Kiegészítem korábbi írásomat az imákat, mantrákat és legendákat illetően

Korábbi írásaimban méltattam már a verseken túl a jobb imákat és zsolozsmákat, mert nagyon fontosak tudnak lenni egyes helyzetekben, ahogy a velős idézetek is. Aki esetleg szarban érzi magát, az sok erőt/támaszt tud kapni egy-egy ilyen tömör szöveg felidézésével, esetleg ismételgetésével. Ehhez nem kell semmilyen valláshoz, ideológiához tartozni, mert az ilyen versek valójában lelki kondicionálók, emlékeztetők, a belső erő és szándék felidézői. Ennek talán legjobb példája az a rövid zsolozsma, ami az 1953-ban kiadott, méltán híres Dűne című scifi regényben található:

“Nincs mitől félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.”

Aztán itt van még Wilhelm Nakatenostól az Egy meghallgatott imádság is:

Erőt kértem az Úrtól,
s Ő nehézségeket adott, melyeken megedződtem.
Bölcsességért imádkoztam,
és problémákat adott, melyeket megtanultam megoldani.
Előmenetelt óhajtottam,
gondolkodó agyat adott és testi erőt kaptam, hogy dolgozzam.
Kértem bátorságot,
és Isten veszélyeket adott, melyeket legyőztem.
Áhítottam, hogy szeretni tudjak,
és kaptam az Úrtól bajba jutott embereket, akiken segítsek.
Kegyes jóindulata helyett alkalmat kaptam a jóra,
és mindent megkaptam, amire szükségem volt.
Imádságom meghallgatásra talált.

Ezt a történetet pedig Popper Péter mesélte egyik előadásán. Bár ő mítoszokról és legendákról beszél, úgy érzem, ez a hatásmechanizmus ugyanúgy tud működni a versekkel, mondókákkal, imákkal, mesékkel és hasonlókkal is. Nagyon fontos sztori szerintem is. Ím:

“Hadd mondjak megint egy példát erről. Ugye én összehasonlító valláspszichológiát tanítok már hosszú ideje, és a diákok időnként föllázadnak, hogy miért kell ezt a marha sok mítoszt tudni? Miért? Régi dolgok, évezredekkel ezelőtt írták le, miért kell ezt nekünk tudni? Na most erre két válasz van: egy könnyedebb, meg egy mélyebb. A mélyebbet mondom először. Thomas Mann azt írja, hogy az ember élete során az emberiségnek nagyon sok mítoszát újraéli, és nem tudja, hogy egy mítoszt él újra. De ha tudja, akkor talán könnyebben viseli el. Rám egyszer rettenetesen megharagudott egy politikailag nagy hatalmú ember, berendelt magához. Frászban voltam, a professzorom a klinikán ugyancsak (akkor én adjunktus voltam), letolt, hogy miért kell nekem kötözködni, stb-stb, és én szorongtam nagyon erősen a másnaptól. És este eszembe jutott, hogy »Jéé, ennek van egy mítosza, amikor József beszél a fáraó előtt… tudom a végét: be fognak aranyozni«. És így történt. De hogy én fölismertem a helyzetben, hogy ez egy mitikus helyzet, ez nagyon sokat segített a dolog elviselésében. Ez az egyik része a dolognak. A másik része, mikor a diákok panaszkodnak, hogy már ne gyűrjem beléjük ezt a sok vallástörténeti, ősi, régi mítoszot, akkor nem tudok mást csinálni, mint elmesélek nekik egy XVI. századra visszanyúló anekdotát. Volt akkor egy vallásos mozgalom a zsidók között, a haszid mozgalom, és annak volt egy vezetője, Bál Sém Tovnak hívták. És ennél a pasinál megjelentek rémült zsidók, és azt mondták, hogy »Baj van, rabbi, kialudt az örökmécses a templomban«. Az örökmécsesnek nem szabad kialudni. Halálra voltak rémülve. Azt mondta nekik Bál Sém Tov, hogy »Nézzétek, én megpróbálok rajtatok segíteni. Van itt az erdőben egy szentnek tartott tisztás. Menjünk el oda, és van egy szent ima erre az esetre, ha kialszik az örökmécses. Próbáljuk meg.« Elmentek a szent tisztásra, elmondták a szent imát, fellobbant az örökmécses és nyolcvan évig égett. De nyolcvan év múlva megint kialudt. Megint jöttek a rémült hívők. Már más volt a rabbi, ők is mások voltak. Elmondták a történetet. A rabbi vakarta a fejét és azt mondta, hogy »Hát, híveim, baj van-baj van, mert én nem tudom, hogy hol van ez a szent tisztás. Az imát azt ismerem. Próbáljuk meg, hátha.« Elmondják az imát, föllobban az örökmécses. Nyolcvan évig ég, aztán megint kialszik. Megint jönnek, megint más a rabbi, megint mások a zsidók, és elmondják a történetet. Ez a rabbi teljesen odavan és azt mondja, hogy »Baj van, nagy baj van. Egyrészt nem tudom, hogy hol van a szent tisztás. De ami még nagyobb baj, hogy nem tudom ezt a szent imát, amit ilyenkor el kell mondani. De magát a történetet most már ismerem.« És föllobban az örökmécses.

Ezért kell bizonyos dolgokat ismerni és tudni – szoktam mondani a hallgatóknak, mert néha az is elég. Néha az is elég, hogy valamit fölismerek magamban, valamit megtudok magamról és valami világosság gyullad bennem.”