Eltűnődtem.

Vagy három évvel ezelőtt összefutottam egy nénivel a villamoson. Ott ültem az ajtó mellett, fel is álltam hetykén, hogy átadjam a helyemet, mire ő meg azt mondta, hogy csak egy megállót megy, de köszöni szépen. Aztán azt is elmondta, hogy immár 93 éves. Az én, akkor még élő nagymamám is annyi volt akkor, de szegény ő már alig látott, nem nagyon hallott és ágyhoz volt már kötve eléggé. Ő persze ezt nem tudta, csak azt látta, hogy tágra kerekedett szemmel elég meglepett arcot vágok. Azt mondta mosolyogva, hogy a dolognak az a titka, hogy minden nap menni kell valahová, ki kell mozdulni. Bárhová.

Elraktároztam a tudást.

Mostanában viszont azon gondolkodok néha, hogy vajon mit tudott kezdeni ezzel a COVID-os időszakkal? Vajon sikerült neki átvészelnie? Nem csak a vírusra gondolok, hanem hogy tudott hova menni minden nap? Valamit biztos kitalált, hogy áthidalja... talán felment a tizedikre, aztán lement a földszintre és vissza a lakásába... remélem...