Azt mondják, Nietzsche egyszer kiment sétálni a városba, ahol egyszer belenézett egy lónak a szemébe, elbőgte magát, a szolgája hazavitte. Azóta sem tudni, mi játszódott le Nietzschében, de soha többet nem mozdult ki a házából.

Úgy tudjuk, hogy nem tudjuk, mi játszódhatott le a híres filozófus fejében, de nekem volt egy hasonló élményem, úgyhogy nagyjából tudom. Nekem valahogy úgy alakult, hogy az isteni-égi szépséget és harmóniát és a felemelkedés egyik kapuját például a narancsban találtam meg. Szeretem az illatát, szeretem a héjából sercenő nedvet, szeretem a rostjait és szelvényeit és nagyon szeretem az ízét is. Amikor ittam, mintha az életelixírek egyikét töltöttem volna magamba. Sosem ajnároztam mások előtt, de így van. Pár éve edzésről mentem haza, keresztül a Népszínház utcán, kellemesen el voltam fáradva és felszabadultan nézegettem mindenfelé. Az utca legelején, ahol a 99-es busz is megáll és van mellette egy BKV-s vadászleshely is, lenéztem, és a lestrapált utca kutyaszaros és emberhúgyos járdáján a fal tövében megláttam egy széttaposott narancsot, a nedve kifolyt és összekeveredett az aszfalt többi szarával és mocskával. A lótuszt amiatt tartják szent szimbólumnak, mert a legbűzösebb és taszítóbb mocsár közepén is virágzik és felmutatja a tisztaságot. Ezzel szemben ennek a széttaposott és útszélen hagyott narancsnak a látványa olyan volt, mintha az olümposzi isteneket rángatták volna le a hegycsúcsról és fosztották volna meg csodálatosságuktól, mintha magát az életet mélységében tépték volna ki a földből gyökerestül és hagyták megrohadni egy szaros és telihányt utcában. Feszülni kezdett a torkom és enyhén megremegett a térdem járás közben. És továbbmentem. Nem mertem megállni. Az igazán legsúlyosabb tudat az, hogy ez teljesen mindennapos sztori, fel se tűnik, mondhatnám bágátell história. Az a legdurvább, hogy mindennap átgyaloglunk ezeken.

Persze az én élményem nem olyan erős intenzitású, mint Nietzsche-é vagy Valuskáé (a Werckmeister harmóniák című filmben), nem zárkóztam be az otthonom falai közé és nem omlottam teljesen össze. Mondjuk én meg se tehetem, hiszen nem vagyok gazdag, szolgálóm sincsen, nem engedhetem meg magamnak, hogy összeomoljak. Állítólag egyszer egy (orosz?) pszichoterapeuta nagyban áradozott a lelkiterápia fontosságáról. Aztán a kérdezz-felelek résznél megkérdezte egy hallgató, hogy az oroszok nagyrésze csóró, mint a templom egere, fényűzés számukra a pszichoterápiára való járkálást fizetni, vajon ők mit csinálnak akkor a neurózisukkal? A válasz egyszerű volt és nyilván nem csak az oroszokra vonatkozik: Ők elisszák a neurózisukat.