai világban a pályaválasztás a legtöbb ember sorsát egész életére, de mindenképpen hosszú időre alapvetően meghatározza. Hogy milyen erők, hajlamok és tendenciák voltak jelen ebben a pillanatban, amikor ő ezt választotta, az sokszor egyáltalán nem tudatos. Előfordul, hogy a képzőerők kívülről látszanak megjelenni, mintha külső kényszerek mozgatnának bennünket, s az ember már a pályaválasztáskor is kényszerpályán mozog, mintha nem is lett volna más lehetősége. Ez azonban nem általános, s akiknek szerencséjük van, azok talán még vissza tudnak emlékezni arra, hogy a pályaválasztásukban azért volt egy bizonyos szabadsági mozzanat, és választásukat többé-kevésbé bizonyos belső hajlamaik alapján hozták meg. Azonban utána, amikor már benne élünk, esetleg évtizedeken keresztül mást sem teszünk, mint ezt az egyetlen, akkori választást, vagy csírát bontakoztatjuk ki. Esetleg egész életünkben ezt a csírát valósítjuk meg.
     Nem mondhatjuk ugyanerre azt, hogy ez nem szellemi, mert az éelthez ez is hozzátartozik: a csírákat nem csak megteremteni kell, hanem fel is kell őket nevelni ahhoz, hogy teljessé és valósággá váljanak, s a csoda is attól lesz teljes, ha végigcsináljuk, egészen addig a pontig, ki nem éljük minden lehetőségét és aztán a dolog felbomlik. Ugyanúgy, mint egy gyermek nemzésénél: amikor gyermeket vállalunk, ott esetleg egészen más indítékok és hajlamok játszanak közre, mindenesetre amikor megfogan a dolog, annak is gyakran van egyfajta csoda jellege; s utána az is hozzátartozik az élethez, hogy felneveljük, mint ahogyan az is hozzátartozik, hogy eljön az idő, amikor a gyermek kirepül a házból és akkor meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy ismét egyedül maradtunk, nem tölti ki tovább az életünket, mert letelt az ideje és elment. Tehát ezek a fázisok is mind-mind lényegesek, csupán arra akarunk itt rávilágítani, hogy ezek a későbbi fázisok azért inkább a hétköznapokhoz tartoznak, inkább a hétköznapi élet részei. Vagy talán helyesebb volna úgy fogalmazni, hogy ezek is csodák ugyan, de a csodák sorozatában, amiből az élet áll, a magfakadás csodája az, ami különösen nagy csoda: hogy abból, ami valamikor egy tett, egy eszme vagy egy kívánás volt, s ami hagyott maga után egy magot, hogy ebből a magból hogyan lesz ismét élet? Ez minden csodák között a legnagyobb.
     A probléma tehát nem az, mintha nem volna szükség megvalósításra, hanem hogy amikor a tűz elem túlsúlyba kerül az életünkben, akkor az életünket túlságosan is azzal töltjük, hogy megvalósítsuk mások álmait, hogy megvalósítsuk saját régen megálmodott dolgainkat, s ettől nem jut levegőnk semmi másra. Levegőhöz jutni azt jelentené, hogy időt hagyni magunknak hagyni arra is, amikor a magot el lehet vetni, amikor valamit el lehet indítani, tehát amikor visszatérhetünk az élet csírázó, vagy csírázást megelőző szakaszába. A jó szántóvető, mint mondják, felszántja a talajt vetés előtt, s ilyenkor az üressé válik: ilyen üressé, vagy nyitottá kell tenni a tudatot is ahhoz, hogy abba bel lehessen vetni valamit, meg tudjon foganni benne valami olyan új eszme, amiért élni és továbbélni érdemes, s át lehessen élni a csodának ezt a pillanatát, a fogantatás előtti pillanatot, amikor még bármi megtörténhet.
     Mi, mai emberek, túlságosan is a megvalósítással vagyunk elfoglalva, szó szerint szinte beletemettük magunkat abba, hogy dolgokat megvalósítsunk, s ezért veszítettük el a kapcsolatunkat a csodának azzal az aspektusával, amit úgy lehetne jellemezni, hogy a megfoganás szabadsága. Amikor nincs betöltve a tér. Tapasztalni az élet fakadásának csodáját, amikor ebbe még bármi beletölthető. S talán ezért oly fontos az, hogy Maitréja-ünnepet tartsunk ilyenkor, amikor betöltöttünk egy ciklust, letelt egy év, s valamilyen értelemben visszaemlékezünk, kiértékeljük a történteket: álljunk meg egy pillanatra, vegyük észre, hogy most új év fog kezdődni, az élet ismét csírázásnak fog indulni, de most, ebben a pillanatban van egy esélyünk. Ha megértjük ezt a csodát, amit a Maitréja Buddha jelképez (hogy ti. a saját lelkünkből, a saját hajlamainkból miként bontakozik ki az élet), akkor ezen keresztül találkozni tudunk egy pillanatnyi csodával, egy pillanatnyi szabadsággal.
