Reagálás Konok Péter világnézetére, ami a Világtalálkozó című műsorban hangzott el

Kedvelem a Tordy Gézás hangú Konok Pétert és dumáit, meghallgattam a Világtalálkozó című, részben vele készült beszélgetős műsort, amiben a következőket mondja még a legelején:

  „– Mindig lázadtál?
    – Igen.
    – Mi ellen? Fiatalon mi ellen?
    – Az az igazság, hogy az ember nem «miellen» lázad, hanem a lázadás kedvéért lázad szerintem. Mi ellen? Bármi ellen, amiről úgy éreztem, hogy kötöttség. Szar gyerek voltam kifejezetten.
    – Az mit jelent?
    – Fölmásztam, leestem, elugrottam, elmentem, nem mentem haza időben... tipikus egyszerű gyerekkori lázadások. Most majdnem azt mondtam, hogy mindig utáltam a tanárokat, de ez nagyon rosszul venné ki magát a pedagógus társadalommal szemben; nem szerettem, ha meg akarják nekem mondani, hogy mit csináljak, és kifejezetten utáltam, ha fegyelmezni akarnak. Az első nap, amikor iskolába mentem, akkor fölálltam és elindultam hazafelé, és mondták, hogy ezt így nem lehet... nem értettem. Katonaságnál voltam még így, nem értettem, mit keresek én itt. Nem tudom, szerintem a lázadás az egyfajta lételem.
    – Neked. Vagy szerinted mindenkinek?
    – Én abban reménykedem, hogy mindenkinek. Abban reménykedem, hogy aki nem lázad, azért nem lázad, mert nem érti, hogy ennek mi az íze.
    – Milyen az íze? Miért jó lázadni?
    – Rezes íze van mindenekelőtt. Azért jó lázadni, mert... nem tudom... most nem azt mondom, hogy "mi ellen", mert tényleg nem az a lényeg, hogy mi ellen, hanem mert akkor éli meg az ember, hogy valamilyen módon él, ha valamivel szemben fogalmazza meg magát. Én is szeretek feloldódni dolgokban: beszélgetésekben, baráti társaságokban... azt nem mondom, hogy eszmékben és hitekben, abból már eléggé kinőttem... de egy csomó dologban. De abban is mindig benne van az, hogy akkor változtassunk rajta, mert az egyikről a másikra változás, az átmenet, az útközbenség az tulajdonképpen szerintem az az, ami az életnek a lényegét adja, az a sava-borsa. Amikor úgy minden megy rendben és belenyugszunk és azt mondjuk, hogy "ez így működik" és ücsörgünk... hát az unalmas.
    – Az unalmas?
    – Nekem igen.”

Tetszett ez a rövid gondolta, felvillanyozó volt, mert ugyan nem tartom magam különösebben “lázadónak”, viszont a belesüppedős konformizmustól feláll a szőr a hátamon. És jól esett, hogy újra felrémlett előttem, hogy a lázadás tulajdonképpen nem egy állandó forrongást és elégedetlenkedést jelent, hanem inkább olyan, mint a kígyónak a régi, rácsontosodó bőrrétegének a levedlése. Nem egyetlen konkrét ügyről van szó, hanem magának a bármiféle megmerevedésnek az elkerülésére való törekvésről, hogy életben tartsuk az életet és ne kizárólag csak hagyományőrzésből éljünk. (Nem mintha a hagyományőrzéssel bajom lenne, de valahogy úgy tartom azt elfogadhatónak, ahogy Kassai Lajos szokta mondogatni: nem az ősöket követi, hanem azt, amit az ősök is követtek. Vagyis különbség van kiüresedett utánzás és élőként megtartás közt.) Egy barátomtól kaptam egyszer egy idézetet, amit egy könyvben olvasott, már ő se tudja, melyikben, de engem nagyon megkapott, gondoltam, megosztom ehun is:

„Ha saját házad táján tiszta a kert, s a fákon zamatos, érett gyümölcsök lógnak, a szomszédok, s a
vándorok betérnek hozzád egy teára, akkor kezdj el gondolkodni azon, hogy valamit nagyon elrontottál…”