A címet Charles Baudelaire verseskötetétől kölcsönöztem, bár sajnos nem ismerem azt (még), de nem is arról írok, csak megkapott ez a cím

Általában a “feltétlen szeretet” fogalmat ajnározni szokás. Persze megértem. Azt szokták mondani, hogy az igazi szeretet olyan, ami nem szab feltételeket. Szerintem ez így ebben a formában parasztvakítás (trendiül: bullshit), így én meg azt szoktam mondani, hogy egy-két feltétele bizony azért van a szeretetnek is. Két megnyilvánulási formája van. Az egyik az, amikor például egy szülő (aki valóban szereti a gyerekét, nem csak társadalmi megszokásból főnökösködik rajta) bizonyos határokat szab a gyerekének és mondhatni elvárásokat támaszt vele szemben, de valóban a gyerek érdekében, hogy fejlessze képességeit, kibontakoztassa tehetségeit, tudjon más emberek közt élni, de képes legyen (nagyjából) a saját útján járni és azt (nagyjából) a saját erejéből. A szeretet elvárásának másik formája pedig a kölcsönösség. (Ez alatt persze nem egy mennyiségi adok-kapok dolgot értek.) Ez egy sajátos elvárás, mert ezt nem az egyik ember támasztja a másikkal szemben, hanem magában a viszonyban rejlik szervesen. Egyszerűbben fogalmazva: ha Ádám barátjaként szereti Bélát, Béla viszont leszarja Ádámot, akkor bármit is gondoljon Ádám, valódi baráti viszony nincsen kettejük között.
     Namost ezt a kölcsönösséget szerintem nagyon hajlamosak vagyunk elfelejteni vagy pedig szőnyeg alá söpörni. Mind rohanunk a nagy önmegvalósításaink felé (csaj/csávó, munka, ház, gyerek, autó, könyvírás, festészet, jógaoktatás, akármi), igyekszünk sütögetni a magunk pecsenyéjét, amiből egyre inkább kifelejtjük a mélyebb barátságokat, inkább “pótoljuk” őket olyanokkal, akik kéznél vannak, mondhatni házhoz jönnek, mert az kényelmesebb. Korábban sokat puffogtam egyes barátaimmal, hátha felfogják, hogy leszarva érzem magam. Pár éve eszembe jutott, hogy mi történne, ha nem hívnék fel senkit. Kipróbáltam és megtudtam, mi történne: két hónapon keresztül senkivel se beszéltem, mert senki se keresett.
     Az utóbbi (talán hat?) évben szépen lassan elkezdtem megunni ezt a kölcsönösségi deficitet, és puffogás helyett egyre sűrűbben igyekszem betartani a régi bölcsességet, hogy “amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten”. Ezzel ugyan magányosabbnak érzem magam sokszor (főleg amikor épp felveszek valakit a “flegma listámra”), viszont felszabadul idő és energia, ami által többet foglalkozhatok olyan emberekkel és dolgokkal, amik jobban megérdemlik az odafigyelést. De akkor is rossz érzés, olyan mintha korrumpálódnék, mintha leromlanék én is erre a langyos-figyelmességi szintre, mintha én is beállnék a szürkeségbe, beállnék abba az életminőségi romlásba, ahol nincs közösség, ahol teljesen harmadrangú a másik ahhoz képest, hogy a hűtőm tele legyen.

“Vénemberek játszadoznak,
és az Isten nem figyel.
Megmaradtunk egymásnak,
de senki nem tárgyal senkivel.

Néha vér és néha nyál.
Ezt nem kenhetik senkire.
Nekem semmi nem használ,
és nem leszek jó semmire.

Rémes a hely és rémes az idő.
Felperzselt múlt és bizarr jövő.
Múlik az idő és vele a hely -
sosem tudhatod, mi múlik el.”

Pressing Lajos buddhista tanító azt írja a Hova tűntek a csodák? című könyvében, hogy az a baj, hogy azért találunk egyre kevesebb csodát az életben, mert ahelyett, hogy mi próbálnánk felnőni, felkapaszkodni a csoda szintjére, ahelyett inkább a csodákat akarjuk konzumálni és lehúzni azt a magunk kényelmes, akolmeleg dagonyájába.
     Meglehetősen borzasztó érzés, hogy kiegyensúlyozottságunk eléréséhez az tűnik szükségesnek, hogy mi romoljunk le erre a bamba szintre, hogy magunkat aktívan korlátoznunk és rombolnunk kell, hogy mi se legyünk figyelmesebbek a nemtörődömöknél, hogy ha valamennyire virágozni akarunk, akkor azt csak a romlásból lehet. A Skarlát betű című könyvről olvastam egyszer ezt a meglátást:

“...a regény végkicsengése az, hogy a bűn, a romlás csupán egy lépcsőfok az emberi személyiség kiteljesedésének, tökéletesedésének folyamatában…”

Ez valamennyire vigasztaló, de akkor is eléggé horror, a szükséges felébredések és kiábrándulások egyike. Egy-két erősen méltatlan eset a biliborulás után visszatekintve indokolatlanul hosszúnak tűnik, de egy biztos: se adósa, se hitelezője nem vagyok senkinek se örökre. És egy csepp oka sem lesz csodálkozni, hogy a továbbiakban már nem igazán mozgat, hogy mi van vele. A kölcsönösség jegyében.