     S hogy mi köze mindennek a szeretethez? Hiszen amint azt említettük, Maitréja nemcsak a levegő-elemet és a csírát, hanem a szeretetet is jelenti számunkra. Ezt a szeretetet rendszerint az önfeladás irányából szokták megközelíteni, de az igazi tartalma az, hogy képessé válunk túllépni a saját korlátainkon, a saját énünk támasztotta korlátokon. Legtöbben még nem vagyunk képesek úgy szeretni megkülönböztetés nélkül minden életet, mint Maitréja, de talán érzékeltetni tudom azt, amiről szó van, ha egy olyan példát hozok, amit sokan átéltek már közületek. Ez a példa a szerelem lehetne, amely végülis ugyancsak a szeretet a szeretet egy formája, mégpedig ez is egy olyan szeretet, amely bizonyos értelemben feloldja a gátlásainkat. Amikor szerelmesek vagyunk, akkor úgy érezzük, hogy ezzel a másik emberrel mindenre képesek volnánk. És ha igazán szerelmesek vagyunk, akkor ott, amikor a másik emberrel találkozunk, sorsot teremtünk magunknak. Nem tudjuk, mi lesz belőle. Azért csoda, mert abban a szakaszban vagyunk, amikor még nem bomlott ki, nem született meg, még nincsen benne a kapcsolat összes öröme és keserve, csalódásai és konfliktusai, amelyek ugyancsak jönni fognak majd, de egyelőre még ott vagyunk az elején, s ezt a szerelmet éppen az teszi csodálatossá, hogy érezzük: most teremtődik, most kezdődik, a kezdetben vagyunk, amiből majd élet és sors fog kibontakozni. Ilyenkor éljük át a szabadságot; és amit ilyenkor érzünk, az a szél.
     Ez csupán egy hasonlat volt, de valami ilyesmiről van szó nagyobb léptékben Maitréja esetében is: ha képesek volnánk másokra úgy nézni (tehát nemcsak a szerelmesünkre, hanem minden emberre, minden létezőre, kiváltképpen azokra, akikhez valami közünk van), hogy abban a kezdetét lássuk egy korlátok nélküli kapcsolatnak, amelyen keresztül végtelen lehetőségek nyílnak meg és végtelen lehetőségeket bontakoztathatunk ki, amelyen keresztül Buddhává tehetjük a környezetünket, a másik embert, akkor élnénk azt, ami a tulajdonképpeni szeretet. Maitréja szeretete tehát ugyanaz, mint ami a párkapcsolatban a szerelem: ugyanaz a fajta felszabadító mámor, amely szabaddá tesz másokat, mert megad számukra minden lehetőséget, s amely ezen keresztül önmaga is felszabadul. Hiszen a szeretet végülis nem más, mint igenelni a másikat, mégpedig nem feltételek függvényében, hogy számunkra mi a tetsző és mi nem, hanem úgy, hogy a másik számára megadjuk a végtelen lehetőséget. Megengedjük például számára, hogy Buddha legyen. Merjük látni a Buddhát a másik emberben.
     És aki eljut oda, hogy így képes látni minden létezőt, az tulajdonképpen maga a Maitréja Buddha. Ezen keresztül szabadíthatja fel az életet, önmagunkat és másokat is, mert ezen keresztül adunk magunknak levegőt, s kerülünk abba a kezdő állapotba (én is, Ti is, mindannyian), ahonnan minden lehetséges. És ebben az együttlétben, itt a kezdetben ilyenkor felszabadulunk.
     Ezért fontos tehát, hogy ilyenkor megünnepeljük a Maitréját és együtt legyünk, hátha ennek a szellemén keresztül egy kicsit megértjük, hogyan keletkezik az új élet, hogyan bontakoznak ki új lehetőségek; és most, hogy nem sietünk és nem csinálunk semmit, hanem csak itt üldögélünk, együtt vagyunk, beszélgetünk, ezen keresztül levegőhöz jutunk. Megértjük, hogy tulajdonképpen honnan jövünk?

(A borítókép a Rövidlátók című japán filmből van.)